2014. július 23., szerda

Imbolygó fények



Imbolygó fények

Csillagok terítik be az eget.
Bennem Te ragyogsz, Te vagy nekem az élet.
Szép szemed nekem ontja a fényt
Önmagadat adod
Mosolyod csodálom, belőle a dallamok erőt sugároznak
A világban benne a boldogság, a bánat, az igaz szerelem
Megannyi kincs életünkben
Hol a szépség, ott az élet, ott a szeretet
Lelkünket olykor bánat feszíti, a végtelenben ágazik szét.
A boldogság szerte széled – keresünk, kutatunk
Hangokat csalunk ki, s dallamok szállnak érzéseinkkel
Szívünk olykor vérzik, csendes vágyak bennünk
Lángolunk, lázongunk
Fájdalmaink fakadnak és elsimulnak
Az álmok körül ölelnek
Milliónyi pillanat tevődik össze életünk során
Olykor ragyogunk, s olykor kihunynak csillagaink

Visszasírni ...



Visszasírni ...

Tudod arra gondoltam,
hogy vénen
az ember az ifjúságát siratja,
az idő múlását átkozza,
pedig talán nem az idő
a rossz gazda,
hanem az,
aki a kapott vagyont
felelőtlenül eltékozolta...
nem, azt az ifjúságot,
a tizenhat éves kort
megtartani nem lehet
olyan formában,
mint ahogyan
ajándékba megkapta,
olyan pénz az,
ami az idővel inflálódik,
egyszer csak eltűnik...
de talán érdemes
beváltani időben,
értékálló vagyonra,
ami az ifjúsággal
egyenértékű,
vagy épp meg is haladja
azt a gazdagságot...
ami ugyan kívülről,
mint ahogyan az eredeti,
nem látható, de, a lélekben
az örök ifjúság, ha ott van
a szeretet köntösében,
akkor, ha nem is látja,
de érzi az öreg is:
nincsen visszasírnia mit,
annak, aki a vagyont,
az ifjúságot
el nem pocsékolta.



2014. július 17.

Emléked fájón él



Emléked fájón él 

Elváltak útjaink,
de uralkodsz szívem felett
Emléked fájón él
lelkem legmélyén.
Te voltál a tavaszom,
napsugaram és életem.
Gyötrő, kínzó magányomon
örök álom lettél...

Sok a felesleges fájdalom



Sok a felesleges fájdalom

Tudod arra gondoltam,
hogy a világon oly sok
a felesleges fájdalom,
az ember menekülne előle,
nagyon sokszor sikertelen,
fájdalom nélküli élet nincsen:
előbb, vagy utóbb
utolér mindenkit
egyik, vagy a másik..
de van fájdalom szerethető,
amelyiknek a végén
a fény látható,
vagy nem látható még,
de az idő meghozza a gyümölcsét,
amikor a kín a legnagyobb,
amikor az ember úgy érzi
tovább nem lehet kibírni,
akkor következik be a csoda,
megszületik
éppen, egészségesen,
a fájdalom okozója, a gyermek,
vagy épp világra jön
hosszú, fájdalmas vajúdás után
a világszép szeretet...
amikor az életre kész már,
akkor belülről
csak örömöt okoz,
fájdalmat csak akkor,
ha valami a másiknak,
rossz a szeretett lénynek.

2014. július 17.

Szemedben könnyek



Szemedben könnyek

Rebbenő szempilláid alól
Szemedben könnyek csillognak.
Fájdalom és öröm szikrákat szór
Fények és árnyak között szálló érzések
Sorsod útjai, eltemetett titkok
Életed érzelmek mély világa
A pillanatok emlékbe zárt végtelenje
Ez a szenvedés dúl szívedbe,
Taszít fájó gyötrelembe
Vajon lesz e kiút a borzongás sötét bokrából?
Vajon süt e még fény, lesz e feloldozás,
Mely felhúz a bánat poklából?
Kérdem én: lesz e megnyugvás bárhol?

2014. július 20., vasárnap

A bolygó ...



A bolygó ...

