2018. szeptember 8., szombat

A délibáb ...


A délibáb ...

     Tudod arra gondoltam,
különös jelenség a délibáb,
ami benne látható
az nem létező, valójában
az érzékek csalódása,
az ember azt is meglátja,
ami nincs is a valóságban,
sokszor csak azért,
mert szomjazik nagyon,
de az a víz nem oltja a szomját...
és az álom,
az is lehet egy ilyen:
akkor, abban a pillanatban
tűnik valóságnak,
(olyan is ölel, aki csak
a vágyakban teszi azt)
de felébredve
a szép, vagy akár a rémálom
vész a semmibe...
ami az éjszaka tűnik oly biztosnak,
az nem a szemet téveszti csak,
de iszonyúan tud fájni
a valójában nagy semmi…
az egész bolondos játéka
a képzeletnek:
és talán illúzió minden nappal,
ami eltűnik a semmibe holnapra,
az minden napfelkelte,
és naplemente,
és illúzió minden szerelem,
amelyik okoz
mérhetetlen boldogságot,
és talán annál nagyobb fájdalmat,
ha eltűnik a tegnapok homályában...
és csak illúzió talán
hitelesnek tűnő délibáb
a tovatűnő, hamar semmivé váló élet,
s az lenne az egész teremtett világ,
ha nem lenne benne ott a lélek,
és vele a végtelen szerelem.

2012. június 18.

2018. szeptember 6., csütörtök

Zene, - emlék, -

Zene, - emlék, - 


Földöntúli szeretet ,,,


Földöntúli szeretet ...

Tudod arra gondoltam,
az ember szereti a szépet,
szereti a hasznosat,
és sokszor
nem képes különbséget tenni:
oly nagyon azt a másikat,
vagy a másikban szereti
a szépet, a hasznosat…
s talán azért,
hogy a szeretetnek is van próbája,
kiderüljön: talmi, vagy valódi…
mikor elvirágzik a fa,
szereti-e az ember akkor is
mikor már nem hoz gyümölcsöt,
akkor is megmarad-e az érzés,
amikor se nem hasznos,
se nem szép,
ha árnyékot se ad a koronája,
akkor is szereti azt a másikat,
vagy keres szeretete tárgyául
egy virágzót,
egy gyümölcsöt termőt,
egy szépet, egy hasznosat…
mint az aranynak,
a szeretetnek is megvan a próbája,
az igazi arany a savat állja,
a valódi szeretet az idő viharát,
amikor a szépség csorbul,
amikor elfogy a hasznosság,
és még mindig ragyog
a teljes pompájában,
akkor tudható,
hogy igazi az arany,
valódi a szeretet…
s csak az Isten tudja,
mi marad belőle a halál után,
de talán
a porból és vízből lévőből
más nem marad,
az enyészetbe minden visszakerül,
de tovább él a valódi,
a folyton ragyogó
földöntúli szeretet.

2012. június 16.

2018. szeptember 5., szerda

Egy nap ...


Egy nap …




Egy nap, mikor fázva, egyedül ébredsz, csak egy pillanatra gondolj rám ...
Ahogy teszem én is, mióta megismertelek –
amióta tudom, milyen sokat jelentesz nekem ...
Aki mindennél fontosabb, akinek a boldogsága ennyire fontos nekem,
mint a Tiéd.
A szívemben, a lelkemben őrizlek és ennél a gyönyörű érzésnél
és emlékeknél soha nem fogok szebbet találni...
Hiányzol! Hiányzik, hogy nem mondhatok el Neked semmit, -
hogy mennyire szerettem volna Neked olyan sok szépet, örömet, boldogságot adni
- mindent - mindent Neked adni ...
Hiányzik, hogy nem érinthetlek meg, hogy nem éreztethetem Veled,
milyen jó melletted lenni...
Az érzés már itt marad nálam - a szívemben, a lelkemben ...
Már talán soha nem lesz jelentősége, már soha nem lesz alkalom mindarra,
amire érdemes volt életemben várnom...
Mindennél jobban akartalak, de sajnos, én nem lehettem csillag
- még pici csillagocska sem az életed egén ...





