2018. április 10., kedd

A világ gyönyörű ...




A világ gyönyörű ...



Tudod, arra gondoltam,
hogy a világ gyönyörű,
különlegesebbet nála
elképzelni sem lehet,
hogy benne élni
a legkülönlegesebb csoda,
akkora a rend benne,
hogy nem kell attól félni,
egyszercsak meggondolja magát,
és többé nem jön vissza a tavasz,
az almafák nem borulnak virágba,
hogy végleg elköltöznek a madarak,
a világ olyan gazdag,
hogy ami szem szájnak ingere,
minden megterem benne,
ami azon kívül van,
az már nincsen,
még az okos képzelet se tud olyat kitalálni,
ami ne lenne itt megteremthető,
de hiába minden gazdagság,
hiába jön el a várva várt tavasz,
talán, mert hályog van a szemén,
a világ mégis nagyon szegény,
igen, a világ nagyon szerencsétlen,
és az ember a legszerencsétlenebb,
önmagának legkiszolgáltatottabb,
hiába övé a legkülönlegesebb csoda,
ha nincs hozzá látó szeme,
és ha nincs olyan erő,
amelyik a csodát meglátassa vele,
habár milliomos,
de mert nem tud róla,
szegénységben sínylődik,
lehetne király is,
de ő mégis csak koldus marad,
a koldus gúnyája annyira hozzánőtt,
hogy nem tud királyként látni,
érezni, cselekedni, élni,
hosszú volt az út,
míg ebbe a sötétbe eljutott,
számára más nem maradt,
mint a hályog mögé beszivárgó,
apró fényeknek az öröme,
de ez is öröm,
ha az egésznek csak a töredéke is,
ha nem is királyhoz,
ha nem is e gyönyörű világhoz
méltó öröm,
de szürke hétköznapokat színesebbé tevő,
ha már nem tudja átlátni az egészet,
ezek a kicsi részek is szebbé tehetik az életet,
ha a királynál kevesebb is,
de a koldusnál még gazdagabb lehet,
de valahogy,
ezeket az apró fényeket se észleli,
talán az ember is költöző madár volt,
és elfelejtett visszarepülni az otthonába,
azért maradt idegen a világban.

2009. febr. 21.

Szelek szárnyán a gondolat


Szelek szárnyán a gondolat

Lennék szelíd, ha tudnék,
lennék lágyan ringató,
éretten ölelő e szerelemben
Beszélgetnék a csillagokkal
Lennék szelíd, ha ismerném
a szelídség selyem-törvényeit
Szelíden szárnyalnék feléd,
mint szelíd galamb a levegőben.
Fájóan szeretlek – egész valóm fájó
Fájóan szeretlek, mert így tudok.
Ma még szárnyalok feléd, mert
még fogadod szárnyalásomat,
De holnap lehet, zuhanni engedsz.
Körbeölel kettőnket a végtelen,
aranyló szemed még rám ragyog
Szelek szárnyán repül a gondolat,
de hangom a végtelenben elakad.
Riadtan, remegve fájsz nekem
és én őrizlek örökké a szívemben.

Érthetetlen gyűlölet ...


Érthetetlen gyűlölet ...




Tudod, arra gondoltam,
hogy néha
teljesen érthetetlen gyűlölettel
találja magát szembe az ember,
s mert nagyon kicsiny a sziget,
amin össze van zárva
a felé áradó ádáz gyűlölettel,
elkerülni se mindig tudja,
sokszor úgy védekezik,
hogy elkezd visszagyűlölni,
de ezt csak az tudja megtenni,
akiben a szeretet nem bontakozott ki,
nem virágzik teljes pompájában,
mert ez a csodás lélekfa akkora,
ami mellett semmi más nem fér el,
a mindent behálózó gyűlölet magja sem,
mint ahogy nem lehet egyazon pillanatban
elindulni két irányba,
úgy kell egész ember a gyűlölethez,
és egész a szeretethez is,
mindkettő nagyon időigényes,
ilyenkor tehetetlen az ember,
különösen, mikor érzi,
még a szeretet sem segíthet,
hiszen pont ő a gyűlölet okozója,
mert akit a szeretet nem melegít,
az irtózik tőle,
mint ördög irtózik a kereszttől,
látszólag semerre nincs kiút,
a gyűlöletet szeretetre váltani
szinte lehetetlen,
de talán valami segíthet,
keresztül a sok megbántáson,
a könnyekkel átitatott párnákon,
eljut az ember odáig, hogy ráeszmél,
a gyűlölet
a szeretet legsúlyosabb betegsége,
olyan súlyos,
hogy már a felismerhetetlenségig torzult,
és akkor nem tehet mást,
mint nagyon megsajnálja azt,
akit megtámadott
a lélek legsúlyosabb nyavalyája,
attól kezdve minden genny,
ami a gyűlöletből fakad,
sajnálatra méltó, megbocsátható lesz,
mint ahogy őrá se lehet haragudni,
őrá, aki nem beszámítható,
mert az agya betegedett meg.

2008. febr. 19.

2018. április 5., csütörtök

Érdemes-e?


Érdemes e?