Tudod arra gondoltam,
hogyha születik új bolygó,
az se tesz másképp, mint a régiek,
a körforgás velejárója a létének..
és amikor ember jön a világra,
az is csak azt teszi, pedig talán
ő mehetne tovább is az úton,
csinálhatná jobban,
csinálhatná okosabban sokkal,
mint az elődei tették azt,
juthatna tovább,
kerülhetne magasabbra is akár...
de talán az ember
évmilliárdok óta sem változik,
pedig, van egy pillanat, amikor
lát tökéletesen, látja kritikával
az elkövetett hibákat,
de, csakhogy azokat
ismételje újra,
mintha nem is lehetne jobban...
így aztán ő sem jut tovább,
az emberség létráján
nem jut feljebb,
s ha véletlen olyannal találkozik,
aki már visszafelé jön,
az hiába is mondaná,
meg úgysem hallgatná
a figyelmeztetést, hogy ezen az úton
nem érdemes menni tovább,
a szakadék következik...pedig talán,
ha élne a jogával, a szemetet kihajítaná,
az értéket megtartaná,
sokkal messzebbre jutna
a szeretet felé vivő emelkedőn:
de az ember nem változik, nem jut előbbre,
a jót kidobja, a rosszat megtartja,
csak forog körbe azon az úton,
mit előtte már elátkoztak sokan.

2014. július 16.

Biegelbauer Pál - A szavak ...

Biegelbauer Pál
A szavak ... 


Örömforrás ...



Örömforrás ...

Tudod arra gondoltam,
hogy, mint annyi minden más,
az evés is lehet örömforrás,
de ugyanaz muszájból
nem csak elveheti,
de meg is ölheti a lehetőséget,
a kényszerítés elveszi az étel ízét,
a kényszerítés megöli az evés örömét,
a kényszerítés megutáltatja az evést...
és, talán olyan a jóság is,
jónak lenni öröm, de a jóság ízére
mindenkinek magától kell rájönnie,
elég látni rá a kedvcsináló példát:
elveszi a felismerést a muszáj,
a jóság amúgy csodás, önként,
szeretetből vállalt lehetőségét...
s ha az erőszak megszűnik,
a meggyűlölt dolgokat
kihányja magából az ember,
azután már csak akkor eszik,
csak akkor jó,
ha a kényszer erős nagyon...
az evés is, a jóság is olyan,
ha egyszer valaki az ízekre ráérez,
hozzá kedvet kap,
akkor nem szűnnek meg az életnek
a sok-sok örömforrása között
a helyet elfoglalni.

2014. július 15.

Ajándék a pillanat



Ajándék a pillanat

Megfakultak a színek
A tűnő álmok felett
Szívünkben él az emlékezet
A múlt pillanatai elsuhannak
A jövő nekünk még mit tartogat
Ajándék már minden pillanat
Mit az élettől nyerhetünk:
Álomvilágban élhetünk.

A leggazdagabb ...



A leggazdagabb … 

Tudod arra gondoltam,
hogy a gyűlölet nem egyszerre születik,
a gyűlölet lassú méreg, amelyik
először csak egy csöppnyi,
de, ami el nem illan,
ahogy azt teszi
a hirtelen érkező harag,
folyton csak növekszik,
míg az ember lelkét is
teljesen át nem járja...
sokszor ártatlan az áldozata,
nem is ő az egésznek a lényege,
hanem a hiány, a szeretet hiánya,
azt az űrt tölti be a sötét,
a marcangoló gyűlölet,
sokszor csak a másság miatt, vagy,
mert másnak valamiből több van,
a gyűlölet az okot mindig megtalálja...
de talán az csak
légből kapott magyarázat,
valójában a gyűlöletnek az oka
nem kívül van,
ok a szeretet kínzó hiánya,
ami összpontosul a gyűlöletben...
akit a saját szeretetlensége
beteggé tett,
a gyűlöletre az képes:
csak az az egészséges,
akiben a szeretet virága
a gyűlölet lehetőségét is kiszorítja,
mert, akiben a szeretet virul,
az a világon a leggazdagabb,
irigységre nem lehet oka annak.

2014. július 15.

Álmoktól ölelve ...



Álmoktól ölelve ..

Aranyszálak hálózzák
be a végtelen teret
Ég és föld között
szárnyaló dallamok
Előttem lebeg arcod,
s ragyogó két szemed
Öledbe hajtanám fejem,
őrizném tovább emlékedet
A gondok csendben elpihennek,
az álmok finoman átölelnek

A legkülönlegesebb ajándék ...



 A legkülönlegesebb ajándék ...

