2018. július 15., vasárnap

A jutalom ...


A jutalom ... 

Tudod arra gondoltam,
amilyen az ember, az döntés:
választásnak a következménye,
de hogy mit választ, az függ attól,
miben hisz, mit hitetnek vele el…
mert talán igaz való,
a jutalmát elnyeri a jó,
de aki azt választja,
mégis sokszor feladja,
csalódik benne,
inkább a másik utat választja…
míg vannak olyanok,
megátalkodott konokok,
hiszik mélyen az igazságot,
a remélt jutalmat
csalódások ellenére
rendületlenül várják…
de a jutalmazás
elmarad sajnos …
(tán majd egy másik világban)
talán, mert Isten,
vagy csak a természet
nem a külsőség után ítél,
ha a jóság eredménye csupán
a jutalomba való bizodalomnak,
azzal a jutalmat osztó
meg nem elégszik,
ha nem a szeretet diktálja,
akkor a sok pozitív hiába,
ha a végeredmény negatív,
a jutalom késik sokáig.

2012. április 26.

Amikor ...


Amikor …

Amikor "csak" a szívem fáj és arra gondolok
- az én dalom, - a mi dalunk ..
Ilyenkor este belémhasít a fájdalom ..
Már hallom csendesen a dalt ..
Még akkor is, ha csak nekem szól ..
Adnék, - mosolyt, - ölelést, - szeretetet ..
Az emlékezet mindent elment ..
Csukd be a szemed - ölelj át gondolatban ..
Ringasss! ..
Karodban megáll az idő ..
Tekinteted simogat ..
Érintésed, ölelésed éget ..
Vágylak Kedvesem!

Könnyebben járni ...


Könnyebben járni ...


Tudod arra gondoltam,
jobb járni sima, kitaposott úton,
mint a járatlan göröngyösön,
könnyebb a lépés az egyenesen,
mint a felfelé tartó meredeken,
s az ember azt szereti,
ha könnyen születnek az örömei,
csak épp kelljen érte nyúlni…
de a könnyű születések útja
csak könnyű örömöket tartogat,
ahhoz,
hogy valaki igazgyöngyöt találjon,
le kell menni a mélybe,
aminek van értéke,
az nem adja magát könnyen…
ha választhatna a halandó,
csak az örömökkel teli utat választaná,
de van úgy, hogy az élet kegyetlen,
(vagy épp kegyes)
hogy mit akar, nem kérdezi,
gondol egyet váratlanul,
és a felhőtlen egyenes útról
az embert taszítja
a fájdalmak kilátástalannak útjára...
aki sír és átkozódik,
aztán talán megadja magát,
és ha szerencséje is van,
azon a nehéz szakaszon
találja meg a vágyott szeretetet,
amit mindig is keresett,
de ami mellett figyelmetlenül elment,
mikor könnyen adta volna magát
nem értékelte, de a fájdalmas út,
a hosszú vajúdás,
a nehéz szülés
megemeli az értékét,
kincsként veszi magához,
mert valamiért ilyen az ember,
jobban ragaszkodik ahhoz,
amiért megszenvedett hosszan.


2012. április 25.

2018. július 10., kedd

A fényhez ...


A fényhez ...

Tudod arra gondoltam,
mint szemnek
a fény a látáshoz,
úgy kell a csend,
hogy tisztán halljuk,
tisztán lássuk a dolgokat,
a zene, amelyik komoly,
élvezhető igazán
a néma csendben…
mint ahogy
a fény a látáshoz:
a csend
eszköz a halláshoz,
szükség van
a külső-belső csendre,
hogy az ember meghallja azt
a benne lévő, mégis
oly távolinak tűnő hangot,
amikor nevén szólítja
a valódi énje …
ha egyszer meghallotta,
vágyik arra a csöndre,
amelyik
a nagy találkozást elősegíti…
de ha egyszer természetévé válik,
az a találkozás
többé nem megy csodaszámba,
akkor azt a hangot hallja
a legnagyobb zajban,
belső hallással
tisztán hallható a zene,
és belső hallással
előtérbe kerül önmaga,
amit elfojtani,
ha akarna se tudna,
elnyom minden zajt,
meghallja azt a hangot
a legnagyobb csatában is,
annyira átjárja,
hogy igaz lényévé válik.

2012. április 24.

Annyira jó ...


Annyira jó …


"Szeretni foglak akkor is, 
ha majd hajnali napfényben 
lágyan hajladozó fűszálak emlékeiben felbukkanó
 halvány foszlányai leszünk a múló időnek"..
*

A csendemben és mindenben itt vagy velem és ez nekem nagyon jó ..
Az este, ahogy olvastam a leveled, könnyeimen át mosolyogtam ...
Annyira jó érzés volt és jó érzés –
annyira jó, hogy megmosolyogtatsz, -
annyira jó, hogy elmondani nem lehet –
annyira jó, hogy tudlak és vagy nekem...

