A természetről ...

A természetről ...

A felhők az égen hemperegnek

A bogarak a selyem fűben ciripelnek

A madarak a lombok között énekelnek

A szellők a természetről mesélgetnek

*

Tavasz:

Festi zöldre a rétet, mezőt, kerteket – egyszóval a természetet.

Rügyeket pattant, teleszórja levelekkel a fákat, bokrokat, virágokat.

Hazahozza a költöző, elvándorló madarakat, s víg madárdalt zenget.

*

Nyár:

Aranyló minden, - forrón tűz a Nap, hullócsillagok szárnyalnak

*

Ősz:

Hozza a gyümölcsöket, a termést betakarítja.

Leszüreteli a szőlőt, gyűjti a télre valót.

*

Tél:

Ezüsthabot terít a földre.

Dérrel lepi be a fákat, hóval a házat, a kerteket.

Fagyot lehel a vizekre.

Boldogságot várva ...

Boldogságot várva ...

A hangulat

A hangulat

Tudod arra gondoltam,
az embert leginkább becsapni
tudja, a saját hangulata,
magát oly őszintének mutatja,
pedig, de sokszor vezeti félre...
van köztük pillanatnyi, múló,
és van, akár évekig tartó,
mint a változó divat,
ami látszólag fontos nagyon,
míg itt van,
pedig csak hóbortos hangulat,
amelyik magáról, hogy lényeges, elhiteti...
gyermeke minden, ami alaptalan,
legyen bármilyen jól hangzó,
a gondolat is lehet alaptalan,
ami magát alaposnak mutatja,
a hangulat múltával kerül a kukába...
sokszor a szeretet is csak hangulat,
ami akár évekig maradhat,
de, ha jön egy hírtelen támadt szél,
nyoma se marad, úgy kitakarítja,
csakhogy helyet adjon
egy újabb hangulatnak...
a valóságnak alapja van,
azt nem képes kikezdeni a hangulat,
a valódi gondolat, a valódi szeretet
nem divat, túl él ezer változást:
hangulatok jönnek, hangulatok mennek,
az újak minden elavultat kisöpörnek,
szemét ma már,
amire esküdtek valamikor...
idővel minden gyermeke
semmivé lesz,
ami a valódi,
csak az nem lesz áldozata
a szeszélyes hangulatnak.

2014. február 17.

A holnapba

A holnapba

http://youtu.be/PsQ09sWwGl8

Szeretnék még hinni. Megbocsátottam mindenkinek, ki rám dobálta az átkokat. Múltam emlékeivel élek gyertyám pislákoló fényében. Arcomra barázdákat szántottak az évek, könnyeimmel áztatva bús arcomat. Fény, árnyék – mindenben volt részem.

Olykor tűnődve megállok utam során a bodrozódó felhők alatt, hogy rövid pihenők után tovább lépjek utamon – a holnapba.

*

Sötét marad a bánat,

Ha szívedet fény éri

Csupa dallam a természet,

Áldást hoz a Kikelet

A hűség ...

A hűség ...

Tudod arra gondoltam,
az ember a hűséget tartja nagyra,
pedig a hűség sokszor felesleges kaloda,
nem engedi helyére kerülni a dolgokat,
s ahogy a hűtlenség sokszor akaratlan,
hűség is lehet tudatlan:
hűség a tévedéshez,
és hűség az ősök tévedéséhez,
hűség a környezet tévedéséhez,
hűség a megszokotthoz...
zászlóként hordja az ember magával,
szinte nőtt velük össze észrevétlen,
esküszik rá,
mint az egyedül üdvözítő szalonnára,
pedig sok rossznak, bajnak okozója,
hogy nem tud túllépni a belérögzült,
egészségét, sokszor életét,
lelkét veszélyeztető tévedésen:
hűséges hozzájuk a sírig,
mint rossz örökséghez,
hűséges ahhoz az önmagához,
amelyik a tévedések szülötte...
mert van talán úgy is,
hogy a múlthoz
hűtlennek kell lenni,
el kell tőle szakadni,
hogy a dolgok
a helyükre kerüljenek biztosan,
hogy valódi önmagához lehessen
hűséges az ember,
segít abban az okos szeretet.

2014. február 16.

A lélek és az érzékek ...

A lélek és az érzékek ...

Érzelmek húrjain ...

Érzelmek húrjain ...

http://youtu.be/WMZIiiIDaQI

Az égbolt bezárja szeme kékjét,

az alkonyfény bíborra festi a horizontot,

a nyugalom, a csend ölelésében.

Hangtalan jó éjszakát köszönnek a harangok.

Az ébredő Hold ezüst halvány fényével hűvösen simogat. (ölel)

Csillagok ezrei sziporkáznak a sötétbársony éjben.

Érzelmek húrjai pendülnek,

szemünkre csókolt emlékekkel, álmokkal.

