2018. szeptember 18., kedd

Álmatlanul ...


Álmatlanul ...

Alkonyodik. Lement a Nap.
Bíborfény festi az égboltot.
Madarak szállnak fészkeikre.
Halkan motoznak a homályban
Bóbiskoló élet az estben
Illatok suhannak a kert felett
A fák mély árnyat rajzolnak
Ablakodon szürke fény dereng
Az óramutató lassan vánszorog
Szobádban lámpafény imbolyog
Mélyen, tompán harangszó bong
A horizonton felhők osonnak a
Csillagos égen beleveszve az éjbe
A Hold ezüst fényével ölelkezve
Aludni térsz csöndedbe merülve

Az élet sok szálon futó alkotás


Az élet sok szálon futó alkotás

Tudod arra gondoltam,
legyen egy film
tökéletes,
bármennyire is,
ha tökéletlen a néző elveszik
a sok szertefutó szál között,
ha nem képes az egészet
egyben látni összefüggésében,
ha nincs meg a mondanivalója,
mert keresik rossz helyen,
vagy nem is keresik egyáltalán…
a lényeget nem látók számára
a film megy kárba,
s ha még úgy is,
üresen is tetszik,
az élmény sokkal kisebb,
ha a lényegtelen ragadja meg,
nem az, amiért a film készült…
és talán ilyen, vagy még
sokkal szerteágazóbb mű az élet,
sok a különböző szál:
sokszor színesen mutatós,
máskor sötét komor,
figyelmet a külső
könnyen eltereli a lényegről..
mint minden alkotásnak,
a valódinak,
az életnek is kell,
hogy mondanivalója legyen,
s ha az ember rá nem talál,
ha elvész a részletekben,
vagy ha idő előtt
a vetítést abbahagyja,
akkor úgy hal meg,
mintha megélt volna
egy limonádét,
sok kis szép,
vagy kevésbé látványos
jelentéktelen dolgot…
pedig talán igaz lehet,
hogy az életnek
a legfőbb mondanivalója:
a szeretet,
és ha ezt az ember megérzi,
akkor kétségtelenül
 csodálatos
az élet nevű
sok szálon futó alkotás.

2012. június 25.

Neked,- tőlem, - a szerelmünkért ...


Neked, - tőlem – a szerelmünkért ...

„Vártál e már valakit hosszú órákon át?
Lested e az ablakból remélve, hogy senki se lát?
Rohantál e, ha megcsörrent az átkozott telefon?
Hánykolódtál e álmatlanul egy-egy hajnalon?
Tudod-e milyen, mikor semmi sem fontos,
Csak a beígért hívás lenne már pontos!
Tudod- e, hogy fáj, mikor nem jön el?
Mikor bárhogy várod, ő nem hív fel?
Érezted-e már, hogy a szív – bár nem tud – mégis fáj?
Tudod-e, milyen, mikor a körmöd a tenyeredbe váj?
Kívántad-e úgy őt, hogy sírnod kellett tőle,
Hogy soha, de soha nem lesz eleged belőle.
A szerelem kín, de szeretünk szenvedni,
S kínunk okozóját nem tudjuk elengedni."
*
Csak Téged érezlek és Téged szeretnélek mindig érezni. Minden pillanatban egymáshoz érni,- egymással nevetni, - egymásra nézni, - egymást szeretni.
Minden egyes új napomon, ami rám virrad – Neked küldöm a szívemet, - a fájó, - a sajgó szívemet… Mindig reménykedve, az érzéseim Hozzád találnak és talán megérintenek..
A szerelem ég szívemben, - égeti testemet, lelkemet. Fogva tart, - erősen szorít ez az érzés. Repülnék Veled a gyönyörbe. Ölelj, kérlek, ölelj, - ne engedj el!
Szeretnék az álmomból úgy ébredni, hogy itt legyél velem.. Nekem ezzel lenne értelme az életemnek. Nem kérek kincset, hisz nekem Te vagy a kincs. És ezt jól tudod..

Hogy milyen a világ ...


Hogy milyen a világ ... 

Tudod arra gondoltam,
az, hogy az ember
a világot
milyennek látja,
függ attól,
hogy a dolgok,
amik odakint megtörténnek,
milyen gondolatot szülnek…
a külső sötét, ami sokszor
csak egy pillanat,
de, ami azért
tovább él a gondolatban,
s minél tovább ott van,
a világot
annál sötétebbnek mutatja…
ha belül fény világít,
kivilágosodik,
a mégoly sötétben is
világosságot
teremt a szeretet...
s akiben ébren van,
a rosszat is
más fényben látja,
s ha a gondolat nem sötét,
(nem engedi neki a fény)
a világ is elfogadhatóbb,
már-már  világos egészen…
de ha a külső sötétet
fénytelenség fogadja,
ha a sötét eluralkodik,
ha világosságot
a szeretet nem ad,
akkor
az ember botorkál vakon,
egy fénytelen, sötét világban.