Kimentem a kertbe - bár hűvös volt az éjszaka, de olyan volt, mintha az
égbolton kinyílt volna egy csillagkapu
A Hold kicsit nagyobb volt a félholdnál - és ezüst fényével úgy ragyogott
kacsingatott felém - annyira vonzott - arra gondoltam, Te is ezt látod,
ha felnézel az esti égboltra .. itt-ott vörös csíkok látszottak - azt mondják,
ez a szél jele ?! Csodaszép volt ..
olyan volt az egész kert, mintha csipkés árnyak terítették volna be
Néha a madárkák csiccsenése hallatszott - mintha egymást köszöntötték volna-
Hallatszott néha egy-egy denevér szárnysuhogása - azután az is elcsendesedett.
Jó érzés volt - és nagyon jó volt Rád gondolni :)

Az élet értelme


Az élet értelme

Tudod arra gondoltam,
hogy az életnek az értelme,
mint a fény a szemnek, olyan,
de sajnos, vagy épp így kell lennie,
a földön örök világosság nincsen,
ami adná az életnek
a rendíthetetlen értelmét…
kerül az ember kínzó sötétségbe,
s hogy ne legyen oly kilátástalan,
sokszor kell a kapcsolót megkeresni,
kitapogatni, bármi áron
a villanyt felgyújtani…
míg végül a kapcsoló se segít,
s ha hályog kerül a szemre,
a látás homályosodni elkezd,
az élet értelmének a fénye
egyre haloványabb lesz …
de talán a villanykapcsolgatás
értelme csak mesterséges,
ami mű fényt áraszt,
jobb híján csak,
ami ellen véd,
az az örök sötétség,
nem valódi napfény…
hogy az értelem
ragyogjon magától,
ahhoz, hogy a világosságot
ne kelljen előállítani mesterségesen,
nagy szükség van
a léleknek a kifogyhatatlan lámpására,
életben azt a fényt,
csak aki teremtette, az tarthatja…
a felébredt szeretet
kapcsolgatás nélkül is
rendületlenül világít,
s ha beragyog ablakán a másiknak,
az ember csukott szemmel is tudja,
az értelmét az egésznek
ez a földöntúli világosság adja.

2012. április 23.

Esteledik ,,,


Esteledik …

Fodros felhők szállnak, nyargalászó szél ül el.
A fény gyengül, homályosul, az alkony is szenderül.
Hűvös szellő simítja arcunkat, hársfák ontják illatukat. .
Ránk borul a sötétlő horizont.
Az est egymáshoz vezet bennünket.
Puha lelkeink és a csend, mely vigasztal, hallgat és meghallgat.
Az este csillagfényben tündököl, a Hold baktat szokásos útján.
Az éjszaka jótékonyan fátylat von körénk.
Az idő elveszíti jelentőségét.
Megvalósulnak az álmok, az ölelések.

Szeretetlen szívvel ...


Szeretetlen szívvel ... 

Tudod arra gondoltam,
az ember kritikus a világgal,
és elégedetlen önmagával,
talán teljes joggal,
még a legtökéletesebb,
hiányt
a legjobb is találhat magában,
ha nem vakítja el saját jósága,
ha nem szereti hibástól a világot,
az összes gyengeségével együtt,
tökéletlen a jóság,
ha nincsen benne szeretet…
szeretni nem könnyű gyarlónak a gyarlót,
de amikor valaki megszeret egyet,
az egészet megszereti általa,
mert talán mindenkiben megvan
a lehetősége az egész hibájának,
és meg az összes erényének,
a víz bepiszkolva is marad víz,
aki azért nem szereti,
az rosszul ítél,
 a piszkot nem szereti valójában…
s ha valaki ennek ellenére
egyet megszeret,
az egészet szereti meg,
egy ember,
mint egy korty víz,
a szeretetet az iránt érzi,
amelyikhez kerül közel,
amelyiknek élvezi az ízét,
de ha megszeret egy csepp vizet,
akkor szereti az egészet általában,
s ha egyet nem szeret meg úgy,
hogy az egészet szereti általa,
akkor lett légyen bármilyen jóságos,
szeretetlen szívvel elégedett
önmagával nem lehet.

2012. április 22.

Szemed őrzi ...