Virágba boruló szeretet

Virágba boruló szeretet

Tudod arra gondoltam,
hogy titokzatos
és kiszolgáltatott a mag sorsa,
először a földre pottyan,
hogy az arra kószáló szél fölkapja,
és repítse messzire, valahol leejti,
majd megragadja egy másik,
és ez így megy mindaddig,
mígnem valahol
a véletlen segítségével
számára jó helyre nem talál...
akkor jön el az ő ideje,
megkezdődik a valódi élete:
kicsírázik, meggyökerezik,
hoz szépséges,
sokszor különleges,
szemet gyönyörködtető virágot...
és talán az ember is olyan,
mint a mag, fallal van körülvéve,
úgy látszik, hogy él, igaz,
mozog és táplálkozik,
de valójában
mindenféle szélnek
ki van szolgáltatva,
tehetetlen addig,
míg nem talál olyan talajra,
amelyik magába befogadja,
ahol gyökeret ver,
amibe megkapaszkodhat,
akkor lesz valóság, hogy él:
az élet látható,
lelket gyönyörködtető jele,
ha virágba borul a szeretet.

2014. február 15.

Elringató álmok

Elringató álmok

zokog a fájdalom a szívemben,

könnyek csillognak szememben

aranyszálak az alkonyban,

különös dallamok szárnyalnak

méla csend a végtelenben,

ragyogó szempár – aranyékszer

árnyak osonnak a kertben

lágy szellő rózsaszirmot simít,

felnézve a fénylő csillagokra,

lenn fénybogarak világítva

átölelnek a virágillatok,

elringatnak minket az álmok

Az életben ...

Az életben ...

Ha dönteni kell

Ha dönteni kell

Tudod arra gondoltam,
ha az embernek döntenie kell,
hogy egy védtelent gázoljon halálra,
vagy a saját életét tegye kockára,
talán érdemesebb az utóbbit választani,
mert lehet, hogy épp bőrrel,
esetleg megússza egy kis horzsolással,
az is lehet, hogy egy életre sérült marad,
vagy tán meg is hal, de mi ez mind
ahhoz képest, hogyha a lelkén szárad
egy ártatlan halála,
milyen nyomasztó élet lenne
ami megmaradt...
és van úgy, hogy az ember
válasz út elé kerül,
választani kell a saját,
vagy egy másik,
egy ártatlan boldogsága közt,
és talán, ha úgy dönt,
nem áldozza fel a másikét
saját boldogsága oltárán,
egyszer még meg is gyógyulhat,
vagy egy életen át
viseli a kapott sebet,
de nem lehet boldogság az,
aminek az ára
másnak a boldogsága...
és talán, ha igazi a szeretet,
megtalálja az útját anélkül,
hogy valakinek
egy haja szála is görbüljön.

2014. február 14.

Együtt szárnyalunk ...

Együtt szárnyalunk ...

Míg nem jöttél, csendes volt életem

Találkozásunk a sors véletlenje,

Megváltottad magányom hirtelen,

Együtt szárnyalunk már mi ketten

a holdfényes éjben, a csillagokkal:

a szeretet elsimult óceánja felett

Eggyé válni

Eggyé válni

Tudod arra gondoltam,
ha a hívő a hitét
képes lenne megélni valóban,
akkor imádná az Istent
a neki kijáró szerelemmel
nem csak szóban,
nem csak gondolatban,
de a legbelső vágyaiban,
hogy a közelébe lehessen
kívánná halált mindennél jobban,
csak, hogy az ő országába
eljuthasson mihamarabb,
hogy láthassa,
hogy érinthesse,
hogy eggyé váljon vele...
és talán, amit nem képes
átérezni az ember
az örök Istenért,
a valóságos teremtőért,
azt képes érezni egy esendő,
csöppet se tökéletes ember iránt,
mintha a Földön
testesítené meg az égit,
a szerelmes talán úgy vágyik
a másik közelébe lenni,
mintha az a hely
maga lenne a mennyország,
eggyé válni vele úgy kíván,
mintha lenne az a másik
maga a földre szállott Isten.

2014. február 14.

A Nap felé ...

A Nap felé ...

Nézem az alkonyt.

Szemem mélyén őrzöm a bíbor színeket, ahogy az égi óceánt festi.

Úszok felfelé a horizonton én is, szárnyalok a Nap felé a madarakkal.

Ó, ha nekem is jutnának a boldogságmorzsákból

és kacagón kézen fogna, vezetne a szerelem.

Lehunyva szemem ábrándoznék, még a hajnalcsillag kélne az ég boltozatán,

a bársony horizont alatt.

Az áldott Nap ...

Az áldott Nap ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az áldott Nap
időnként átkozott is képes lenni,
ha gyümölcsöt érlel legyen dicsőítve,
de amikor mindent kiéget
nem érdemel jó szót...
mentségére legyen mondva,
ő mindig egyforma, a pusztítás oka,
hogy nem mérlegel soha,
a jót is rosszat is osztja akaratlan:
teszi a rászabott munkát automatikusan,
másképp hogyan is tehetné,
ha egyszer lélektelennek jött a világra...
mentsége csak az embernek nincsen,
ha átgázol mindenen, ami kerül az útjába,
nem hivatkozhat szegénységre,
lélektelenségre, mert neki lelke van,
ő az osztásnál kapott belőle,
csak épp nem használja
rendeltetésszerűen,
ha akkor is lép előre,
mikor kellene kerülnie.

2014. február 13