2012. június 23.

Árny öleli át ...


Árny öleli át ...

Órák óta gyötrődöm
Álmatlanul hánykolódom ágyamon
Szívembe mar a kín
Befelé tekintek magamba
Lelkem a fájdalmat visszhangozza
Fáj az érzés – mit nem tudok –
A válasz egyre csak késik
Az éjszaka mélye néma
Egyre kínzóbb az álmatlanság
Félelmetes a messzeség
Életem csak az árny öleli át


2018. szeptember 13., csütörtök

Az idő rohanásában ...


Az idő rohanásában ...

Őriz a szoba
Számvetést készítek az eltelt időről.
Búcsút intettem a nyárnak, köszöntöttem az őszt, majd lelkembe kúszott a tél.
Életem fényei és árnyai között éltem, élek – emlékeimmel.
Élem mindennapjaimat, - fájdalommal, kínokkal, örömben, bánatban.
Sodródó nappalaimban , szárnyaló álmaimmal.
Élek – érzékenyen – a világ minden mozzanatára.
Vissza-visszatekintek a régmúltra, de tudom, az elmúlt pillanatokat visszahozni nem lehet.
Sok mindent veszítettem, sok mindent elértem.
Jártam utamat – életem lépcsőit koptatva – az idő rohanásában.

Az öreg napkorong ...


Az öreg napkorong ...

Tudod arra gondoltam,
hogy minden gyermek tudja,
talán még a legkisebb is,
s mert emlékeiben ott él,
tudja azt minden felnőtt is,
(valójában tudja mindenki)
hogy játszani jó nagyon,
attól oly csodás a gyerekkor,
de a vállon súlyos teherrel,
(valódi, nem játék batyuval)
szinte lehetetlen,
az ember úgy hiába is szeretne,
ha az idő során
a vállát telerakta
mázsás cipelnivalóval…
ha játéknak indulna,
akkor is lesz belőle munka,
azért hát leszokik róla,
(nem a munkáról, a játékról)
cipel sok felesleges koloncot,
s mikor időnként átvizsgálja,
hogy szinte mind felesleges,
azt látja,
de megtartja mégis,
jó lesz valamire, hátha…
pedig, ha úgy válogatna,
mi az, amin változtatni képtelen:
mi az, amit kidobni lehet,
mi az, amit, mint állapotot
elfogadni kellene,
sokkal könnyebb lenne az élete,
talán még játszani is  kedve lenne…
mondjuk,
lehetne ő az öreg Napkorong,
nem lenne más dolga,
mint szeretetével simogatná,
melegítené azokat,
akik letenni nem képesek
vállukról a nehéz batyut,
akiknek a csomagját
szívesen átvenné,
ha lehetne, ha megtehetné.

2012. június 22.

Végét járja ...


Végét járja …

Végét járja a nyár
fakó fényeket szór a tájra
az éjszakai csípős széltől
takarómba burkolózom fázva:
kimerült szívem nagyon árva

A szeretet különleges


A szeretet különleges 

Tudod arra gondoltam,
hogy a szeretet
az ember életében
egy különleges,
magasra tartott érzés,
de leginkább csodálják
a szépsége miatt,
az erejében nem bíznak,
s ha háborúra kerül a sor:
gyilkos fegyver harcol
a gyilkos fegyver ellen,
a szeretetet csatasorba
ritkán állítják, mintha
gyenge lenne,
való a kirakatba,
máskülönben mihaszna…
igaz, volt egy Jézus,
aki a gonoszsággal szemben
állította csak a szeretetét,
az is igaz, hogy kivégezték,
keresztre feszítették őt,
az isteni embert megölték,
de nem ölték meg a szeretetét,
pedig a nevével
jaj de sokan visszaéltek,
mégis, ma is tisztán cseng,
nem halt meg a jézusi szeretet.

2012. június 22.

2018. szeptember 8., szombat

Csendes sokaságukban ...


Csendes sokaságukban …

Csendes sokaságukban
sziporkáznak a csillagok az éjszakai égbolton.
Halvány fényüket Hold-anyó erősíti.
Lebegő lelkek az éjben, az álmok országában.
Zümmög a csend, nyugalmat ad szívünkre, de van,
hogy gondolatainkba tűnődünk, olykor eszmélve,
de sokszor a régvolt emlékekben utazunk.
A kételyek bennünk és nincs nyugalmunk.
Az álom ölébe vesz, felzaklat vagy megnyugtat.
Lelkünk pihen vagy a hajnallal,
 mint nehéz kődarabbal ébredünk.
Reménnyel szárnyalva indulunk új céljaink felé.

