2014. október 15., szerda

Mint szőlőszem ...



Mint szőlőszem ....
Tudod arra gondoltam,
az ember, mint a szőlőszem,
a gyökerei,
ha jó talajból táplálkoznak,
ha gondozva megfelelően van,
ízes lesz, mire megérik...
(igaz, van olyan is,
amelyik direkt termő,
akkor is jó marad,
ha vele senki nem törődik)
de az ember inkább nemes gyümölcs,
amelyik érzékeny mindenféle hatásra,
azért aztán éretten is
savanyú sokszor marad,
belőle nem lesz jó bor soha,
hogy fogyasztható legyen
kell hozzáadni
mesterségesen
édeskés szirupot...
van szőlőszem,
amelyik hamar otthagyja
az életet jelentő fürtöt,
neki a vég eljön gyorsan,
míg a másik marad
egészen a tél elejéig...
akik maradnak se egyformák,
közös bennük, hogy megaszalódnak,
ráncossá válnak: amelyik nem elég édes,
az már használhatatlan, száraz,
de a másikból lesz sokak örömére
ráncosan is megbecsült csemege...
és van az aszúszőlő,
amelyik az idő során
sok értéket gyűjt magába,
a szőlőszem halála után is
lesz mások számára
különleges,
testet és lelket gyógyító
csodás orvosság.



2014. október 14.

Wass Albert - Amikor a szeretet ...

Wass Albert
Amikor a szeretet ...


Az élet, maga a fény



Az élet, maga a fény 
Tudod arra gondoltam,
hogy az élet maga a fény,
de ahol fény van,
ott óhatatlanul
megjelenik az árnyék:
fény és a vele járó árnyék nélkül
teljes a sötét...
a sötét, a szeretetlen léleknek
nem kell tartania attól,
hogy árnyékkal,
vagyis lesz teli fájdalommal,
mert csak ahol ott van a fény,
ott jelenik meg az árnyék...
ahol a szeretet fénye világít,
ott sűrűsödik sötét felhőként
a féltés,
az elvesztéstől való félelem:
mert ahol ott a fény,
jelen van az árnyék,
ha az nem volna,
szeretet sem volna:
fény és árnyék egymás nélkül
létezhetetlen...
az élet fény, sok sok árnyékkal,
de a szeretet különös ragyogása
sokszor azokat is megvilágítja,
hogy aztán megjelenjen a saját,
sokszor észvesztőn fájdalmas árnyéka:
de ahol nincs árnyék,
ott semmi nincs,
ott őrjítő a sötét.



2014. október 13.

Holdfényben táncoló ...



Holdfényben táncoló ...
(Tiszta érzések ...)

Lelkem tükre titkon őrzi szemed
arany fénye lángokat szór bennem
fejünk fölött szálló idő foga,
fáradt tekintetünk tele fájdalommal
a tiszta érzések melódiát írnak,
a holdfényben csillogón táncolnak

Az élet csodálatos



Az élet csodálatos

Tudod arra gondoltam,
élet az csodálatos dolog,
kár, hogy nem mindig látni,
talán, mert lassanként,
cseppről cseppre,
napról napra adják,
az attól természetessé válik,
a különlegességét
az ember észre sem veszi,
esetleg csak akkor,
amikor a sok fájdalomtól
(az is észrevétlen,
fokozatosan)
az érzékszervei
felmondják a szolgálatot,
és már nem érez semmit,
se rosszat, se a jót,
nem érzékeli a simogatást,
nem látja meg a szépet,
a füle nem hall mennyei muzsikát,
az ízek a szájában megkeserednek,
és nem képes az énekre,
dallamos hang
nem jön ki a száján...
minden egyre megy már,
rajta csak a csoda segíthet,
hogy lásson, hogy halljon,
hogy szépnek lássa a világot
az szinte lehetetlen,
csak az Isten segíthet,
az is talán csak a túlvilágon,
vagy a földi képviselője,
egy ember,
aki csodát tesz a szeretetével.

2014. október 12.

Őszi fények, - illatok, - színek ...



Őszi fények, - illatok, - színek ...