Szemed őrzi…

Szép vagy, mint egy rejtelmes álom
Aranyló szemed tüzesen csillog
Lelked látom benne, ha ragyog
Szíved mélyéről szeretetfényt ont
szomjasan várom minden gondolatod
Hullámzik az érzés, csábít feléd.
Arcodon lágy vonás, ajkadon mosoly
Szemedből sugárzó őszinte tekintet
Titokban ont néha forró könnyeket
Őrzi a hajnali fényt és napnyugtát,
Csillagok szikráit szórja tovább

Szeretet és lélek szabadsága


Szeretet és lélek szabadsága 

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember talán
a túlélési ösztöne miatt magát
körülvette védőburokkal,
ha nem tette volna,
lehet, hogy ember a földön
már nem is lenne…
védőburokkal,
ami már önmagában
a szabadságát gátolja,
alkuként,
szabadságot ad az életért…
de felesleges biztosítékként
még a falakat meg is erősítette,
magát szokásokkal,
szenvedélyekkel,
félelmekkel,
mint bilincsekkel megkötözte,
végül a maradék a szabadságát
teljesen elveszítette…
aki börtönben látja meg a napvilágot,
annak a börtön lehetőségei
jelentik a szabadságot,
de azért az ember szíve mélyén érzi,
hogy a szabadsága nem valódi,
a magára tett bilincseket
talán majd a halál leveszi,
de addig,
milyen az igazi szabadság:
nem ismeri,
csak rá vágyik,
kevés hozzá a képzelete is,
míg nem teszi szabaddá a szeretet,
akkor talán megtudja,
a szabadságot nem a hely,
nem a körülmények teszik,
az ember számára
nincs más valódi szabadság,
csak a lélek,
csak a szeretet szabadsága.

2012. április 21.

Esőben ...


Esőben...


Robognak a felhők az égbolton
csorog az eső az ágakról
az ég és a föld egybefoly.


A nap eltakarta bús homlokát
az eső morajlik az ereszcsatornán


szomorúan hull a könnyem
elfojtom bánatom csendesen
e vigasztalan hideg esőben

Mikor találkozik ...


Mikor találkozik ... 

Tudod arra gondoltam,
mikor találkozik egymással
két különálló ember,
és elhatározza a tudatával,
az életüket, hogy összekötik,
akkor teremteni igyekszenek
minél több kapcsolódási pontot,
megannyi előbúvó,
láthatatlan kéz összefonódása teszi
a kapcsolatot mind biztonságosabbá…
de ahol két kéz
kapaszkodni egymásba képes,
ott egymást el is tudja engedni,
először csak lazul, van,
hogy már engedné az egyik,
a másik szorítja keservesen…
de ha a szeretet dönt úgy,
hogy egyben tartja a kettőt,
az olyan kapcsolat,
mint egymáshoz közel két fa,
melyeknek gyökerei
akaratlanul is találkoznak,
s minden egyes nappal
mindjobban összefonódnak:
a két fa
elválaszthatatlan lesz attól fogva,
látszatra külön,
összenőve valójában,
ha őket mégis különválasztanák,
az lenne mindkettőnek a halála.

2012. április 20.

2018. július 7., szombat

Az irodalom, a zene ...

Az irodalom, a zene ...

 

Az emlékezés lángja


Az emlékezés lángja

    Sötét árnyakat rajzoló este érkezett. A kert virágai még őrzik a nyarat, de hamarosan tarka
szőnyegként borítja a füvet a lehulló levéltakaró. Hallgatok egy régi melódiát - teljesen átadva magamat a zenének.

    Az asztalomon gyertya világít. A lobogó fény arany csillagokat szór az ablaküvegben. Ahogy figyelem a gyertyalángot, emlékeimben, szemem előtt megjelenik az a csodálatos nyári este. Mintha csak tegnap történt volna. Szinte érzem a folyó felől fújdogáló szellőt, amely a víz illatát hozta felénk.
    A dunai holtágon baráti társasággal sátoroztunk. Nem első alkalommal nyaraltunk közösen, mégis ez egy időszak lezárásá volt: ez volt az utolsó, közös együtt töltött nyarunk. Az egy hetes táborozás alatt volt csónakázás, evezés, úszás, különféle labdajátékok, közös főzések,  nagy beszélgetések. Szerelmek szövődtek, és igaz, őszinte barátságok.
Utolsó este egymástól és a közös nyarunktól tábortűzzel búcsúztunk. Még most is látom magam előtt a tábortűz fényét, a körülötte ülő barátaimat. A láng magasan lobogott,
ragyogóvá világítva a víz tükröt és arcunkat.
    A kis kazettás magnóban Edith Piaf gyönyörű hangja szólt: Párizsról énekelt, a mi kedves Párizsunkról. Sok mindenben különböztünk egymástól, de egy valamiben nagyon is egyek voltunk: Párizs iránti rajongásunkban, szerelmünkben. Amiről mindig álmodoztunk: a mi Párizsunkról, a Szajna partról. Párizsról, a szerelem városáról, ahova annyira vágytunk, ahova a közös álom utunkat terveztük. Míg a sanzont hallgattuk, sokunk szemében könny csillogott a tűz fényében.
    Az élet messze sodort bennünket egymástól. A közös utazásunkat is elfújta a szél, de ilyen hosszú idő távlatából is megmaradt bennem ennek a nyárnak az emléke, s megmaradt bennem Párizs és a francia zene utáni rajongásom.