Ha lakat van

Ha lakat van 

Tudod arra gondoltam,
ha egy ajtón kívül lakat van,
az legyen akár minőségre a legjobb,
de, ha idegenek
erőnek erejével feszegetik,
vagy, ha más nem is bántja,
az idő akkor is
dolgozik rajta keményen,
s, ha megeszi a rozsda,
akkor, amit addig védett,
védtelen ott marad:
de biztonságot adhat
a belső, a valódi biztonsági zár...
és amikor két ember
egymásnak igent mond,
az életüket összekötik látványosan,
lehet az az szó légből kapott, alaptalan,
de, ha az összetartozás erős,
ha a szó minőségi,
azt sok minden erősítheti:
ha a másik küllemre megfelel,
ha hasonló a gondolkodás,
ha egy az akarat, ha fontos
az együtt élt szép életnek a vágya,
az mind olyan,
ami teszi biztonságossá...
de mégis olyan csak,
mint a a kívül lévő zár:
eszi az idő foga, a biztonságot
erőszakos behatoló támadhatja,
gyengének bizonyulhat a lakat,
ami valamikor sérthetetlen volt....
ha a zár belülről biztonsági,
ha összekapaszkodva
két erős lélek tartja,
akkor történhet kívül bármi,
lehullhat az összes látszat,
az nem változtathat
a belső,
a biztonságos helyzeten.

2013. nov. 2.

A szeretet lángja ...

A szeretet lángja ...

Csitáry-Hock Tamás - Ha őszintén szeretsz ...

Csitáry-Hock Tamás

Ha őszintén szeretsz ...

 

Az emlékek lantján

Az emlékek lantján

http://youtu.be/B7-_ReLfEms

Fájó szívvel, szomorúan gondolok az elmúlásra, halottaimra nem csak halottak napján. Sokszor gyújtok gyertyát, - Rájuk emlékezve. Sóhajaim Róluk mesélnek, átélve minden Velük töltött pillanatot. A gyertyalángban angyalok szárnyalnak, az apró fények nekem a régmúltról regélnek.  Így küldöm Feléjük üzenetemet, szeretetemet.

Különös, megfoghatatlan, elmondhatatlan érzések, emlékek ölelnek – a gyertyák lobogó fényében, az imbolygó lelkek táncában – az élet örök elmúlásában. Gondolataimban velem élnek. Emlékük itt él a szívemben.

Emléketek visszajár

Lényetek bennem él

Rólatok mesél a szél

Üzen a mécses fény

Értetek gyertyát gyújtok én

Emlék-ünnep ...

Emlék-ünnep ...

http://youtu.be/xLJhd0QBilM

Ünnep ez a mai nap,
ha nem is a vidámak közül való,
eltávozott szerettei emlékét ünnepli
az, aki még marad itt egy ideig,
az ünnepi gyertyát nem a tortán,
a szomorú sírokon gyújtják...
miközben az ember
mélyen elgondolkodik
az értelméről az egésznek,
hogy belekezdeni
érdemes-e egyáltalán
ilyen rövid időre,
mintha csak kérdezné a fától,
mivégre virágzik,
ha az elhervad úgyis,
ha eggyé lesz a földdel...
nagy titok, az ember nem tudhatja,
hogy hol volt ő előtte,
és hová lesz majd azután, tán ő a fa,
amelyik, ha elszáradt,
többé nem hoz virágot,
nem ad árnyékot, nem nyújtozhat
Istennek a szabad egész felé,
madaraknak nem adhat otthont,
többé madár dalt se hallhat,
mert, hogy ő már halott...
csak találgathat, titok,
az is lehet, hogy élete örök fáján
a test egy virág csupán,
amelyik előbb bimbó,
majd virít teljes pompájában,
hogy aztán elhervadjon, lehulljon,
de csak, hogy bújjon újra
a legszebb ruhájába...
ha a tavasza megérkezik ismét,
megint csak hozzon virágot,
amelynek ugyan beérik a hervadása,
de attól még nincsen minden veszve,
míg a fa él, hozza a virágot, újra, meg újra...
az ember szomorúan áll a sírnál,
amelyik üres talán,
akit keres, máshol van egészen,
talán hozza az új virágot a régi fán.

