Jókai Mór
A lélek lát ...
2014. május 21., szerda
Játékszereink
Játékszereink
Játékszerünk volt az
egész világ. Bogáncsból készített bútorok között fontuk a kukoricacsuhé
babákat. Mákgubóba, makkba képzeltünk figurákat. A természet tele volt
csodával. Élveztük a fecskék csivitelését, velük szálltunk a kék ég felé. Fürge
gyíkok útját kísértük a fűben. Csodálattal néztük, nevettük az ügyes
mókus-tornászokat. Pacsirta zengedezett az arany mezőn. Suhanva lepkéket
kergettünk. A szél szárnyán repültünk tova, - meséket képzeltünk minden köré. Az
eső áztatta földbe tapicskoltunk mezítláb, kezünkkel sárszobrászkodtunk. A tó
partjáról csodáltuk a fickándozó halakat. A ragyogó Nap felé szállt a pöttyös
labda. Búgócsiga pörgött előttünk, halk dallamokat sziszegve. Rongybubáinkat
ringattuk szeretettel. Mesekönyvünk lapjaiból kiléptek a sárkányok, a
boszorkányok, hogy álmainkban riogassanak bennünket. Királylányok és királyfik
keltek egybe, és a jók mindig elnyerték jutalmukat, a rosszak pedig
meglakoltak. Dobókockák pörögtek az asztalon, a kiterített családi társasjáték
mellett. Iskolai osztályzatokat osztott a gyerek tanító-nénink.
Mesebeli tájakra repített a hintaló, meleg párájukat éreztük
az istálló mélyén az óriási, .- félénken figyelt, rettegett lovaknak.
Izgatottan kerestük a
rejtekhelyünket bújócskázáskor.
Vígan pörögtünk a képzelt
színpadon babos szoknyánkban, az alóla kilógó, zizegőre keményített csipkés
alsószoknyával. Csetlettünk, botlottunk, tánc lépkedtünk magunk kísérte dalokra
- gyermekkori emlékek ragyogásában.
Gyermeki boldogság
Gyermeki boldogság
Tudod arra gondoltam,
hogy a kisgyermeknek
még a látványa is gyönyörködtető
az őt figyelő szemeknek,
de, ami belőle igazán elér a lélekig,
ami meghatja a benne gyögyörködőt,
az a máshol nem tapasztalható,
az az ártatlan tisztaság,
amit, mint egy játszóruhát
kinől hamarosan, mintha fényét,
hatalmas értékét
elveszítené a gyémánt,
s kézbe fogva válna egyszerű,
a soktól cseppet sem különböző kővé...
valamiért ez az életnek a rendje,
s ha egynek-egynek a ragyogása
csodák csodájára ebben a világban
mégis megmaradna,
az a sok közül a sorból kilógna:
először csak megmosolyognák,
gondolnák visszamaradottnak,
de bosszantana is sokakat
érthetetlen mássága:
maradna magára
gyermeki tisztaságával
látszólag haszontalan...
de talán
a leghatásosabb prédikáció
sem lehet annyira elgondolkodtató,
(azt se hallja meg mindenki)
mint az, akiről mindennek ellenére
messziről sugárzik
a megmagyarázhatatlan,
ōnfeledt, őszinte tisztaság
gyermeki boldogsága.
hogy a kisgyermeknek
még a látványa is gyönyörködtető
az őt figyelő szemeknek,
de, ami belőle igazán elér a lélekig,
ami meghatja a benne gyögyörködőt,
az a máshol nem tapasztalható,
az az ártatlan tisztaság,
amit, mint egy játszóruhát
kinől hamarosan, mintha fényét,
hatalmas értékét
elveszítené a gyémánt,
s kézbe fogva válna egyszerű,
a soktól cseppet sem különböző kővé...
valamiért ez az életnek a rendje,
s ha egynek-egynek a ragyogása
csodák csodájára ebben a világban
mégis megmaradna,
az a sok közül a sorból kilógna:
először csak megmosolyognák,
gondolnák visszamaradottnak,
de bosszantana is sokakat
érthetetlen mássága:
maradna magára
gyermeki tisztaságával
látszólag haszontalan...
de talán
a leghatásosabb prédikáció
sem lehet annyira elgondolkodtató,
(azt se hallja meg mindenki)
mint az, akiről mindennek ellenére
messziről sugárzik
a megmagyarázhatatlan,
ōnfeledt, őszinte tisztaság
gyermeki boldogsága.
2014. május 19.
Aranysugarak ...
Aranysugarak ...
Fátyolosan ébred a
hajnal,
madarak zengedező
trillája
az ébredő napkorong
alatt
aranysugarakat szórva
szét
Lombok közt susog a
szél,
réz zölddé válik a kert,
fűszeres illatok a
légben,
kígyóznak a
végtelenben
Egymáshoz hajolnak a
szívek
a szerelem fényes
tükrében
Az élethez ...
