2018. október 5., péntek

A szeretet, a szerelem csodálatos játék ...


A szeretet, a szerelem csodálatos játék …

Tudod arra gondoltam,
hogy a szeretet, a szerelem,
míg csak él a képzeletben,
addig egy csodálatos játék...
és valóban, kezdetekben,
mintha az ember őket ünnepelve
labdázna a csillagokkal,
de ez még csak a kedvcsináló,
(később megéget sokszor a csillag)
s aki csak játéknak veszi,
aki nem megy tovább,
aki nyalogatja a sebeit,
aki nem mélyül el benne,
az már elbukik
az első próbatételen…
vizsgák sokszor vannak,
előbb vagy utóbb sokan
abba is hagyják
a nem könnyű iskolát,
ami minden pillanattal
nehezebb lesz …
van, aki összeszorítva fogát
mégis csak folytatja,
de végül meg csak az marad,
aki szívvel és lélekkel,
csinálja egyre mélyülő szeretettel…
ha egyszer valaki mestere lesz,
annak már talán
áthidalhatatlan akadály
nem lesz több:
amit a szeretetért
szeretetből tesz,
egyáltalán nem nehéz annak,
aki nem bukik meg az elején,
aki kiállja a nehéz próbákat,
aki elmélyül a tudományában,
annak valóban
olyan lehet a szeretet,
mint nyári éjen
veszélytelen
a csillagokkal játszani.

2012. július 09.

Vén október


Vén október 

Aranyló, színes ősz,
Üdén virít a lombtakaró,
Fagyos az éjszakai levegő,
A hajnalokban a dér fehérlő
A patak vize hidegen csobog,
Zörgő levelek a faágakon,
A Nap is már fagyosan kél,
bár nappal még izzik a fény,
De sugara már nem izzaszt,
Csak enyhén meg-megsimogat
Az est homályosan dereng,
A Hold sugara is csípősen ölel
Itt van a vén október

A szeretet versenyre kelhet


A szeretet versenyre kelhet 

Tudod arra gondoltam,
ez a mi világunk
nem csak szépségben,
természeti kincsekben,
változatosnál változatosabb
színekben,
jobbnál jobb illatokban,
de különleges ízekben,
aromákban is tobzódik…
de vegykonyhájában
a teremtő ember
feltalálta
a mesterséges ízeket,
ami talán
nem is lenne akkora baj,
ha lehetne választani,
ha az eredetihez
könnyű volna visszatérni…
de az olyan már,
mint a harsány,
az erőltetett röhögés mellett
a szívből jövő mosoly:
az új ízek harsánysága
észrevétlené teszi a valódit,
a megismételhetetlent,
az istenit…
az örökös ricsajban
a fül megsüketül,
aki úgy él,
az idővel
 meg nem hallja
a szót, a halkat,
a csendes muzsikát…
annak zajra
mindig nagyobbra
van szüksége,
egy kevéskét,
hogy halljon belőle…
az ember,
a mesterséges dolgok
teremtő istene
megteremtette
a vásárolható örömöket,
amik mellett
a valódiak eltörpülnek,
harsányságuk miatt
érzéketlenné válik
az ember a természetesre,
a mindenhol megtalálhatókra…
talán az egyetlen: a szeretet,
ami a többivel versenyre kelhet,
ha az ember észreveszi,
ha nem megy mellette el
a kirakatban csábítóan mosolygó
lélek nélküli árúért.

2012. július 08.

Szívem tisztelegve érez ...


Szívem tisztelegve érez …

Gyertyák fénye árnyakat rajzol az estében.
Olykor borzongató emlékeket idéz.
Utamon mindig emelt fővel jártam, tanultam, dolgoztam,
szerettek és szerettem.  Szívem tisztelegve érez, a barátságok ma is fontosak nekem.
Szemem és lelkem öleli a természetet,
nyitott a csodára, a szépre és a szeretetre.
Reményben éltem, megőriztem magamban az emlékeket.
A földön jártam.
Soha nem kívántam mennyországot,
de lelkem a csendben vágyakkal szárnyalt.
Szolgált a szerelem, s szolgája is voltam.
Volt magányban részem, ültem a felhők szélén,
a fényben mosolyogtam.
*
Születtem, éltem, voltam.
Már rokkantan, megtörten, megöregedve élek.
Hajamban ezüst szálakat festett a múló idő. Az élet eljárt felettem.
Lassan lépkedek sorsom végső ösvényén.




2018. október 3., szerda

Ha mérlegelünk ...

Ha mérlegelünk ...

