Megtalálva nem létező
önmagát …
Szép volt a lány,
gyönyörű, ahogy folyton csak nevetett, ahogy kiragyogtak vakítóan fehér fogai,
ahogy csillogott az aranyszínű bőre. Így, ilyen bronzosra, talán csak a Balaton
mellett lehet lebarnulni. A fiú le nem bírta venni a szemét róla, mint akit
megbabonáztak, nézett bambán. Egyszer a lány megkérdezte nevetve, mint egy
kötekedve: „kellenék?” A fiú maga is csodálva önnön bátorságát, ráfelelte:
„igen”. Egy pillanatra mindkettőnek elakadt a hangja, de a következőben már
jött a másik kérdés: „mit tennél meg értem?” És a felelet: „mindent”.
„Rendben, mondta a
lány, akkor úszd át értem a Balatont.” A fiú nagyot nyelt, úszni ugyan tudott,
de hát a nagy víz átúszása meghaladta zsenge tudását. De kimondta, „átúszom” és
ha már kimondta, meg nem változtathatta. A lányt alig ismerte, a társaság is,
ahol egy párszor találkoztak idegen volt neki. Az unokanővére vitte erőszakkal,
mondván, ne üljön már mindig otthon, ne penészedjen a négy fal között. S mert
csendes volt, mert nem volt jóképű, nem voltak hatalmas izmai, nem vette észre
senki. De elvolt, csodálta a sziporkázókat, a deltás izmokat, és hát leste,
szinte falta szemével azt a gyönyörűségesen szép, bronzbőrű lányt.
Két hét múlva volt a
rajt Révfülöpön, még ideje sincs rákészülni.
Aki csak ismerte, aki
csak szerette: féltette, nem győzte lebeszélni, nem lesz hozzá elég az erő
benne, hideg lesz a víz is, el ne kezdje. Legjobban az unokatestvére aggódott,
ő ismerte a lányt, aki nem szeretett, de gyűjtötte a skalpokat, akiért
öngyilkos lett már két fiú, az egyik bele is halt.
Elérkezett a nagy
nap, kicsit borongós, a nagy magyar tenger kicsit hullámzós.
Ahogy körülnézett az
indulás előtt, látva a sok életerős, lebarnult fiatal embert, még jobban
összehúzta magát, kisebbnek látszódott, fehérebbnek a megszokottnál is.
Az orvosi vizsgálat
lezajlott rendben. Kicsit több volt a vérnyomása a kelleténél, de azt betudták
az egészséges izgulásnak. Karszalagot kapott, hogy majd tudják, mennyi idő
alatt teljesítette a távot. Már ott állt a lépcsőnél, visszaintegetett az
aggódó unokatestvérnek, és szépen lassan, óvatosan lement a lépcsőn, és
egyenletes karcsapásokkal elindult a másik oldalra, Boglárra ahol várta őt a
LÁNY. Ahogy szelte a vizet, észrevette, hogy nem csak őt előzik, előz ő is, és
ez biztonság érzetet adott neki. Már elérte a nagy labdát, ami jelezte, az első
kilométert sikeresen legyőzte. Minél beljebb ért, annál jobban érezte, hogy
milyen különleges közeg veszi körül, ami simogatja selymességével, és valahogy
a hullámokat is úgy alakítja, hogy őt segítse, minden tempónál szinte lök egyet
rajta a cél felé. És milyen ragyogóan tiszta!
Többen
felkéredzkedtek a sorfalt álló vitorlások egyikére, nem bírván tovább szusszal,
de ő nem, ha belefulladt volna, akkor se szakítja félbe az úszást.
Őt várja a túlsó
parton az a gyönyörű, csillogó szemű gyöngyöző kacajú.
Aztán a harmadik
kilométer után, mintha kicsit halványodott volna a lány képe, mintha akkortól
nem a lányért, úszott már magáért. Még két kilométer, és életében először
győztesen sétál ki a partra, ha nem is kerül dobogóra, de legalább megúszta.
Ahogy közeledett Boglár, ahogy egyre jobban kivehetőek lettek a parton álló
alakok, egyre jobban érezte úgy, hogy elfogy a levegője, az az utolsó kilométer
iszonyú nehéz volt. De megérkezett, és ahogy a partra kilépett, a fáradtságtól
elterült a fűben. Érezte, hogy pár perc, és visszatér
az ereje, de az a pár perc nagyon kellett. Amikor kinyitotta a szemét, a vakító
napsugártól alig látta meg a lányt, aki ott állt mellette, már nem kacagott, de
gúnyosan mosolygott. Hát persze, keveseket viselt meg ennyire a táv,
mások sokkal rövidebb idő alatt beérkeztek, és még csak most látta, ez a fiú
milyen sovány, mennyire hófehér, mennyire satnya.
Mikor a földön fekve
észrevette a lány kritikus arcát, fölállt, és szépen elsétált.
Hiába hallotta a
nevét, meg azt, hogy várj, ne menj el, vissza se fordult, szépen lassan eltűnt
a távolban.
De valahogy nem fájt,
nem is értette, hogy lehet.
A Balaton, ez az új
szerelem, a segítő, a nem kritikus, adott neki elvehetetlen önbizalmat, hogy
valamire képes ő is.
Mikor hazaérkezett,
elővette fiókja mélyéből a lányhoz írt verseket, hogy kidobja, de mielőtt
megtette volna, eszébe jutott, megmutatja a hozzá mindig rendes-kedves
unokatestvérének. Egy nappal előbb elsüllyedt volna szégyenében, de a nagy VÍZ
elintézte ezt is. A versek csodálatosak voltak, az érzékeny lelkű rokonnak a
könnyei csorogtak, ahogy egyiket a másik után olvasta. A fiú azóta is ír, és
talán már nem is gondol rá, hogy nincsenek hatalmas izmai. Az ő erőssége másban
rejlik. Sokszor gondol a lányra, és a kedves Balatonra, akik segítségével
megtalálta nem létezőnek hitt önmagát.
2012. április 15.
