A legszebb ajándék

a legszebb ajándék

Tudod, az ember észreveszi egy idő után,

hogy a világon teljesen egyedül van,

egyedül van annyi év után,

hogy hiába volt minden,

hiába tett meg mindent azért,

hogy végül ne maradjon egyedül,

a szeretete, a fáradságos munkája,

minden erőfeszítése hiábavaló volt,

visszavonhatatlanul eljött a hideg tél ideje,

mintha tavasz soha nem lett volna,

semmi nincs, ami a szívét felmelegítené,

mintha kihalt volna körülötte az érzés,

mintha az egész világ kihalt volna,

mintha egyedüli maradt volna élő

az egész földtekén,

akkor nagyon elkeseredik,

nagyon fázik legbelül,

olyankor minden sötétbe borul,

a magány mindent beárnyékol,

de ha van ereje innen továbblépni,

akkor rájön az ember,

hogy a világtól nincs mit várnia,

ő sem adott semmit a világnak,

ha tett is valamit, önmagáért tette,

ha szeretett is, önmagáért szeretett,

akkor is, ha a fénye,

szeretetének a fénye mást is melegített,

ha megvilágosodik az emberben,

hogy mindent önmagáért tett,

ezért neki az adósa senki nem lett,

nincs tartozás, visszakövetelni nincs mit,

szeretetéért cserébe nem várhat szeretetet,

ha az ember már teljesen egyedül van,

és tudja, semmit nem várhat a világtól,

ha eljön a meztelen igazság órája,

ha rájön, hogy semmi nem jár neki,

hogy nincs is semmije,

akkor a vaksötétben egy kis fény többet jelent

a rivaldafénynél,

a süket csöndben a dallamfoszlány is szebb

a legszebb zenénél,

mintha a Földön rajta kívül minden kihalt volna,

és hosszú bolyongás, a hosszú semmi után

találkozna egy apró kis szúnyoggal,

mikor már azt hiszi az ember,

hogy a sötétség teljes,

akkor egy pillangó látványa is simogat,

a napnak a sugara a legszebb ajándék,

egy érintés, egy kedves mosoly

a mennyországgal felér,

minden, ami ad egy kis meleget,

ajándék a kihűlni készülő szívnek.

… okt. 25.

A fűzfa

A fűzfa

http://www.youtube.com/watch?v=kfjrSOHogPs

A felhők esővel fenyegettek. Mostani hangulatában vágyott az esőre, viharra, - pedig máskor félve figyelte. Az ablakokat rázta a szél, vadul belekapva a felhőkbe. Az égbolt komoran, - lihegve reszketett. Hirtelen borította be az eget a villámlás – a kert fáit megvilágítva, a tó tükrén csillogva. Megvillant, - kinyílt rémülten, s morcosan visszhangzott. Lilás-kék fények cikáztak sűrűn. Dübörgő mennydörgés rázta meg szinte az egész házat és ömleni kezdett az eső. Fantasztikus szépség volt ebben a vad erőben. Lélegzetelállító és félelmetes is egyben. Szívét, lelkét körüllengte a vihar utánozhatatlan illata. Feljajdult minden, amikor a villám lecsapott.

Az emlékezés az érzéseit magával ragadta. Rátört a rémület – visszagondolva arra a viharra. Tekintete elhomályosodott.

*

Szerették ezt a környéket, a hangulatos tájat, a tavat. Azért is teremtették meg itt az otthonukat. Élvezték minden évszak hangulatát, a természet adta szépségeket. A part és a víz élővilágát, a madarakat, a víz illatát, a napsugarak játékát, a naplementéket, a hajnalok színorgiáját, az éjszakák titokzatosságát, de még a zúzmarás, hókristályos teleket is.

A tó túlsó partján – a vízbe hajolva több évtizedes fehér fűz állt. Az évek múlásával egyes ága már nem hajtott ki, de zömében dús hajkorona borította a megújuláskor. Sok időt töltöttek árnyas lombjai alatt. Hallgatták síró dallamát, amikor a szél belekapott lombzuhatagába. Párjának kedvenc témája volt a fűz lerajzolása. Sok képe tanúskodott a tóról, a fűzfáról.

Azon a napon  hirtelen tört ki a vihar. Sistergett, csattogott az égbolt. A tavon lángoló fények cikáztak. A nádas adott menedéket a madaraknak, az apró kis állatoknak. A szél vadul süvített, a moraj egyre erősebbé vált, jajgattak, sírtak a fák, egymást védve a vad szélben. Kata óriási csattanásra riadt. Rémülten ugrott ki ágyából és szaladt az ablakhoz. A szépséges fűz, mint a fáklya, úgy lángolt. Könnyes szemmel, fájó szívvel nézte a pusztulást.