Tudod arra gondoltam,
hogy a legkülönlegesebb ajándék
a szeretetből születik,
a szeretetből,
ami, ha egyszer túlcsordul belül,
az akadályt többé nem ismeri,
lesz úrrá a legnehezebb helyzeten,
nincs neki olyankor lehetetlen...
ha jön az alkalom,
de a távolság miatt
már a szó sem hallatszik,
akkor is marad lehetőségként
a szeretet másiknak
a neve,
annak is foglalása
gyöngyfoglalatú imába,
és a rendíthetetlen hit,
meg a rendíthetetlen remény,
(nélkülük a szeretet
csak örökös gyász lehetne)
hogy az ima légies szárnyain
az ünnepet megkoronázva
eljut a szeretet,
mint a legszebb ajándék,
lélektől lélekig.

2014. július 14.

Zsófi - Karcsi - sok boldogságot!

Zsófi - Karcsi!


2014. július 19., szombat

Hogy mit jelent számomra a Balaton



Hogy mit jelent számomra a Balaton

Hogy mit jelent számomra a Balaton,
nehéz Neked elmondanom,
beszélni nem könnyű róla,
mint a szeretetről általában,
de talán, ha hasonlítanám,
az olyan szerelemhez hasonlítanám,
ahol az egyik fél időnként mással flörtöl,
de minden alkalommal megbizonyosodik arról,
hogy lehet más szebb, gazdagabb sokkal,
de annál az egynél,
annál az igazinál
senki nem simogat finomabban,
senki sem ölel jobban,
mert bizony én úgy érzem,
amikor selymes vizébe lépek,
hogy simogat, hogy átölel,
talán azért, mert szeret engem,
mint ahogyan én őt szeretem.
De olyan is nekem a Balaton,
mint az otthon,
mikor valaki hosszú távollét után
hazamegy a szülői házba,
ahol kísértenek a gyermekkori emlékek,
az ifjúkori álmok,
felhőtlen hancúrozások,
igen, kicsit úgy megyek hozzá,
mint aki hazamegy,
és ha bízom benne, ha rábízom magam,
finom hullámaival még el is ringat,
mint valaha a bölcsőben édesanyám.
Vagy, mint egy szent zarándokút,
ha Révfülöpnél elindulok a hosszú útra,
a kezdetnél még sok a jókedvű ember,
azután szépen lassan mind elmaradnak,
és én egyedül vagyok,
néha egy csobbanás,
egy kíváncsi halacska ugrik ki,
körülöttem más nincs,
csak a lágyan simogató víz,
fejem fölött a ragyogó kék ég,
az út közepére már semmi sincs velem,
nincsen idő, és nincsen rohanás,
a vidám fürdőzőkkel
a gondjaimat is hátra hagyom,
és a csöndben önmagammal találkozom,
messziről feltűnnek Boglár körvonalai,
ahogy egyre jobban rajzolódik ki,
úgy térek vissza zajos forgatagába a mának,
velem van az emlék,
hogy nem veszett teljesen még el,
hiszen az úton találkoztam,
elveszítettnek hitt önmagammal.

Lélekgyógyító Balaton



Lélekgyógyító Balaton


Szemébe sütött a Balaton felől a ragyogó napfény. A távolban vitorlások siklottak a vízen. Szép látvány volt. Nosztalgiával figyelte a kecses hajókat. Könnyű szél fújdogált, lágy simogató érintéssel, bele-belekapva könnyű vászonruhájába. A part meleg homokja talpait simogatta.
Imádta a tavat. Ha munkája engedte, szeretett üldögélni a napsütötte parton, vagy esténként kis háza teraszán – rózsái között – figyelni a naplementét. Elnézte, ahogy a vízben egy nagy vöröslő tűzgömbként ragyogott vissza az izzó alkonyi nap. Csodálatos volt a látvány. A ház, amelyben lakott, a Balaton partján állt. A kis kert a vízig húzódott. Ez a kis ház és a tó – ugyanazt jelentette neki – a szüleit, a gyermekkor emlékét, a szeretetet és a Balaton csodás szépsége lelkének nyugalmát, gyógyulását. Az alkonyatban a kertből a nagy végtelen vízfelületre látott. Szerette nézni a szél szárnyán feszülő és repülő vitorlásokat. De nem csak nézni szerette, hanem lerajzolni is a látottakat – csakis a maga kedvtelésére. A házban nagyon sok kép őrzi keze nyomát.
Kedvelték a partszakaszt a művészek is. Rajzoltak, festettek. De nagyon sok szépséget, örömöt adott a vízi sportok szerelmeseinek is a tó.