EGYRE CSAK AKARTALAK –
EGYRE CSAK AKARLAK –
TÉGED AKARTALAK -  
TÉGED AKARLAK –

Virágoskert


Virágoskert 

Tudod arra gondoltam,
a virágoskertnek a vétke: a gaz,
ami nagy gondot nem okoz annak,
aki, ahogy megjelenik,
egyenként kiszedegeti,
de ha azt nem teszi,
a gaz szétszórja magvait,
és a kert kezelhetetlenné válik…
jöhet a méreg, ami mindent öl,
vagy a nagy-nagy
szerelmetes türelem,
ami továbbra is
hosszú időn keresztül
eredményt nem látva
szedegeti egyenként …
a világ,
mint egy óriási virágoskert,
ahol a bűn a gaz,
amire lehetett volna vigyázni,
korlátokat állítani neki
még időben, de mára
elszaporodott annyira,
szinte kezelhetetlen,
okozhat változást
csak a teljes pusztulás,
vagy az, ami egyáltalán
nem látványos,
lehet, hogy a kertész
az eredményt se látja,
(olyan, mint diófát ültetni)
de egyszer talán hoz eredményt
húzni ki a kertből egyenként
a bűnt még csírájában,
s ha kevesebb szökken szárba,
kevesebb megy magba,
akkor talán
egyszer az összes elfogy,
s a kert majd ragyog
teljes pompájában.

2012. június 15.

Könnyezik az ég


Könnyezik az ég.

Könnyezik az ég. Pocsolyák az utcán, az udvaron.
Madarak fürdenek az eresz alatt.
Szürke felhők vándorolnak felettünk.
Mélyre hajlongva, jajongva - vad szél rázza a fákat,
verdesve az ablakokat.
Virágok bóbiskolnak a folyamatos esőben.
A vizeken fodrozódó hullámcseppek.
A Nap messze elbujdokolt.
Magára húzott takarója alól most lábujja sem látszik.
Monoton szürkeség!
Újra visszatérnek a nyomasztó gondolatok napjainkba.
Nedvesség sóhajt minden tagunkból.
Csönd.
Csak az esőcseppek kopognak a kéményben és az ablaküvegen.

A költő ...


A költő ...

Tudod arra gondoltam,
ha ember a költő: beszél
minél több másokhoz,
a gondolatainak
 verseinek a szépségét
szeretné megosztani sokakkal,
szeretne tanítani,
jó felé irányítani
a költészet segítségével
szépséget sugározni…
minél többekhez eljut
az okos, a szép szó,
 annál nagyobb az érdem…
de talán,
ha a költő a lélek,
belőle kifelé
a szeretet beszél,
ami az ő intim része,
nem szól tömegekhez,
csak ahhoz az egyhez,
az őt nem zavarja,
ha mások is hallják
akaratlan, akarva,
szeretetből mutat példát,
s ha kifelé beszél,
ha hangosan szól,
azért talán
hogy az egy
meghallja jobban…
tömegeket szeretni,
őket megszólítani
csak az egész képes,
a töredék,
az emberben lakó lélek,
csak töredéket,
egyedül azt a másikat,
nem az egész emberiséget.

2012. június 15.

Csillogó esőcseppek


Csillogó esőcseppek


Felettünk egy felhőcsapat rohan.
Villám hasítja át a szürke eget.
Megnyílnak a felhők csatornái.
Dörgő robaj a végtelenből.
Kopogó, ömlő eső az ablaküvegeken.

Párás illatok szállnak a légben,
elandalítva, ölelve a monoton hangok.
Végig szaladnak az esőcseppek a lombokon,
Buborékot vetve a tócsákba.
Sír, jajong az ég, zokog felettünk.
Amilyen hirtelen indult, olyan hirtelen
csendesedik el és kitisztul az ég.
Az azúrkék égi óceánon kimosolyog a Nap,
Kristálygyöngyökként csillognak a cseppek.
Felhőárnyak úsznak tova.
Madárcsicsergés tölti be a végtelent.
Még egy-két elkésett cseppecske fut le
az ereszről és a tuja mélyre hajló ágairól.

Pillangók, bogarak nyitják szárnyaikat,
Turbékoló galambok repülnek az aranyló napfényben.
Hullámzik a mező, a rét a felszálló párában.
Friss esőillat ölel.


Benne él a lélekben ...


Benne él a lélekben ...