A vihar elvonultával kiderült a horizont, a napfény elárasztotta az égboltot. Csak a fa elüszkösödött csonkja meredt magányosan a parton. Vijjogó madarak siratták barátjukat.

*

A következő évben ugyan a facsonkból új hajtások keltek életre, de a fűz emlékére kertjük végébe – a tópartra – ültették azt a kis fát, melyre most rettegve gondolt. Könnyek szorongatták torkát.

Zaklatott, zavaros éjszakája volt. Olykor panaszos, síró hangokat hallott álmában.

*

A hajnal fényei lágy rózsaszínes, lilás, - elmosódott kék szegéllyel keretezték az égboltot. Majd az ébredő napsugarak arany palettát terítettek a horizontra. Felkelve, ablakát kitárva élvezte a reggel minden szépségét. Lélegzetelállító volt. Szeme körbeölelte a kis fát a kertjük végében. Élettől és az esőtől duzzadó ágain galambok turbékoltak, rigók zengték víg éneküket. Fiatal lombkoronája hajlongott a reggeli szélben. Kata szíve rejtett mélyéből a szeretet érzése szárnyalt az új nap felé.

Fűzfa

Fűzfa

Vízre lógatod ágaid, szomjazó leveleid
Szél rázza mélyre hajló sátradat
Úsznak, fürdenek és kacagnak,
s mikor a tóparton lemegy a nap,
vörös alkonyati fény ragyog lombjaid alatt.

pihenni tér a nap, itt az éjszaka
Hamvad a felhők robogó parazsa
Csitítsd el nyugtalan szívemet
Nevess, ahogy a tavaszi szellő nevet
Sóhajok szállnak a lombjaidon

A szomorúfűz illata a hűvös alkonyon
A nádas felől felrepül egy kis madár
Csivitelve, vidáman kicsi fűzfámra száll.

Fűzek

Fűzek

Tavasszal barkaágak pattannak

A fűzfák karcsúan hajladoznak

Ágad ezrei remegnek, zizegnek a levelek

Friss hajtások fürtökben a vízbe lógnak

A csónakon evezők ágaik között bujkálnak

Horgászók fűzágak alatt méláznak

A víztükör képedet duplán rezegteti

Nyáron zöldellnek, ősszel sárgállnak

Virul a gólyahír lehajló sátra alatt

Árnyat adva a fáradt vándornak

Csendesen sírva, zizegve a téli fagyban

Álmukat alusszák a zúzmara alatt

Dús, földig hajló ágaival védik a

gonosztól a szerelmeseket és az

Üldözötteknek ad bús menedéket.

Zsuzsika és a szomorúfűz

Zsuzsika és a szomorúfűz

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mosolygós szemű, szőke hajú, vidám kisleány.

Alig volt öt éves, de kedvességével mosolyt csalogatott a legkomorabb arcokon is.

Még a nap is szebben sütött ott, ahol Zsuzsi (mert így hívták) járt, a madarak is vidámabban fütyörésztek. De még szegény beteg nagymamája is elfelejtkezett a fájós lábáról. (pedig igencsak fájt neki)

Mondta is, sokszor könnyezve, hogy amikor ez a pici gyerek megjelenik, vele a boldogság érkezik. Hallotta ezt Zsuzska, és úgy érezte, van feladata a világban, mást se kell tennie, elég csak örökké játszania.

Egyszer a tóparton járt nagyobb testvérével, szaladgáltak, nevetgéltek, mikor meglátott egy fát. Érdekes volt az a fa, az ágai épp a földig értek.

Megkérdezte a testvérét (aki már nagy volt, és mindent tudott) mi a neve ennek a fának?

Kiderült, hogy a fa neve szomorúfűz, és tényleg, a nevéhez hűen szomorúnak tűnt.

Attól kezdve elkezdett vágyakozni a tópartra, mert bizony kívánkozott a fához.

Hogy is ne kívánkozott volna, amikor mindenki azt mondta róla, hogy ahol ő van, a boldogság megterem. Mentek is, hol a testvérével, hol a szüleivel, vagy mindnyájan együtt a fához, aki valahogy egyre szebb lett, talán a sok eső is segített, de tény, hogy vidámabbnak nézett ki.

Persze Zsuzsi boldog volt, és barátjának kezdte érezni a fát, úgy gondolta, most már biztosan csak a neve szomorú, hiszen már nincsen egyedül.

Így ment ez addig, míg egyszer beteg lett, és nem tudta többé a barátját látogatni.