2013. nov. 01.

Oson a szél ...

Oson a szél...

Késő ősz van  – csípős szél oson,

a fenyőkön örökzöld ruha,

nem ölt magára őszi színeket,

körötte kopasz bokrok sora

Fázón csicseregnek a kis madarak,

a tanyáknál varjak keringenek,

a tócsákon jéghártya reszket,

a csipkebogyók vörösen égnek,

a földön halott szirmok hevernek,

a fákról levélcsomók hullnak

Zúg a szélben az elmúlás dala,

árnyak árnyakban búcsút susognak

November szíve

 November szíve

http://youtu.be/5dqgk6rnvwY

már nem ifjú a szíve,
nincs benne a lángsugarú nyár,
nem virít a benne az egész kikelet,
az októbert is visszasírja már,
amikor, ha nem is olyan forrón,
még felébredt benne a szerelem,
ha sugarával a Föld ölét meg nem is melegítette,
ha a mag életre már nem is kelt benne,
de azért még szép volt az indián nyár,
november szemével nézve
még az is méltó az irigylésre...
visszasírja az év novemberben
az elveszített, csodás ifjúságát,
mikor még minden szép és vidám volt,
de ebben a hónapban már csak
halvány árnyéka valamikori önmagának,
ragyogásra, melegítésre ereje nem maradt,
nincsen senki, aki szeretné igazán,
mint a megtűrt aggnak,
borús a hangulata,
benne egy cseppnyi kedvesség nincsen,
még a fázós öregséget nem szokta,
pedig benne van nyakig,
nincs benne méltóság,
ünnep, mint a az elmúlásban is szép decemberben...
novemberre megöregszik csúnyán az év,
semmi báj, semmi kecsesség,
de talán, ahogy nincs egyforma két ember,
nincs két egyforma november,
talán, most a szokottnál jobb lesz a hangulata,
talán, még örömöt is rejteget magában,
talán, még szívet lelket is melegít
ez a nem sok jóval kecsegtető,
de azért talán majd szerethető november.

2013. október 30.

http://youtu.be/OQ7cQF3BkJ8

November - Melegre vágynak

November

Melegre vágynak

Őszutó - november

Őszutó – november

http://m.youtube.com/watch?v=Ma-_bXVaOFg

A november az elmúlást juttatja eszünkbe. Már homályosak, csípősek, fagyosak az éjszakák, a hajnalok. Dermedten, csillanva gurulnak a harmatcseppek. A madarak is későbben ébredeznek, dideregve csivitelnek a deres ágakon. Barátságtalan, ködös homály lepi a várost, a határt. Zúzmara festi fehérre a tájat. A fák alatt megbarnult avar sodródik a feltámadó szélben. Később kel a Nap, dermedten dugja ki sugarait takarója alól. Fátyol borítja már fényeit, s a meleg régen elballagott. Meztelenre vetkőzik a természet. Az örökzöldeken kívül csupaszodnak, dideregnek a fák is. Ruhátlanságuk képe tükröződik a tócsákban. Színesedő, őszi bogyókat csíp a dér. A nappalok sokszor szelesek, a mező, a rét is megdermed. Durván harapós a levegő. A hideg csípősre festi arcunkat, kezünket. Fagyottak a lélegzetek. Jeges, fanyar illatok szállnak. A legelő állatok telelőre bandukolnak. A vizek csörgedezése sem vidám, nem  kacagó. A parti fűzek sírva hajlongnak az erős szélben. Az ég peremén szálló, terhes, fehér habfelhők szétrepedve, olykor sietősre veszik útjukat – könnyeket ontva. Hűvös eső kopog a tetőkön, az ablakokon, kövér esőcseppek indulnak a szürke égbolt ösvényén. Korán alkonyodik. Szürke fátyol borul a kertre. Átfonja a csönd és a homály az égboltot. A hidegbe fagy az est. Párás ablakok mögött a bánat lehelete kúszik. A csillagok homályosan, korán ébrednek, - elúszva a Hold fehéres fényében. Madarak mozdulnak álmaikban, a fákon ülő fészkeikben – az éjszakában.