Tudod arra gondoltam,
amikor az ember mérlegel,
sokszor jut arra az eredményre,
hogy az életét elrontotta,
és talán sokszor el is rontja,
ha nem is szándékosan:
vágyik a tökéletes útra,
de a jó útra tudatosan nem lép,
(talán mert rossz a híre,
de a hírt azok keltik,
kik még soha rá nem léptek)
útra, amelyikről a jóság
messziről is látszik már,
(a mesékből lehet ismerni rá)
de göröngyös az első útszakasz
nem mindig járható könnyen…
kevesen is indulnak azon,
azért azt gondolja,
aki töpreng az irányon,
hogy talán mégse olyan jó,
tán a balekok útja az:
és elindul,
hol a biztosnak hitt siker útján,
hol az alakoskodás sötétjén,
vagy a délibábos látszatén,
de van még út rossz számtalan...
lehet, hogy azok
ideig óráig jól járhatók,
de biztosan vezetnek
a mélységes szakadékhoz,
míg a jó út
elvihet a szeretethez,
(rossz, ami oda nem vezet)
vele lehet
az életet akár játszani,
(másképp minek élni)
persze, mint minden játékot
azt is
halálosan komolyan kell venni…
szomorúság, fájdalom
azon az úton is megterem,
de soha nem a szeretet:
okozója mindig a szeretetlenség,
s ha kerül sor végső búcsúra,
azon az úton
 a remény akkor is megvan
a találkozásra
egy másik világban…
attól a világtól
szeretet nélkül
nincsen mit várni,
nincsen mit remélni,
ha ő nem várhat,
vagy ha rá nem vár ott senki.

2012. július 06.

Őszi szél, köd ...


Őszi szél, köd … 

A nyárban suttognak, zsongnak a fák a szélben. Az ősz zúgatja a sárguló falombokat, zizegteti a sárguló faleveleket, csörgeti a száraz ágakat. Az őszi szél még langyos, de már belénk bújik és csípősen fut át rajtunk. Hozza és szétkergeti a ködöt. Zúgatja az örökzöldeket, a kis madarak fázósan csicseregnek haragos zöld lombjai között. Dió, gesztenye, makk – érett gyümölcsök a fák alatt, szőlőfürtök a lugasokon. Zöld és sárguló levelek potyognak, sodródnak a szélben. A tanyák körül az ősz illata szállong, fanyar füsttel keveredve. A kéményekből tekergő füst száll fel. Már fáradtan állunk meg az őszi délutánokban, a felhők gomolygása alatt.

A reggelek szürkék, már csípősek. Nehezebben világosodik. Később még látni a Napot és jól esik finom simogatása, de már fázósan húzzuk össze kabátunkat magunkon.
Az alkony is hirtelen száll ránk. A hosszú, őszi esték hangulata ölel bennünket. Szemünkben fényszikrákat vet táncolva a tűz pattogó lángnyelve, meleg simogatása.
A tiszta, éjszakai égbolton hidegen szikráznak a csillagok.
A csend szétárad köröttünk, sóhajok szállnak az álmokban, míg lassan ránk terül a fáradt nyugalom, a béke vagy hallgatjuk rendszertelen szívverésünket az álmatlanságban.
Magunkhoz szorítjuk az emlékeket, várva a jótékony álom legyintését, a hideg ragyogású reggel érkezését.

Megszerezni, megtartani ...


Megszerezni, megtartani ...

Tudod arra gondoltam,
amikor valamire
valaki nagyon,
mindennél vágyik jobban,
s végül megszerzi magának
sokszor nagy nehézségek árán,
akkortól a nyugalma
eltűnik könnyen,
mert megszerezni
még nehezen is könnyebb,
mint megtartani,
különösen,
ha az egy másik ember...
mert úgy igaz:
mindenkinél van szebb,
jobb és okosabb,
és az mind
veszélyt jelenthet
a megszerzett,
tulajdonosnak érzett jogra...
a veszély fennáll,
míg csak az ember él,
nyugodtságot az adhat,
ha a másik már biztosan
nem kell senkinek,
vagy ha a szeretet akkora,
hogy megérzi a másik,
mert nem érezni lehetetlen...
akkortól az ember
érezheti magát biztonságban,
mert mindennél van még jobb,
még szebb,
de az igaz szeretetnél igazibb
nincsen, az olyan kincs,
amire mindenki vágyik,
aminek vetélytársa sincs,
felelet rá más nem lehet,
mint maga az igaz szeretet.

2012. július 05.

Őszi mosoly


Őszi mosoly

Szép őszi délután . Padok sora a téren.
A lombok között játszadozik a fény.
Magányosan üldögélek tolókocsimban
 a kellemesen simogató fényben.
Aranysárga falevelek zizzennek, pottyannak az avarban.
Ragyogó az égbolt, s az azúrkék tengerben
olykor fehér fodrokként úsznak tova a felhők.
Szeretem az őszt!
Aranyló, mély barna színei titokzatosan
kúsznak szívembe.
Sokszor elgondolkodtam már a természet csodáin,
hogy a zöld levelek elszíneződve,
elszakadva a faágaktól - hintázva,
táncolva libbennek le - különös hangot hallatva.
A még itt levő madarak csivitelve röppennek a Nap felé, 
egymással zajonganak valami felett csoportosan
a még színes virágok között, a park ágyásaiban.
A lombok őszi mosollyal szórják leveleiket,
a virágok szirmaikat.
Az ősz! Mi is az ősz? Az elmúlás?
Hisz hogyan nevezhetünk elmúlásnak egy olyan évszakot,
amelyik ilyen gyönyörű arany színeket ad, fest nekünk.
Boldogság? Lehet boldogságról beszélni az elmúlásban?
Mégis ez az aranylás a lelkünkbe, a szívünkbe dallamokat bújtat,
de hogy a tél morcosságában visszaadjon valamit ebből a csodából.

