Wass Albert
Ha van okunk, hogy a
karácsonyfa gyertyáit meggyújtsuk, az csak az lehet, hogy emlékeztessük
magunkat a szeretet fontosságára az emberi létben.
A szeretetre, ami ragyogó fényként munkál a bennünket körülvevő sötétben, ahol
ez a mi világunk telve van az ember kitalálta rémek ijesztő árnyaival, melyek a
gyűlölködés és a szenvedés egyazon
tengelye körül forognak.
Ezek a karácsonyi fények kell emlékeztessenek bennünket, legalább egyszer az
évben, hogy nincs más kiút ebből a végzetes örvényből, mint a szeretet
*
Wass Albert
Magyar karácsony az
égben
Aki meg nem tudott
róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti
harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz
egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui
maguktól megnyílnak s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas
kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki
együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek
sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.
Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert
ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon.
Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra
járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a maga imádságát.
Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s szorgos angyalok nyomban
aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek
a soha sem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak
ajándékai a földi emberek szamara. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik
közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki. De ebben az esztendőben szokatlan dolog
történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok
járták sorra a mennyország lakóit s tudattak velök, hogy Jézus Úr parancsara
ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt. Ilyesmi még nem történt amióta
világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan
kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr
így látta illőnek s helyesnek, s így is történt. Mikor aztán megszólaltak
odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis
angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a
fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és
elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette
a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő
ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is
kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is
abbahagytak a nyílást és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést
hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem.
Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy
szégyenében nyomban elszaladt s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá. Az
Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen,
amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk s a nép betódulhatott az égi
kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa
körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes
elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki
együtt volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek
lángjai a magyar karácsonyfán! Elsőnek ősz István király lépett a fához s néma
méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház
tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban.
"Pro libertate," suttogta a Nagyságos Fejedelem s Petőfi Sándor keze reszketett,
amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendre kigyúlt az
egész magyar történelem s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén,
egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán,
előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás,
állához emelte kopott hegedűjét s felsírt a húrokon a magyar "Mennyből az
angyal..." De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak
is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa
gyönggyel sírták tele a padlót. Majd az Úr Jézus jelt adott megint s rangsor
szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga
ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya
majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós
bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló
szívét aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar
imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek, már csak úgy
roskadozott a fa a tehertől. Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden
lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi
imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is
rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép
vonulni kezdett újra kifele a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban
hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset s alászálljanak vele kicsi
Magyarhonba. Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a
magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó
ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme
hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között.
Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az
újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még
mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva
elővezette onnan a szeplős kicsi angyalt. "Hát te minek bújtál oda?"
kérdezte tőle mosolyogva. "Restellem magamat" vallotta be a szeplős,
"elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa". "Oh, hát te voltál
az!" nevetett az Úr. "Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással
is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s
mikor?" "Katika a nevem s Budapestről jöttem" felelte a vézna,
szeplős kicsi angyal, "November negyedikén, Uram." Néhány pillanatig
mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi
angyalkát nézték s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd
hangja törte meg a csöndet. "Isten hozott, Katika," mondta jóságosan,
s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet, "aztán küldtél-e te is
ajándékot Budapestre a tieidnek?" "Küldtem, Uram." felelte
Katika s elpirult a szeplői alatt. "Aztán mit küldtél?"
kíváncsiskodott az Úr Jézus, "szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis
testvérkéidnek?" A kicsi angyal kepe meg pirosabbra gyúlt. "Nem
imádságot küldtem" vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon
elcsodálkozott. "Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?"
"Kenyeret," felelte szepegve Katika, szép fehér égi kenyeret. Minden
nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is."
tette hozzá bizalmasan, "S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten
nincsen fehér kenyér, régóta már ..." Mély, döbbent csönd volt, szentek,
angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta,
hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.
Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. "Jól tetted,
Katika," mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a
szeméből, "sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az
én népemnek, amikor lent jártam a földön. Kenyeret." Valahol a meghatottan
álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika
kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna
karjával átölelte. "Ne sírj, nagymama," kiáltotta hangos, csengő
angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot, "apuék
nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!"
Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a
nap Magyarország fölött!