A szeretet mélyén


A szeretet mélyén 

Tudod arra gondoltam,
ha az óceánnak tudata volna,
meglepődne maga is
mennyi mindenre képes,
s talán elszégyellné magát,
szívesen messzire bujdokolna,
ha tudná, hogy sokszor
micsoda kár marad utána,
s talán büszke lenne arra,
hogy mennyi jó van a világon általa…
pedig mindezekhez
csak annyi köze van,
hogy ellenállni erőtlen
 a szélnek,a viharnak,
s hogy a jótékony párolgást
se magának,
köszönheti a napsugárnak…
képzelhetné magát egy élettelen bábnak,
de ha egyszer minden szél elnyugodna,
körülötte semmi se moccanna,
megláthatná saját mélységét,
mélységében a csodálatos élő világot…
és talán, mint az óceán,
az ember olyan,
gonosz, és jó szelek irányítják,
s ha tudatosulna,
képes mennyi rosszra:
talán,
messzire bujdokolna…
pedig az a szél csak
az irigység szele,
a rosszindulat szele teszi azt vele,
máskor pedig a jótékony,
szívet melengető áramlatba kerül
tehetetlenül…
de mint ahogy az óceánnál
a párolgás,
a hullámokat korbácsoló vihar is
a felszínen játszódik,
a lényege a mélységében van,
úgy az embernek is a valódi önmaga
található nagyon mélyen,
ahol a szeretet várja,
hogy lecsendesedjen egyszer
minden külső vihar,
átvehesse az irányítást,
tegye valódivá az életet.

 2012. június 21.

Lélegző csend


Lélegző csend

Vízpart, lombos fák, bokrok,
vadvirágok virítanak körben
Madarak víg éneke zeng,
tücskök citeráznak a fűben
Lángra gyúl az arany-vörös Nap,
dallamok szárnyalnak a légben
Bíborban úszik a nyár
a horizont égi tengerében
Az alkonyi nap színezi az eget,
aranyban fürdeti a kalászokat
Az estben sóhajtanak a falombok,
lélegzik az éjszaka csöndje,
fátylat borít a holdsugár a kertre
A párna is kíséri álmodat
Álmot szór az éjszaka tündére
elfáradt, szomorú szemeinkre

Hit, remény, szeretet bennünk ...


Hit, remény, szeretet bennünk ...

Tudod arra gondoltam,
az ember alkotta világnak
pontos ismérvei vannak,
hogy mi az, ami illik,
mi az, ami illetlen,
és valaki,
ha vét ellene,
aki még kezdő nagyon,
elszégyelli magát akkor,
zavarában pirul fülig,
és legközelebb,
(folyton tanul az ember)
az ilyen
zavarba ejtő helyzetet
 elkerüli messzire…
legbelül is van illemkönyv,
ha nem is papírra írták,
láthatatlanok azok a betűk,
mégis hatásosak,
ha az ember még jól működik:
zavarba ejti, ha önmagában,
tanuk nélkül is
illetlen dolgot felfedez,
és az jó, az ösztönző,
ösztönzőbb minden kapott pofonnál,
hogy máskor
gondolatban se tegye a rosszat,
mert a lelkiismeret
különben mardossa belülről...
olyankor az ember zavarba jön,
zavarba önmaga előtt is,
még ha tudja, hírt
nem kapott róla senki…
és van, hogy az ember úgy érzi:
boldogtalan,
és talán minden oka megvan,
mégis elpirul zavarában,
hiszen,
ha elveszített is sok mindent,
de még az élete megvan:
benne a hit, a remény, és a szeretet,
ami hiányzik
oly sok embernek,
s ha ezt valaki mélyen átérzi,
elszégyelli a boldogtalanságát,
maga elől is jól elrejti.

2012. június 19.

Tegnap, - ma, - holnap, - mindig ...


Tegnap,- ma,- holnap,- mindig …

Most is ugyanúgy szeretlek .. Lelked meg akarom érinteni lelkemmel, - szívemmel, - szemeimmel .. Nem az elmúló pillanatokat, hanem Téged szeretnélek – magamba szívni, - úgy, mint mikor a friss, üde levegőt szívjuk magunkba .. De nem is csak lelkedet, hanem testedet is érinteni akarom .. Nem a törékeny, elillanó reményt, hanem a testedet, az álmaidat akarom tudni, - érezni , - a szerelmedet akarom .. Nem hazug, csalóka, vakító fényt akarok, hanem Téged akarlak .. A mosolyodat akarom, - az érintésedet akarom, - a csókjaidat akarom, - Téged akarlak! Szeretlek! Tegnap, - ma, - holnap , - mindig .. !