Nem csak tavaszunk van. A nyárutó, az ősz varázsa is más.
A fenyők többféle zöld színének feketébe hajló árnyalatai, a lombok világosabb zöldje, a  Föld színpompája, szemeket gyönyörködtető gazdagsága. Olyan, mint egy festőművész alkotása. Sokféle, soha nem fakuló, tartós színekkel: a fehérestől a feketéig, az okkertől a rozsdáig, a sápadt színektől a vöröslő, aranyló vagy csokibarnáig.
Betakarításra kerül minden termés. A télre előkészített talaj sokszínű palettája tárul elénk, ahogy a Nap sugara játszadozik, vagy a lenyugvó napban színesedik.
A legeltető emberek egyre többször gyújtanak tüzet, hogy kicsit kellemesebbé tegyék a mezőn tartózkodásukat. A levegőben az ősz fanyar  illata terjeng. Színesedő rétek, koppanó, érett gyümölcsök, termések. Kékes erdők, őszi kikericsek a mezőkön, aranyló színű fák, avarral borított utak. Mélyen szálló alkonyi Nap, amelyben a föld és ég összefolyik, az égig érő hegytetők felett.
Hűvös a szél, a levegő. Égő csipkebokrok és fel-fellobbanó lángok. Tisztelve a tüzet, hallgatjuk a tűz ropogását, bámuljuk a magasra csapó lángokat, a szikrákat, az egymásra roskadó izzó fahasábokat. Hirtelen száll ránk a sötétség. Mindent átfog, átölel. Közelebb ülünk egymáshoz, halkan beszélgetve. Bámulva a lángba, a vöröslő tűzbe, a sötét végtelen világába. Komolyan elgondolkodva az elmúláson. A természet körforgásaként elérkezik a hűvös ősz, lassan átúszva egy másik világba.
Az esőcseppek átitatják az avarra hulló leveleket, de a kopár ágak sokszínűsége is örömet ad. Bársonyosak, húsosak, göcsörtösek, szárazak, vagy nedvességgel átitatottak.
Azután egy hajnalon megérkezik a dér, a fagy, zúzmara borítja a fákat. A kopár ágak szépsége kirajzolódik. Védő páncélt ölt a természet.

2014. október 12., vasárnap

Az ünnep legyen ...



Az ünnep legyen ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az ünnep csodálatos,
kár, hogy belőle kevés van,
és van még egy nagy hibája,
hogy különbözik nagyon,
mint a gazdag a koldustól,
úgy ragyog ki a hétköznapokból,
kiragyog, miközben rávilágít
annak a sivárságára,
a kettő közt
túl nagy a különbség,
mint a lent és a fent között,
különbözik,
mint a pozitívtól a negatív...
az ünnep nem születik magától,
nem a hétköznapok túlcsordulása,
kár az, hogy csinálni kell
hatalmas energiával
emelni magasra,
majd nagyot zuhanni
a hétköznapba vissza...
akkor lenne az ünnep
szép igazán,
ha fent lenne magasan,
de a hétköznaptól mégis
különbözne alig,
tündökölne,
de egy fokkal lenne csak szebb,
a hétköznaphoz közel lenne,
ha a napokat
a szeretet ragyogná be,
ha az ünnep és hétköznap közt
csak a nevében,
a ruhájában lenne különbség,
akkor lenne az élet igazi ünnep.

2014. október 11.

Könnyeket csal ...



Könnyeket csal ...

Elfeledett dallamok szólnak
Reményről, vágyról, szerelemről
Életéveink messze szállnak
Átadva helyét a pillanatoknak
Vágy járja át bolyongva szívünket
Az emlék csal szemünkbe könnyeket

A szerelem ...

A szerelem ...


Élhető élet ...



Élhető élet ...

Tudod arra gondoltam,
véges végig háborút folytatni,
az nem élet, az maga a pokol,
de élni langymeleg békében
az se túl vidám,
az életet élhetővé
talán a küzdelem teszi,
küzdelem a másikért,
harc a másik mosolyáért,
napjainak szebbé tételéért,
ha kell az életéért:
s ha az sikerül időnként,
az a győzelem hatalmas,
az a létnek értelmet ad...
küzdeni,
nem a tulajdonlásért,
csak azért,
hogy valakinek,
egy másiknak az élete
szebb legyen:
mert a szeretettel együtt élve
talán csak úgy lehet kibírni,
az elmúlásról elfelejtkezni,
ha az ember elfoglalva mással,
a másikért való harccal van,
a sajátját is azzal színezi,
ha tehet érte,
ha az ő napjait,
mint egy erőművész
megemeli,
könnyebbé teszi:
az mind a harcos erejét növeli...
a háború pokol, de a harc,
a küzdelem,
időnként legyőzni a lehetetlent,
az megszépíti,
az az egésznek ad értelmet.

2014. október 9.