A balesete óta nehezen mozgott, talán emiatt is – zárkózottá vált. Barátai ugyan sokszor meglátogatták, de ő nem szívesen járt társaságba. Szeretett a könyveivel, a képeivel lenni és a számítógépével. Hisz a munkája is ahhoz kötötte. Mivel az utóbbi időben állapota rosszabbra fordult, hosszabb távra, dolgai intézésére elektromos mopeddel közlekedett.

Egy évvel ezelőtt – egy kortárs festő kiállításán, amely a közelben lévő kisvárosban volt,  megismerkedett egy férfivel, akivel azóta is tart a kapcsolata. Párszor találkoztak, de az éjszakákba nyúló netes és telefonos beszélgetéseik folyamán mélységekig megismerték egymást. Most újra beleegyezett egy újbóli találkozásba. Minden félelem, minden feszültség benne van, hogy hogyan lesz tovább. Szorongással várja a találkozást, hisz az előző kapcsolatából fájdalmas, becsapott érzéssel szabadult ki. A kesernyés szájíz nehezen múlik el. A múltból feltörő emlékeket -  amelyek mindig is ott éltek benne - nem tudta a felejtésbe visszagyömöszölni.

Helén elindult vásárolni, hogy készülni tudjon vendége fogadására. Először kedves öreg barátjához nézett be, aki kis üzletében képeket, könyveket árult. Az eladásra kínált képek között az ő rajzai is ott voltak.
Véletlenül találtak egymásra, két évvel ezelőtt. A lány egy szép, ragyogó napsütötte kora őszi napon rajztáblájával ölében üldögélt a parton, mikor Miklós bácsi feleségével arra sétált. Az idős férfi szerette nézni a művészeket. Műértő szemmel értékelte, nézte a képeket és válogatott közöttük. Ekkor látta meg a lány rajzát, majd a többi, szebbnél szebbet, amit Helén készített. A külföldi nyaralók által nagyon keresettek lettek a képei.
Miklós bácsi nagy örömmel fogadta őt most is, és nem kis összeget adott át az eladott képei után. Még kicsit beszélgettek, majd a lány folytatta útját. Bevásárolt. Jól felpakolva ért haza. Szeretett főzni, sütni, a konyhába serte-pertélni, de saját magának gyors ételeket készített, hogy minél több időt tudjon a Balaton parton, a képeivel tölteni.
A munkáját is szerette precízen, időben elvégezni. Könyvelői munkát végzett egy biztonsági cégnek. Nagyon meg voltak vele elégedve. Többször kérték, hogy vállaljon más cégeknek is könyvelést, de nem szeretett volna robottá válni.
Baráti kapcsolatai régi barátságok voltak: gyerekkorból, a főiskolai évekből és balesete előtti munkahelyéről is. Hű volt. Szerette maga körül az állandóságot.

Szellő szárnyán sodródtak az érzései, az emlékek. Elmerült gondolataiba.
Fájdalommal emlékezett arra a napra, amikor a 30-ik születésnapjára készült, kedves barátait várva. A közeli nagy bevásárlóközpontba indult bevásárolni. Talán kicsit izgatottabban, talán nem olyan figyelemmel. Az átjáró zebráján zöld útja volt és ő elindult. Kb. az út közepén járhatott, mikor egy autó elgázolta. Nem sok emléke maradt a balesetről, csak a fájdalom és a hónapokig kórházakban töltött időszak történései, a keserűsége és az élni nem akarása.
Ennek már 10 éve. Orvosai nem sok jóval kecsegtették. Sokáig kétes volt, hogy valaha lábra tud állni, hisz komoly gerinc és láb sérüléseket szenvedett. Műtét műtétet követett, végül az O.O.R.I.-ban tudták lábra állítani, mintegy három hónapos kezeléssel. Hazaérkezése után – lelkének végleges gyógyulását a Balatontól, - szeretett tavától és kis otthonától kapta meg.