Minden aludni, halni készül. A köd homályos, lenge fátylat sző a világra.

Halottainkkal beszélgetünk, - emlékezünk a lebbenő gyertyafényben, a szemünkből pergő könnyekkel, mécseseinkkel, koszorúinkkal, - szívünkkel, lelkünkkel.

A szomorú, megfáradt élet pihenőre vonul. November felénk biceg.

A gyermek ...

A gyermek...

A gyerekek fantáziája ...

A gyerekek fantáziája ...

A gyerek nem attól fejlődik, amitől tiltják, hanem attól, amit valóban megtehet

- Marcelene Cox -

*

A gyerekek fantáziája végtelen. Ezt tapasztaltam, mikor a könyvtárban foglalkoztam velük. Elképesztő ritmust diktáltak. Mikor a természettel összekapcsolva programokat csináltunk; mikor különféle állat bőrébe bújtak és utánozták a viselkedésüket, a hangjukat. Négykézláb másztak a könyvtárban, utánozva hangjukat.

Mikor a verseket, meséket olvastuk, megbeszéltünk mindent. Valóban mindennel utánozták életüket, szokásaikat.

A zenében is minden hangjegyet, minden ritmust  átéltek. A meleg hangulatos könyvtárban, az  esős délutánokon az ablaküvegen kísérték az esőcseppek útját - kis ujjaikkal követték és a párás ablakon rajzoltak le minden gondolatot, szinte incselkedve - játékosan. A gyerekeket főleg elbűvöli a természet. Nagyon jó megfigyelők. A madárcsicsergésbe is beleképzelnek meséket, beszélgetéseket. Belevesznek a rejtelmekbe. Tele fantáziával készítik el rajzaikat. Sokszor ákom-bákomok egy felnőtt szemével, de ők mindent belerajzolnak és elmesélik, mit ábrázolnak vele, hogy mi is a történetük. Amikor a hó borította be a kertet, sokszor ültek az ablakban és jókat kacarásztak - szerintem még a hópelyhekben is meséket képzeltek és el is mondták sokszor.  Nagyon szerettem, mikor a kis kedvenceikről - a kis állatokról meséltek. Mint élő emberrel, barátjukkal éltek együtt. Valóban sokszor lefektették maguk mellé, betakargatták. Azok a kis állatok pedig tűrték, sőt szerették és bújtak hozzájuk. Mindenük volt a meleg, barátságos szoba és a kis társaságuk. Ha érezték a figyelmet, annyi mindent adtak. Sokszor elfigyeltem, milyen könnyes szemmel, sírdogálva mennek reggelente kézen fogva a mamával. De ezek a könnyek csak addig vannak szemük sarkában, még fel nem figyelnek valami különlegesre és máris megváltozik számukra és körülöttük a világ. Éppen egy falevél is, ami táncolva lebeg a fáról az orrukra.

Csak a gyermek az igazi

Csak a gyermek az igazi

http://youtu.be/Lro0KSxlPWU

Tudod arra gondoltam,
hogy talán csak a gyermek az igazi,
mielőtt kezd az ember képére formálódni,
majd, miután megkapja erőszakkal,
vagy a sok lehetséges közül
a neki tetsző szerepet maga kiválasztja,
s ha azt megtanulja jól,
kezd azzá válni akkortól:
lehet belőle akár igazi, igazi férfi, és igazi nő,
a legjobb szereplők
a legnagyobb elismerést kapják,
elsajátítható a szerep tökéletesen is akár,
s bizony, egy jól kiválasztott szerep
az életet széppé teheti...
elég jól megtanulni, hogy milyen az igazi,
vannak annak pontos ismertető jelei,
s ha egy nő jó tanuló, lehet akár igazi nő,
aki, ha egy eminens férfival találkozik,
egymás életét széppé is tehetik:
mert az igazi férfinek fontos,
hogy örömtelivé tegye a nőt,
s az igazi nőnek,
hogy a neki jutott férfit tegye elégedetté...
az igazi, ha hiányzik egy férfiből,
ha hiányzik egy nőből,
akkor csak alig férfi, alig nő:
az igazi az minden pillanatban,
az igazi igazi, még akkor is,
ha álmából felébresztik,
igazi a színházban, igazi a liftben,
igazi akkor is, ha nincs mellette az igazi,
az igazi igazi mindenki számára,
az minden cselekedete, minden szava,
tán még a gondolata is...
egy igazival az életet összekötni,
ahhoz kell a nagy szerencse,
igazi férfi, és az igazi nő, ha találkozik,
akik a szereppel tudnak azonosulni,
az maga
az irigylésre méltó földi csoda...
de van talán
egy nagyobb csoda is annál,
amikor két ember,
kik az élet nevű darabnak
nem is a tökéletes szereplői,
de az egymás iránti szeretetük által
a jól bevált szerepet elhagyják,
a színész meghal,
és megszületik a valódi igazi,
amit nem lehet eljátszani...
ha úgy lesz valódi a férfi,
és valódi a nő is,
az már nem szerep,
mit eljátszhat bárki tehetséges,
megcsinálni lehetetlen,
az is lehet, hogy az maga
a gyermeki lét, az isteni terv
megtestesült valósága.