Az élethez ...
Tudod arra gondoltam,
hogy a startnál mindenki kap
energiát az élethez,
ki többet, ki kevesebbet,
amelyik az út során gyarapodhat
majdnem a közepéig...
azután a kezdetben sok is,
kevesebb is elkezd fogyni,
(amit meg lehet sokszorozni,
a többet is el lehet pocsékolni)
míg végül a szerkezet
így is, úgy is csak kiürül...
de van talán életenergia olyan,
amit az embernek útközben kell,
hogy magának megszerezzen,
ha magasat ugrani, fára mászni
tudni tőle nem is fog,
de attól még
képes különleges csodára
az a kifogyhatatlan energia...
aki megleli önmagában
az önzetlen,
a csapkodás ellenére is
törhetetlen szeretetet,
az sok szépre számíthat
a lelke életében
még akkor is,
ha a kezdeti kapott energia
pislákol benne már csak alig-alig.
hogy a startnál mindenki kap
energiát az élethez,
ki többet, ki kevesebbet,
amelyik az út során gyarapodhat
majdnem a közepéig...
azután a kezdetben sok is,
kevesebb is elkezd fogyni,
(amit meg lehet sokszorozni,
a többet is el lehet pocsékolni)
míg végül a szerkezet
így is, úgy is csak kiürül...
de van talán életenergia olyan,
amit az embernek útközben kell,
hogy magának megszerezzen,
ha magasat ugrani, fára mászni
tudni tőle nem is fog,
de attól még
képes különleges csodára
az a kifogyhatatlan energia...
aki megleli önmagában
az önzetlen,
a csapkodás ellenére is
törhetetlen szeretetet,
az sok szépre számíthat
a lelke életében
még akkor is,
ha a kezdeti kapott energia
pislákol benne már csak alig-alig.
2014. május 18.
Eső után ...
Eső után …
Varázslatos a reggel
a korai madárkoncerttel. Rigók zengik himnuszukat. Óriási vihar után, az
éjszakai esőtől csillogó gyöngycsodákat varázsol a szikrázóan áradó napfény a
fűre, a fákra, a hetykén nyújtózkodó bokrokra, virágokra. Még egy-két eltévedt,
elkésett esőcsepp zizzen a lombokról. Párás
a levegő, az áttört messzeségben az eső után viruló kékségben itt-ott fehér
habos, bodros felhők úsznak. Kellemes esőillat leng a levegőben. A zöld-arany
lombsátor között a nap áldásos sugarától fény és árnyék meseszép játéka vibrál.
Az utcán víztócsák állnak. Ahogy a fény visszatükröződik – mintha tükörben
nézegetné magát a napocska, míg lent a földön egy másik horizont fénylik, ahogy
csillognak a tócsák. Langyos szellő futkos a légben, felszárítva a fák levelein
legördülő esőgyöngyöket, szétoszlatva az égbolt bodorfelhőit, - teljesen
átengedve a ragyogó napsugarakat. Lengeti a virágszirmokon lebegő pillangók
szárnyacskáit. A selyem fűtakaró között bogarak zümmögnek, élik nyüzsgő,
szorgos mindennapjaikat. Leírhatatlan gyönyörű, azúrkékségű a végtelen égi
óceán. A felettünk élő égi csodák – a végtelen tér, a lelkemmel Neked fotózott
kincsek, az aranyat érő májusi eső.
2014. május 15., csütörtök
Lehetne már végre ...
Lehetne már végre …
Esik!
Kopognak az ablakon a
viharos, szél által odafújt esőcseppek.
Állok az ablaknál és
figyelem az üvegen kergetőző vízcseppeket.
Érzem, amint arcom nedvesedik legördülő könnyeimtől.
Könnyeimtől, melyek
oldják feszültségemet és könnyítenek
kétségekkel teli árva
szívem harapó, mély fájdalmán
Gomolygó füstfelhőn
keresztül nézem az árnyak játékát,
a szél olcsó zenéjét
hallgatva.
Furcsa árnyak, furcsa
érzések bolyonganak a nedves,
párás szürkülő
alkonyatban.
A madarak lármásan
rázzák magukat az ereszen.
Lehetne már végre
igazi tavasz!
Nagyon vágyom az
önfeledten kergetőző felhők
és a lombok között
játszadozó napsugár játékára.
A valódi bennünk - belül ...
A valódi bennünk - belül ...