Hűvös esőcseppek ...



Hűvös esőcseppek ...



hűvös eső szitál
csendesen vonul a kerten át
a felhők nyitottak,
a levegő ködpárás
a fák alatt hasadó gesztenyék,
ázott levelek az avarban
a tócsákban cseppek gurulnak
a tetők fénylenek,
az esővert kertre felhők telepednek
a madarak elnémultak,
napfény sem látszik a horizontról
szél sodorja az ázott leveleket
a süppedő avar illata száll
az alkony hirtelen földre hull
a nyirkos, szürke sötét ránk borul
pihenőre tér a természet,
árnyékba burkolózik a táj
szétszóródik a fénnyel,
a nap fénytelenül múlik el,
búsan ölelkező esőcseppekkel


A teremtő szerint ...



A teremtő szerint ...

Tudod arra gondoltam,
aki megtervezte, jól is kivitelezte,
hogy a Földön talán legyen meg
minden élőlénynek a lehetősége,
hogy szabadon létezhessen:
nem csak életet,
az élethez teret is adott,
mindenki csak ott,
csakis ott élhet boldogságban...
ha a természetes lakhelyét
elveszik az oroszlánnak,
ha máshova kényszerítik,
lehet a legjobb dolga,
akkor se hasonlít arra,
akit teremtettek valaha:
a rab oroszlán
csak külsejében az,
mint kit ízig-vérig átjár
a szabadság...
és boldog lehet a madár is
de csak magasan szárnyalva,
ha testét körbe
a selymes levegő simogatja:
a földi lét számára egyet jelent
a muszájjal,
szabad csak az égben lehet fent...
és talán az embernek is van
a teremtő szándéka szerint
természetes otthona,
s hogy szabadon
és boldogan éljen,
az csak akkor valósulhat meg,
ha azon a helyen van,
ahol kívülről és belülről is
átjárja a szeretet,
anélkül csak rab az ember,
a teremtetthez hasonlít,
de csak a külsejében.

2014. október 7.

A lovarda



A lovarda

Vándorolnak a felhők,
szállnak az illatok
gyöngéd tekinteted
öleli a végtelent
messze zengő harangszó,
lengedező pillangók,
a szél ringató tánca,
telve a nyárvég álmaival