2013. okt. 31.

A másság

A másság

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember nehezen tűri a másságot,
árnyalatnyi különbséget még elvisel,
de ha valaki tőle alapjaiban különbözik,
azt még képes gyűlölni is...
talán az irigyben az önzőben
még akkor is ellenszenvet ébreszt
a másik adni való képessége,
ha haszonélvezője ő maga,
ha szüksége van rá, mint a falat kenyérre,
csak mert van olyan gazdagsága,
amiből neki nem jutott,
csak mert ő képtelen arra,
amit talán maga is szeretne,
amit a másik megtesz könnyűszerrel,
számára egyenlő a lehetetlennel:
az elfojtott ellenszenv
a gyűlöletté sokasodik,
a másik talán érzi, de nem érti,
míg egyszer fékezhetetlenül tör ki...
az ember talán alapból olyan lehet,
aki csak kapni szeret, önzővé teszi a félelem,
a lét bizonytalansága,
hogy nem tudja mit hoz a holnap.
hogy egyszer nem marad neki semmi sem,
s mert aki szeretetet nem érez,
az csak a saját magányát érzi,
és azt, hogy nem számíthat másra...
a szeretet ébredése kell ahhoz,
hogy magáról,
a félelmeiről, az élet veszélyeiről
megfeledkezve adni tudjon,
és viselje a szeretet szülte másságot,
az általa ébresztett ellenszenvet...
azért, okozhat bármennyi nehézséget,
ha egyszer valaki magáénak tudja,
többé talán el sem engedi,
szerencse, hogy a szeretet
a rosszat könnyen felejti,
és hogy a bántás nyomasztó súlyánál
erősebb az általa okozott mérhetetlen öröm.

2013. okt. 29.

Az élet ...

Az élet ...

Az élet elhasználódott, már nem annyira élvezzük, dörzsöli a lelket, összetöri az álmokat. 

Senkinek sem tudunk erről beszélni.

 Senkivel nem oszthatjuk meg bizalmasan, hogy el szeretnénk hagyni ezt az életet

 egy másik élet kedvéért, és hogy nem tudjuk, hogyan kellene ezt megtenni. 

Hogyan mondjuk meg a hozzánk közel állóknak, hogy szeretetük életre keltett, 

de most pusztít? Hogyan mondjuk meg azoknak, 

akik szeretnek, hogy valójában nem szeretnek?

Thomas D`Ansembourg

Reménnyel jön a reggel

Reménnyel jön a reggel

Ködbe vesznek a fények,

A napsugár halványan dereng,

Majd átsejlik a fény a kopár faágakon.

A hideg csípi, marja arcom,

Szememből jeges könnyek folynak

Félek! A szívem is didereg.

Meleg szobám meghitten vár.

Millió lámpaként a csillagok,

Ezüstösen fénylő telihold,

Álmokat hoz a szemekre.

A régi fényt visszahozza a kikelet,

Tündérek suttognak a fülekbe,

Békét, örömet, szeretetet adnak.

Finom érintések, lélekrezdülések,

A reggellel lüktetve útnak indulnak

Reménnyel köszöntő új napban