Szél fut végig a parton, még több sárgult levelet
szakít le az ágakról,
melyek zizzenve lebbennek a fák alatt elterülő fűmezőre
- az őszi égbolt alatt - csivitelő madárhangban.
Hát ez az ősz, - az elmúlás szelében ,
- sétálva csendes magányomban, úszva a gondolatokkal,
- a koppanó diószemek és gesztenyékben.
Szétoszló felszakadozó felhőkben ,
a mulandóság borzongatásában.

Fentről nézve ...


Fentről nézve ..

Tudod arra gondoltam,
fentről nézve a dolgok
kicsinek tűnnek sokszor,
lentről pedig óriásnak,
de az ember tudja jól,
 egyik sem reális,
legjobban látni a középről…
és ő is, az ember is
többfelől nézve
többféle,
innen látszik jónak,
másfelől gonosznak,
irigynek és adakozónak,
pedig valójában egy,
csak mást lát az elfogult,
mást a közömbös,
mást a rosszat kereső,
és mást a mindenáron
jóra vágyó…
de egyik se találkozik
a valódi másikkal,
meg csak az látja talán,
aki hosszan,
a bölcs szereteten keresztül
nézi középről,
 nem elfogultan
se erre, se arra,
nem is a vágyaihoz igazítva,
(az vezet a csalódáshoz)
de belőle meglátva
a valódit,
a felületes szemlélőnek
láthatatlant,
ami minden emberben ott van,
csak a szeretet szemével láthatót,
az Isteni lényeget.

2012. július 05.

Ősz


Ősz

A láthatáron jelek erősödnek
mezők lobognak a kódorgó szélben
szélükön gurul a Hold,
a gondot kicsi tó nyeli,
a házak bánatát is
füvek kalászai magasba szöknek
nem vallanak be semmit
egy kódorgó, szeles őszi esten

Mióta világ a világ ...


Mióta világ a világ ...

Tudod arra gondoltam:
mióta világ a világ
a semmiből nem lesz valami,
csak a majdnem semmiből…
egy apró, látszólag
élettelen mag,
amelyik még el is rothad,
(bizonyíték arra,
hogy csaló a látszat)
csodás életeket hordoz magában:
szinte a semmiből
kerekednek egész erdők…
maga a holnap is
az elszáradt mának kicsírázása,
minden gyönyörűséges,
vagy kevésbé csodás hajnal
a tegnap virágba borulása…
(nem minden mának a magva
csírázik ki holnapra,
az az ő túlvilága,
de talán eljő majd
neki is
az új életet hozó tavasza)
a mag megszámlálhatatlanul sok,
s legtöbb közülük a mihaszna,
de vannak magok, amik kivirulnak,
csodák csodájára
olyan termést hoznak,
amik mennek ritkaság számba…
és vannak magok,
amik annyira pirinyók,
hogy láthatatlanok,
de életet magukban
ők is hordoznak,
ők a gondolatnak a magvai,
a világon van belőlük annyi:
különösen olyanok,
melyikek megteremnek
minden rossz talajban,
gondozni se kell őket,
élnek úgy is csúfjára a világnak...
de vannak a gondolatnak magvai,
amelyek időt állóak,
ők a magok,
amik a jövőt építik…
(csak az a sok gyom
el ne nyomja őket)
és a szeretetnek is
 talán magvai vannak,
amik várnak a sorukra:
időnként egy-egy kicsírázik,
de valami biztosan hibádzik,
talán nem szabad mindjárt kiültetni,
előbb kell palántázni,
hogy megerősödjön
 nevelgetni a lékben...
hogy nem megfelelő a bánásmód,
azért, hogy virágot
 nem mind hoz termést…
megszámlálhatatlanul sok a mag,
az igaz szeretet mégis kevés:
de valamiből minél kevesebb van,
 annál nagyobb az értéke.

2012. július 04.

Szívemben az ősz


Szívemben az ősz …




Halkan elosont felettünk a nyár
Hullnak a hervadt, sárguló falevelek
A távolban szemed fénye lobban
Átöleli, ringatja fájó lelkemet

A tereken, a parkban árnyak úsznak
Bús szél jajong a fák között
A padok mellett a lámpák fehér fénye
Szívembe az ősz mélán beköltözött

Elcsitulnak bennem a vad viharok
Elsimul, befészkel belém a szeretet
Szelíden, halkan suhannak az árnyak
Sötét mélyből villannak felém a fények
Álmomban hozzád mindig hazatérek