A gyógyulását az orvos szerint még az is hátráltatta, hogy elveszítette a régi derűs kedvét.

Szomorú volt, hogy is ne lett volna szomorú, mikor tudta, a tó partján árván búsul a barátja.

És valóban, aki arra járt azt látta, hogy a szomorúfűz mintha sokkal szomorúbb lenne, mint volt annak előtte.

Egyszer, mikor szebb volt az idő, nem volt se túl meleg, az eső se esett, fázni se lehetett, az orvos tanácsára kimentek Zsuzsival a szülei a tópartra.

A kicsi lány odaszaladt a fához, (hiába intették, hogy még kimelegszik, nem szabad betegen rohangálni) megölelte, duruzsolt valamit a láthatatlan fülibe.

Hallani a fa biztosan hallotta, mert mintha a jó öreg megfiatalodott volna.

Utána már ment a gyógyulás is gyorsan, talán a fa visszaadta, amit Zsuzsitól kapott,

aki azóta is szorgalmasan, szeretettel látogatja.

Szárnyalón ...

Szárnyalón ...

Hallgat a csend,

Finoman ringat

Szívem húrja zeng

Fénylő napkorong

Sugárözönt zúdít

A kertre mosolyogva

Gerlepár turbékol,

Melódiájuk szárnyal

Az azúr égbolt alatt

Az álmok tengere ...

Fodor Ákos

Az álmok tengere ...

Azúrkék horizonton át ...

Azúrkék horizonton át ...

Édes illat száll a légben.

Libbenő szellő sodorja tova.

Fürgén fut a patak a medrében, titkokat sugdos a part mentének.

Álmodozó bimbók duzzadva pattannak, suhanó madarak dala zeng.

Szerelem ébred a szívekben.

Nász táncukat járják a bogarak. A faágak között fények cikáznak.

Mosoly, szerelem kél a reggelekben.

Vidám életre dalol a remény. Felhők fodrain átkéklik a horizont.

Vizeken, mezőn, erdők mélyén vidám dallamok fakadnak.

Vágyak ébrednek, szerelem rózsája nyílik.

Vidám tavaszi virágok virulnak, ragyogó fény önti el az ébredő utakat.

a megújulásnak ...

a megújulásnak

Tudod, arra gondoltam,

hogy az ember a megújulásnak,

csak a tavasz érkeztével ujjong

mint a rég látott kedvessel a találkozásnak,

az ünneplésé a megérkezés első pillanatai,

a tavasz is természetessé válik,

mint ahogyan a régen látottból lesz

a minden pillanatban látott,

ha tudatosan az ember nem is ünnepli,

de messziről meglátni rajta,

hogy megszűnt a hiánya,

meghalt, ami nem volt,

végre itt van a várva várt,

ha többé nem is gondol rá,

de kívül is belül is kitavaszodik,

ő is azzá válik, szinte kivirágzik,

színesebb lesz, többet mosolyog

a kedves vendégtől az ember,

annak, aki addig fázott,

a melegtől a hangulata vidámabb lesz ,

ha nem is mindig májusfával,

de azért tavasszal

minden pillanatban ünnepel,

jobban érzi a szeretet,

ha bántják, hamarabb megbocsát,

tavasszal szebbek,

talán jobbak is az emberek,

a szépben minden szebbé lesz,

mint ahogy a szegénység,

a hiány sem visít mindig úgy,

mint amikor megérkezik,

idővel ő is nyugalmi állapotba kerül,

nem egyformán véreznek a sebei,

de azért, amelyik nem gyógyul be,

ha észrevétlen is,

de állandóan szivárog,

az ember tavasszal,

és a hideg télen is nevet,

de más az a nevetés,

jó időben vidámabb a jókedv,

akit a hiány fogyaszt,

ő is teszi, amit tennie kell,

jön, megy, beszélget,

mosolyog, még örülni is tud,

de minden pillanatban,

minden mosolyban,

minden munkában,

és minden pihenésben

benne van, ha tudatlanul is,

a hiány okozta a szegénység.

… március 14.