Tudod arra gondoltam,
van ember, aki igényes
akinek fontos,
és mindent megtesz érte,
hogy rend legyen körülötte,
jól megválogatja a barátait,
azt is, hogy a száját
milyen szavak hagyják el,
nem adja alább,
megelégszik a kevesebbel,
de az legyen minőségi: az étel,
amit megeszik, a könyv, amit olvas,
de igényes az ölelésre is,
látszik messziről róla,
meg nem alkuszik,
hogy több neki a kevés,
ha az érték,
mint a sok a talmiból:
igényes nagyon,
időben kontrolálja a gondolatát,
minden látható mozdulatát...
de talán a valódi az belül van,
azt nem kell kontrolálni,
a szó már gondolat korában is érték,
ha nem a szokásból, az illemből,
ha a világra a szeretetből jön,
igényes minden, ami érkezik onnan:
az értek maga a szeretet,
ami féltve óvja magát,
nehogy a ruhája bepiszkolódjon,
meg kell, hogy feleljen
a legmagasabb elvárásnak...
ami a szeretetből érkezik
már születés pillanatában
érték, felbecsülhetetlen.
van ember, aki igényes
akinek fontos,
és mindent megtesz érte,
hogy rend legyen körülötte,
jól megválogatja a barátait,
azt is, hogy a száját
milyen szavak hagyják el,
nem adja alább,
megelégszik a kevesebbel,
de az legyen minőségi: az étel,
amit megeszik, a könyv, amit olvas,
de igényes az ölelésre is,
látszik messziről róla,
meg nem alkuszik,
hogy több neki a kevés,
ha az érték,
mint a sok a talmiból:
igényes nagyon,
időben kontrolálja a gondolatát,
minden látható mozdulatát...
de talán a valódi az belül van,
azt nem kell kontrolálni,
a szó már gondolat korában is érték,
ha nem a szokásból, az illemből,
ha a világra a szeretetből jön,
igényes minden, ami érkezik onnan:
az értek maga a szeretet,
ami féltve óvja magát,
nehogy a ruhája bepiszkolódjon,
meg kell, hogy feleljen
a legmagasabb elvárásnak...
ami a szeretetből érkezik
már születés pillanatában
érték, felbecsülhetetlen.
2014. május 15.
Esőgyöngyöket szárít a napsugár ...
Esőgyöngyöket szárít
a napsugár ...
Vihar
Vihar tombol odakint.
Villámfények
robbannak az ablaküvegen.
Morc felhők közt
hasít a fény az égi óceánon.
Vad szél rázza a fák
ágait, jajgat, sír a táj fölött.
Szemünkben riadt
félelem.
A fények minden
idegszálunkat sisteregve érintik.
Felhők születnek,
dagadnak és szétrobbannak. Egy-két cseppet könnyeznek, majd zuhogó eső kíséri
útjukat.
Dörög, villámlik,
vihar mormog ránk az égből. Tűzként koszorúzza a villám az eget. Olykor
csodálattal teli félelemmel nézzük a cikázó fényeket. Hasítják a szikracsodák
százezer darabra a horizontot. Zuhog az eső, ijesztő a szikrázó, lángoló
égbolt. Áradva fut a víz az utakon, a füvön. A lombokon gyöngyszemekként
gurulnak a cseppek. Még egy-két dörrenés, utolsó villámszikrák egyre távolodva.
Csupa víz a világ.
A vízfátyol függönye
homályt borít ránk, az esőverte fák, bokrok, virágok fölött. Gőzölög a Föld,
nedves pára száll a légben. Átázott minden – sár a kertekben.
Kicsordult vödrök
után bujkál a Nap, csillogtatják a zápor nyomát a ragyogó sugarak.
Esőgyöngyöket szárít
fel a napsugár, s a fújdogáló szellő.
Mélyen a lélekben
Mélyen a lélekben
Tudod arra gondoltam,
az ember
sokszor figyelmen kívül hagyja
a józan ész bölcs tanácsát,
a szív szavára hallgat inkább,
pedig talán nem is a szív szól,
csak az út során valamiféle
rózsaszín ködbe érkezett,
ahol észre sem veszi,
hogy vakon cselekszik:
kiérve onnan nem ért semmit,
különösen, hogy miért nem hallgatott
az okos, az óvatos agyra...
pedig a józan ész sokat segít,
a Földön a legjobb iránymutató ő,
soha sem az igazit keresi,
csak inkább a hozzá jól illőt...
mert igazit keresni nem érdemes,
talán olyan nincsen is,
talán időpocséklás,
de, ha mégis létezik,
keresve megtalálni,
mint a kazalban tűt lelni...
az a véletlen maga a csoda lehet,
ami talán megváltoztatja az életet:
azt az életet, ami nem kívül,
de ott van mélyen a lélekben.