Szeptember van, de mindeddig mintha nyár lenne. Aranylón ragyogott a Nap. Gaby állt az ablaknál. Gondolatai a lovarda felé kalandoztak.
Imádta a lovakat, s mindene volt a lovaglás. Hamarosan fél éve, hogy kijár a város szélén lévő lovardába. Akkor adódott lehetősége arra, hogy sérültként újra lovagláshoz jusson. Egy régebbi balesete következtében erősen bicegve járt. Gondolt egyet – beült autójába és kihajtott a telepre. Útján Ronra gondolt – a lovarda vezetőjére. Nagyon megkedvelte a férfit. Szeretett vele beszélgetni, lovagolni. –  A lovász bácsi segítségével előkészítették lovát – felsegítették rá és kilovagolt.
*
A lovas nagy iramban vágtatott. Csak úgy porzott az út utána. Gyönyörű őszi nap van. A bokrok közül madarak rebbentek fel riadtan az égbolt felé. A Nap perzselve ontotta sugarait. Lovasa időnként kedvesen megpaskolta lova nyakát és a fülébe súgott. Így bíztatta gyorsabb tempóra. Az ösvény az erdőbe kanyarodott. Lassított tempóján. Szinte üdítően hatott a fák hűsítő árnya. A ló csupa izom teste ütemesen mozgott és füleit hegyezve fülelt. A ritkuló erdőből már látni lehetett a lovarda épületegyüttesét, a karámokban békésen legelésző lovakat.
Lovász barátja már várta őket. Lesegítette őt a lováról. Megszokták a ló és lovasa száguldozását, de mégis aggódva figyelték. A férfi élvezte a lovaglást – és nagyon szeretett a lovakkal foglalkozni is. Maga ápolta, gondozta ménjét.
Egy súlyos bukás következtében jobb lába szilánkosra törött. Lábfejét nem tudták rendbe hozni, amputálni kellett. Gyógyulása után lábfej protézist kapott, de az erős sántítása megmaradt.
Szüksége volt a lovaglásra, a mozgásra. Évek óta a lovardában dolgozott. Balesete előtt versenyszerűen lovagolt. Így elhatározta, hogy mindenképpen folytatja a lovak körüli feladatokat. Barátai, kollégái segítségével felfejlesztették a telepet és sikeres lovas múltjukkal az oktatásnak szentelték életüket. Főleg sérült emberekkel foglalkoztak.
Számára a lovak páratlan örömet, élvezetet, szeretetet nyújtottak. Sokat tanult a lovakról. Minden róluk szóló könyvet elolvasott, tanulmányozott a lábadozása során. Imádta ezeket a pompás, remek állatokat.
*
A telep több épületegyüttesből állt. A főépületben volt egy iroda, - egy recepciós szoba, ahol pihenni tudtak a lovaglók, - beszélgethettek egymással. Ugyancsak itt volt Ron lakása is.
Ritkán járt be a városba – itt élte mindennapjait. Távolabb voltak az istállók – a karámok, a lovászok pihenői.
Szemben – az út másik oldalán – egy házaspár barátja családias hangulatú panziót épített – főleg a hosszabb időt itt tölteni kívánó vendégek számára. Mellette kis vendéglő működött.
*
Felnézett az égboltra. Hamarosan alkonyodik. A mező felőli úton egy lovas alakja tűnt fel. A bíbor fény sajátos képet festett alakja köré. Hosszú haja lobogott utána, ahogy lovagolt. Gaby!
A férfi mellé érve a lány megállította lovát. Ron lesegítette őt a nyeregből. Kantárszáron bevezette a lovat az istállóba és átadta az egyik lovásznak.
Öt hónapja találkoztak először egymással. Azóta is – heti rendszerességgel járt ki Gaby lovagolni. Nagyon megkedvelték egymást és egyre inkább mély érzéseket tápláltak egymás iránt. Közösen lovagoltak ki, sokat beszélgettek, - sok időt töltöttek el. Ron most is ráfeledkezett a lányra. Szemével szeretettel simogatta bájos arcát, szép vonásait, gyönyörű barna, hullámos haját és ragyogó smaragd szemeit.
Meghívta Gabyt a kisvendéglőbe.
*
Az ablakokon egyre homályosuló fények szűrődtek be. A lány haján megcsillantak az utolsó fénysugarak, szemében visszaverődtek a sugarak.
Mindig nehéz szívvel váltak el egymástól találkozásaikkor. Kézen fogva kísérte Gabyt az autójához. Búcsúzóként átölelte, megcsókolta őt – jó éjszakát kívánva útravalóul.
A horizonton kigyúltak a csillagok. A férfi addig nézett a távolodó autó után, amíg fényeit elnyelte a leszálló este. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Arra gondolt, - milyen hosszú idő míg újra láthatja őt. Még magába tartotta kibontakozó érzelmeit, szerelmét. Csendesen megfordult és bicegve elindult búcsúköszöntésre lovaihoz, majd otthonába.

Az öreg hangszer



Az öreg hangszer 
Tudod arra gondoltam,
hogy a ma fiataljából
lesz a holnap öregje,
és, hogy addigra szinte
minden megváltozik, mintha
nem is ugyan az az ember,
nem is ugyan az a világ volna...
egy valami nem változik biztosan,
mindvégig ugyan az marad,
aki az egészet átérzi, aki
az egészet megéli:
azé az öregség fájdalma,
akié volt szépsége az ifjúságnak..
és még arra,
hogy szomorú dolog lehet
visszatekinteni, látni,
hogy mennyi minden elveszett,
mennyi minden csak volt:
a szépség, ami meghalt,
és a többi, amit az élet elvett,
akkor már nem boldogít,
inkább csak keserűséget ad...
de talán egy lehetőség van,
hogy agg korára
békés legyen az álma,
ha valaki gondolhat arra,
hogy az az öreg hangszer,
ami ő maga,
nem csak dísze volt a világnak,
de sok szépet adott másnak,
(talán régebben nagyobb volt az esélye,
amikor könnyebben nyíltak meg az ajtók,
könnyebben a szívek))
s tán még egyedül is öröm tölti el
azt, aki tud arra visszagondolni,
hogy hány embernek az életében,
hány idegen koldusnak
varázsolt ünnepnapot,
hogy a természetesen kívül
hánynak lett szebb a karácsonya,
csak, mert ő a szívét, s az ajtaját kinyitotta,
az asztalát is megterítette számára,
minek még az emléke is megnyugvással,
töltheti el békességgel
a szegény, de valahol mégis gazdag öreget.



2014. október 3.

P. Coelho - Két világ van ...

P. Coelho 
Két világ van ...