Új tavasz

Új tavasz

http://m.youtube.com/watch?v=FTz2KAw1XOE

Zöld fűszőnyeg a kertben,

Levélkék közül ibolya virít

A bokrokon rózsaszín szirmok,

A sziklakertben tavaszi virágok

Színekben gyönyörködő szemek,

A magasból madárdal zeng,

Bogarak zümmögnek szerte,

Darázs röppen fel a fénybe

A szellő víg táncot lejt,

Kergetőzve a bárányfelhőkkel,

Az égbolt felettünk azúr paletta

Cicák hemperegnek, süttetve hasukat,

Rácsodálkoznak a nevető Napra

Szívünk repes az új tavasznak

Tudunk e mindenkit szeretni

Tudunk e mindenkit szeretni

Ha azt kérdezed,

tud-e az ember mindenkit szeretni,

akkor én csak azt tudom mondani,

szerintem nem,

csak Isten képes mindenkit szeretni ,

mert tudatosan

egyedül csak Isten képes érezni,

az ember ösztönösen szeret,

ösztönösen a jót szereti ,

és ösztönösen a rosszat gyűlöli,

vagyis, amit az ő szempontjából jónak,

avagy rossznak ítél,

hiába, hogy az ember

maga a a temploma Istennek ,

akkor se tud mindenkit szeretni,

mert rajta kívül,

(Istenen kívül)

mások is laknak a benne,

ott vannak például a kufárok,

akiknek akkora a hangjuk,

hogy a halk istenhang alig hallható,

ahhoz, hogy érthető legyen,

a kufárokat kizavarni kellene ,

de hát sajnos az ember ,

vagy éppen szerencséjére

nem tudja, hogy Isten lakik benne,

mert ha tudná,

soha meg nem találná,

a kufárok elkezdenének

hamis istenként viselkedni,

trónra ülnének, és ítélkeznének,

büntetnének, és jutalmaznának,

jó, hogy az ember nem tudja,

Istennek ő az otthona,

nem tudná, mit kezdjen vele,

nem látná, hát hazudná,

ahhoz, hogy Isten

a kufárok fölé kerekedhessen,

ahhoz előbb őt kell megtalálni,

őt, vagyis az isteni szeretetet,

meglátni, és rátalálni,

attól olyan lesz az ember,

mint az Isten,

vagyis ő maga lesz az Isten,

Istenként tudatosan

lehet szeretni az egész világot,

az idegeneket is, az ellenségeket is,

aki méltó a szeretetre azért,

aki pedig nem, azt azért,

mert úgy tekint rá,

mint ahogyan tekint az ember

a vergődő,

szárnyaszegett kismadárra,

mert olyan szerencsétlen,

és ettől olyan szeretetreméltó

a szeretetlen ember,

mint egy árva,

szárnyaszegett madár,

legyen hasznos,

vagy éppen kárt tevő.

… aug. 06.

Az éj ...

Az éj ...

http://m.youtube.com/watch?v=TavbQDV0oOc

Csendes a város,

hullámzik az éj

Ezernyi csillag fenn

Kibukkan a Hold,

kacsingat a fák felett

Sugárzó bennem a fájdalom,

éjszakánként riasztó

Őrzöm a szívemben,

az éj sötét létében

A tavaszban, a szépben minden szebbé lesz

A tavaszban, a szépben minden szebbé lesz

Tudod, arra gondoltam,

hogy az ember a megújulásnak,

csak a tavasz érkeztével ujjong

mint a rég látott kedvessel a találkozásnak,

az ünneplésé a megérkezés első pillanatai,

a tavasz is természetessé válik,

mint ahogyan a régen látottból lesz

a minden pillanatban látott,

ha tudatosan az ember nem is ünnepli,

de messziről meglátni rajta,

hogy megszűnt a hiánya,

meghalt, ami nem volt,

végre itt van a várva várt,

ha többé nem is gondol rá,

de kívül is belül is kitavaszodik,

ő is azzá válik, szinte kivirágzik,

színesebb lesz, többet mosolyog

a kedves vendégtől az ember,

annak, aki addig fázott,

a melegtől a hangulata vidámabb lesz ,

ha nem is mindig májusfával,

de azért tavasszal

minden pillanatban ünnepel,

jobban érzi a szeretet,

ha bántják, hamarabb megbocsát,

tavasszal szebbek,

talán jobbak is az emberek,

a szépben minden szebbé lesz,

mint ahogy a szegénység,

a hiány sem visít mindig úgy,

mint amikor megérkezik,

idővel ő is nyugalmi állapotba kerül,

nem egyformán véreznek a sebei,

de azért, amelyik nem gyógyul be,

ha észrevétlen is,

de állandóan szivárog,

az ember tavasszal,

és a hideg télen is nevet,

de más az a nevetés,

jó időben vidámabb a jókedv,

akit a hiány fogyaszt,

ő is teszi, amit tennie kell,

jön, megy, beszélget,

mosolyog, még örülni is tud,

de minden pillanatban,

minden mosolyban,

minden munkában,

és minden pihenésben

benne van, ha tudatlanul is,

a hiány okozta a szegénység.