Helén csinosnak mondott nő volt. Világosbarna vállig érő haja, kék szeme és kissé teltebb alakja volt. Az egész lényéből sugárzott valami csábító, ami vonzotta az embereket, főleg a férfiakat, akik bizony utána fordultak. De ő csak egy valakit szeretett: Zolit. A 30-ik születésnapján – mikor a balesete érte – akkor szerettek volna jegyet váltani. Már nem voltak fiatalok, hiszen Zoli is 38 éves volt. Mikor a lány balesete megtörtént, úgy érezte, nem kötheti tovább magához, mert nem érezte magát teljes értékű nőnek. A balesete során egy olyan sérülés is érte, hogy gyereket vállalni is rizikó lett volna. Ezért gondolta úgy – Zolival is megbeszélve – jobb, ha visszaadja a férfi szabadságát.
Kórházi ügyei közel két évig tartottak – így baráti kapcsolatain kívül egyedül maradt, a tavalyi évig, amikor megismerkedett Andrással azon a kiállításon.
Izgatta a férfi, akinek egész lénye sugárzott. Valami volt, ami nagyon vonzotta Helént. Jóképű, őszülő, huncutul mosolygó, barna szemű férfi volt, aki egy korábbi betegségéből kifolyólag egy láb amputált volt. Elváltan élt, fordítóként dolgozott, amit otthon végzett. Két ragyogó szeme mélyén titkokat rejtett, ami a lányt rabul ejtette.
Hosszú idő után először nem Zolira gondolt, hanem Andrásra, a találkozásra. Az újbóli találkozásra gondolt, ami talán sok mindent eldönt. A képek, a Balaton most csak a szeméig hatoltak, a gondolatai már máshol jártak. Vágyott arra, hogy egy szerető társ legyen mellette, akivel megoszthatja örömeit, bánatát. Akivel együtt lehet, akivel együtt lélegezhet, gondolkodhat, aki lelki társa lesz.

Az ablakhoz ment. Lágy szél lengedezett, hajladoztak a fák lombjai. A tó a messzeségből olyan volt, mint egy festmény. A hullámok fodrozódtak a szél hatására. Csodálatos volt  minden. Ha nekiült, - mindenről elfeledkezve rajzolt. Érzékei kiélesedtek.

Látta az ablakból, hogy a szél felélénkült, és megjelentek az égbolton a viharfelhők morcos fodrai. Éles csattanással villám hasított végig a horizonton. Gyorsan, hirtelen tört rá a vihar. Megborzongott, mint mindig, hisz ma is benne van a feszültség és a félelem a viharra. Hirtelen elkezdett ömleni az eső. Vacogott a zaklatottságtól. Amilyen hirtelen tört ki, olyan hirtelen lett vége is a nyári viharnak. Újra kisütött a Nap.

Lassan készülnie kell, hisz András hamarosan megérkezik. Élvezte a készülődést. Eközben gondolatai szárnyaltak. A férfi nem mindennapi ember. Úgy érzi, megtalálta benne, akire mindig is vágyott. Halk zene szólt a rádióban, s mire elkészült, András megérkezett. Autójával beparkolt a lugas mellé, nagy virágcsokorral kezében köszöntötte Helént. Ezután meggyújtották az asztalon a gyertyákat, Helén tálalt. Csendesen, halk zene mellett, - beszélgetve vacsoráztak. A vacsora végeztével a férfi pezsgőt bontott , amit már a teraszon fogyasztottak el.
A lemenő Nap aranyfényben ragyogtatta a Balatont. Visszatükröződő fényei meseszerűvé varázsolták a tájat. Bűvölten álltak, egymást átölelve, nézve a messzeségbe, a tóra, a naplementében. Lassan legurult az izzó, vörös gömb a láthatáron és beesteledett. A kellemes, langyos estében nyoma sem volt a délutáni nagy viharnak. Enyhe szellő fodrozta a hullámokat. A lány haja is aranyfényben ragyogott. A lenyugvó nap sugárözönt zúdított a vízre, ami lángolt, mint a nyári, tűző nap a horizonton.
Zene, dallamok. Remény egy kis boldogság után, vágy egy szerető, ölelő kedves után. Erre vágytak mindketten régóta. Lassan kigyúltak az égbolton a csillagok. Először az esthajnalcsillag ragyogott fel, majd a sok csillag sziporkázott, és ezüst fényével megjelent a vén, öreg hold is. Lenyűgözte őket a látvány. A férfi keze úgy ért Helénhez, olyan finoman, mintha attól félne, elillan előle és mindez csak látomássá válik. A lány beleborzongott ebbe az érintésbe. Átölelve egymást, halkan beszélgettek. Mindketten tudni akarták a másik gondolatait, szándékait. Vallották be egymásnak érzéseiket.
... 
Lassan szétrepedt a páncél, amit idáig maga körül tudott. Szemét elhomályosították a könnyek. Az égbolt csillagszikrákat szórt a sötétkék horizonton, fürtökként tündöklöttek.
Így érte őket a vörös-sárgás kinyíló hajnal.
A Balaton felől párás kapu nyiladozott.