Tudod arra gondoltam,
a világ nem színház,
és az ember nem színész,
de sokszor játszik benne darabot,
mintegy kitöltve vele az időt:
azok az élet hétköznapjai…
az igazi dolgok kevésszer történnek,
ők a ritkán előforduló ünnepek,
de ha egyszer bekövetkezik mégis,
a hatás,
mint valami ritka csodának
az utóélete: egy életre megmarad…
ami valódi, az a szívdobogás,
 nem lehet eljátszani,
 rémülete a szakadék szélén
kapaszkodó embernek
nem színház,
 nem kíván közönséget,
legfeljebb valódi segítséget…
színház minden, amit az ember
a külvilág számára megtervez,
színház az előre kigondolt,
az időzített ölelés,
akkor is,
ha a színész a szerepbe
magát tökéletesen beleéli,
valóságát maga is elhiszi...
 ha jó a színész,
csodás az összhatás,
az egész mégis hamis…
de ha a csók valódi,
ha a lélek összehúzódásainak
 eredményeként jön a világra,
az mindig olyan,
mintha csak az első,
a legkülönlegesebb lenne…
a valódiból sokkal kevesebb van,
mint ahogy azt az ember szeretné,
azért, hogy megírja, a valódit utánozza,
eljátssza, s mert csak színház,
vágyik a közönségre,
akkor teljes a kielégülése,
ha tanú is van a sikerére…
sokkal kevesebb van a valódiból:
az közönség nélkül is teljes egész,
a színház idővel a feledésbe merül,
(a jobb alakítás később,
a rosszabb hamarabb)
de ami valódi,
az soha el nem tűnik,
az benne él a lélekben
talán végig.

2012. június 14.

Emléksóhajokban az örök idő ...


Emléksóhajokban az örök idő ...

Hegyek, völgyek, folyók, patakok, tavak, - virágos mezők, illatos erdők - minden, mi a természet, a csoda nekem: mindezt nagyon szeretem.
Szeretek üldögélni, hallgatni a neszeket a csendes, tücsökszerenádos esteken. Szeretem figyelni a vizek ringató lágyságát, amiben a hold ezüst uszályos ruhájában fürdik. Szeretem hallgatni a természet dallamait, melódiáit. A nádast, amint villog a lemenő nap fényében. A part menti fák csendesen susognak, bólogatnak, otthont adva a madaraknak, az apró kis élőlényeknek. A tó vizében csillagok reszketnek. A csöndes éjszakákon csak a békák szerenádja és a  tücskök ciripelése, bogarak zümmögése hallik. Árnyékok osonnak, ölelik a csendet, a házak felől kutyaugatást, az éj neszeit hozza a szellő. Az érzésben átölelő este, a messzire szálló emléksóhajokban az örök idő szövődik.
Szelíd ringatással ölel magához, szemem behunyva szárnyalok a csillagok, a fény felé, a csendes éjben, az én tündérvilágomba.

*
Homokos, sekély patakpart
Leszálló esti szürkület
Vizi madarak szárnyalnak

Túlparti köveken árva fűzfa
Ágait mélyen a vízbe mártja
Szomorúságát, bánatát susogja

Vad szél tépi, levelét szakítja
Éjjel az ezüst Hold ringatja
Fénybogarak ragyognak alatta

Ha a lélek vajúdik


Ha a lélek vajúdik 

Tudod arra gondoltam,
kinek az ügyes beszéd
nem természetes,
aki életének egy szakaszában
volt dadogós,
az tudja igazán,
hogy milyen fájdalmas,
ha valaki nem képes
a gördülő gondolatait
gördülő szavakkal kifejezni,
és milyen örömteli
a gondolatot átadni könnyedén…
az ember olyan teremtmény,
kiben nincs mindig összhangban
a külső és a belső,
ami sok meg nem értést hozhat,
s elálmosodik a gondolat,
ha nincs hozzá tehetség,
ha nincs hozzá szó,
ha nincs egy másik,
aki őt megérti…
a gondolatnak nem mindig
hű tükörképe a szó,
pedig őszinte, nem hazug,
csak hiányzik az összhang,
ami végül is
az embernek fájdalmas…
és nem mindig van összhang
a test és a lélek között,
a test összevissza hablatyol,
s a lélek a sikertelenség láttán
megadva magát visszavonul,
de ott van,
mindenkiben ott van a pillanatot várva,
hogy végre magát megmutathassa…
és van úgy, hogy a fájdalom,
(talán épp a szeretet okozta)
megszüli a művészi alkotást,
de a lélek szülte festő,
a lélek által született zeneszerző
talán tudja pontosan,
annak milyen nehéz dolga van,
aki a saját lelkét segítené a világra,
milyen nehéz a helyzete másnak,
akiben még a lélek csak vajúdik,
megmutatkozni nem képes.

2012. június 12.

2018. szeptember 4., kedd

Az idő ezüstszálat fon ...


Az idő ezüstszálat fon ...

Szemében titkok bujkálnak,
hangja dallamos muzsika,
szívében szerelem lángja,
lelkében emlékek álma

Ölelő vágy fonódó karjaiba,
az idő ezüstszálat fon hajába

Szívében hordozza az emlékeket,
őrzőn őrködve bús álmai felett
árnyak és fények kísérik útját,
könnyek mossák fájó bánatát