az ember
sokszor figyelmen kívül hagyja
a józan ész bölcs tanácsát,
a szív szavára hallgat inkább,
pedig talán nem is a szív szól,
csak az út során valamiféle
rózsaszín ködbe érkezett,
ahol észre sem veszi,
hogy vakon cselekszik:
kiérve onnan nem ért semmit,
különösen, hogy miért nem hallgatott
az okos, az óvatos agyra...
pedig a józan ész sokat segít,
a Földön a legjobb iránymutató ő,
soha sem az igazit keresi,
csak inkább a hozzá jól illőt...
mert igazit keresni nem érdemes,
talán olyan nincsen is,
talán időpocséklás,
de, ha mégis létezik,
keresve megtalálni,
mint a kazalban tűt lelni...
az a véletlen maga a csoda lehet,
ami talán megváltoztatja az életet:
azt az életet, ami nem kívül,
de ott van mélyen a lélekben.
2014. május 14.
Ébredés ...
Ébredés ...
"A szeretetnek
ereje van,
hogy nem számít a
távolság,
hogy a szeretet maga
a csoda,
hogy az tartja össze
a világot,
hogy amíg bennünk él,
nincs halál,
csak élet van, élet
és megújulás"
Újra itt a reggel.
A szokásos, hajnalig
tartó nyugtalanság után belezuhanok egy mély verembe,
ahonnan nagy nehezen
tudok kikászálódni.
Arra ébredek, hogy
beindultak az égi csatornák, ömlik az eső.
Mindemellett
feltámadt ismét a viharos szél is.
Fázom.
Nincs erőm a jó meleg
takaró alól kibújni, hiszen olyan finoman ölel körbe.
Hát ez a mai ébredés.
És az, hogy olyan
távol, olyan messze vagy tőlem.
És ez milyen szörnyen
fáj.
Az igazi szeretet képes ...
Az igazi szeretet képes ...
Tudod arra gondoltam,
hogy olyan ez a mi kis világunk,
mintha végigsétált volna rajta az Isten,
és elszórta volna a jónak a magját közben,
magokat, amiből kikelhet mindenféle tápláló,
amitől az ember érezheti itt a Földön magát jól,
de, amiket, mint az érzékeny növényt óvni kell...
és, mintha nem csak Isten sétált volna a kertünkben,
hanem járt volna erre az ördög is,
aki mérges magokat szórt szét tenyeréből,
és mi ezekből válogatunk:
ismerjük is, melyikre van szükségünk,
melyik az ellenségünk, melyikkel kínál az Isten,
és melyik van magától a gonosztól,
csak épp eléggé nem figyelünk,
nem szedjük le a jóról az első kártevőket,
csak, amikor már eluralkodott rajta a rossz,
akkor tehetetlenségünkben nyakon öntjük
az ördög terjesztette el méreggel,
ami megterem mindenhol,
ahol a jó a fejét felütheti,
még magában az emberben is...
aki tehetetlen, mikor benne a méreg felgyülemlik,
a sok megöli az egészséges gyümölcsöt,
ha időben nem érkezik a szeretet kívülről,
amelyik a kártevőket, mint valami fájdalmat
egyenként, észrevétlen kisimogatja,
a mérget elhatalmasodni nem hagyja...
arra a figyelemre,
hogy még alig látható korában
a vészt észrevegye,
hogy energiát fordítson
a másik lehetséges bajára,
az igaz szeretet képes csak.
hogy olyan ez a mi kis világunk,
mintha végigsétált volna rajta az Isten,
és elszórta volna a jónak a magját közben,
magokat, amiből kikelhet mindenféle tápláló,
amitől az ember érezheti itt a Földön magát jól,
de, amiket, mint az érzékeny növényt óvni kell...
és, mintha nem csak Isten sétált volna a kertünkben,
hanem járt volna erre az ördög is,
aki mérges magokat szórt szét tenyeréből,
és mi ezekből válogatunk:
ismerjük is, melyikre van szükségünk,
melyik az ellenségünk, melyikkel kínál az Isten,
és melyik van magától a gonosztól,
csak épp eléggé nem figyelünk,
nem szedjük le a jóról az első kártevőket,
csak, amikor már eluralkodott rajta a rossz,
akkor tehetetlenségünkben nyakon öntjük
az ördög terjesztette el méreggel,
ami megterem mindenhol,
ahol a jó a fejét felütheti,
még magában az emberben is...
aki tehetetlen, mikor benne a méreg felgyülemlik,
a sok megöli az egészséges gyümölcsöt,
ha időben nem érkezik a szeretet kívülről,
amelyik a kártevőket, mint valami fájdalmat
egyenként, észrevétlen kisimogatja,
a mérget elhatalmasodni nem hagyja...
arra a figyelemre,
hogy még alig látható korában
a vészt észrevegye,
hogy energiát fordítson
a másik lehetséges bajára,
az igaz szeretet képes csak.
2014. május 13.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)