- Sokszor megállítanám az időt - vagy éppen felgyorsítanám? - Szeretném, ha ragyogó kék lenne az ég, sütne a nap és ezek a pillanatok örökre megmaradnának - Sokszor szeretnék visszamenni egy-egy pillanathoz - szeretnék visszamenni, időben, - térben - sok dolgot meg nem történtté tenni - és szeretnék sok mindent újra és újra átélni ...
- Kezed érintése, amint elhaladsz mellettem, -  olyan könnyed - Ez az érintés tartja bennem a lelket a legnehezebb napokban -
- A távolság sok mindent megmutat - megmutatja mi az, amiért újra érdemes szenvedni, tűrni, - de ugyanúgy szeretni - vagy még jobban -
- Mikor érzed, hogy örömet adtál és boldogságot kaptál - mikor ezek csak "pillanatok" és utána újra a magányod, az emlékek maradnak és a némaság - vajon érdemes e? - Érdemes e élni? - Ó, ha itt lennél velem ...


 


Wass Albert - A lélekről ...


Wass Albert
A lélekről ... 

A lélek is van. Érez. Cselekvésre késztet. Érzésből érzésbe, cselekvésből cselekvésbe vándorol.
*
Az ember lelkének Isten a gazdája.
*
Istent a lelkünkkel látjuk. (…) Minden, ami körülöttünk van, Isten. A fák, a virágok, a madarak, az emberek (…) minden. Még a juhok is. A szél, a víz, a tűz, (…) a fák illata éjjel (…) minden Isten. Ha a lelkünkön keresztül nézzük.
*
Aki a magot ülteti, annak a lelke él tovább a fában.
*
Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondatlanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet.
*
A tavasz a lelkünk egészen.
*
Akit szeret az Isten, annak ad családot.
*
A szeretet ereje mindenekre képes, de a szeretet hiánya képtelenné teszi a legjobb szándékot is.
*
A szeretet és a békesség (…) a legkisebb kunyhóban is elfér.
*
Jó tudni azt, hogy szeretik az embert. Hogy hiányozni fogunk valakinek.
*
… és akiben szeretet nincsen, nem ismeri meg Istent, mert Isten maga a szeretet.
*
Az igazi szerelem, amelyik a pokolból is az égig emel, amelyik megszépít és felmagasztal, amelyik erénnyé varázsolja a bűnt is …
*




Mert nem merjük levenni az álarcokat ...


Mert nem merjük levenni az álarcokat …

„A csillagos ég alatt értjük meg kissé a misztériumokat.”
„Csak a tér-idő végtelenje felelhet”


Felhők lógnak az égről. Nedves cseppekkel telítődik minden. A szél beléjük kap, sodródnak az égbolton. Hová viszik a felhőket? Hová lettek a napsugarak?
Elgondolkodom.
Ha nézhetem a felhőket, a Napot, a Holdat, a csillagokat ,  megnyugszom. Sok-sok minden titok marad, de nagyon sok mindent megértek belőle. Nekem a felhők élete egy olyan világ, mint a tavam. Egy tündérvilág.
Olvasom a versedet:  szép,  tetszik. Eszembe juttatja, amikor álltam a kertben  és figyeltem a robogó felhőket. Eszembe juttatja azokat az estéket, amikor a lemenő nap gyönyörűre színezte a szálló felhőket. Lehetett álmodozni, történeteket kitalálni, meséket szőni köréjük, figyelni alakjukat.
A felhők:  lehet szeretni, gyűlölni, írni róluk, vagy semlegesen fogadni őket.
Azt írod:
„Bennem is hasonló pillanatban született meg – egy kis mellékíz is belekerült – az emberi önkényről, beképzelésekről, talán hálátlanságról is, de ez rejtett, próbáltam őket, a felhőket lefesteni, igazi lényükben.”
   Igen, a felhők: élik az életüket, és bár lehet, „önkényesek”, de bizony, sokszor jobbak, mint az emberek. Én jól érzem, hogy a versed igazán nem is csak a felhőkről, vagyis nem is a felhőkről szól, hanem az „emberekről”, a sok-sok rossz tulajdonsággal felruházott emberekről. Mert mi – emberek – hányszor vagyunk úgy, hogy nem merjük kimondani, amit szeretnénk. Pedig mennyi szenvedés, mennyi félreértés  helyére kerülne. Mikor azt hisszük, érti  akinek a szavainkat szánjuk.  Megérti, hogy neki, hogy hozzá szólunk. Mikor olyan támadások érnek, hogy lépni nem merünk,  pedig majd beleszakad a szívünk, hogy nyíltan kiírhassuk,  amit szeretnénk a világba kiáltani: hogy mennyire hiányzik nekünk, hogy - hogy szeretnénk úgy, ahogy van. Úgy , amilyen. Mert nem merjük levenni az álarcokat, már félünk minden mozdulattól, és minden pillanattól. S addig, míg visszahúzódunk a csigaházunkba, - és  a másiktól várjuk, hogy végre lépjen,  már nem merjük szemtől-szembe kimondani és tisztázni a kimondandókat. Addig csak szenvedünk és mindenben a rosszat látjuk.
Amikor elmegyünk az olyan apró, de szép dolgok mellett, mint a napsugarak játéka a felhők között, vagy a felhők mélységei, játékossága mellett. Amikor nem tudunk álmodozni az elúszó felhőkben,  az alakjukban meséket szőni,  amikor nem tudunk a felhők útján üzenni és a gondolatainkat, az érzéseinket átadni - és a „mellékízeket” és hálátlanságot érezzük, akkor az életünk is olyan, mint a vonuló felhők.
   Akkor nézzünk fel a felhős égre és meglátjuk a felhőket, igazi valóságukban, viharosan, önkényesen, csalva és csalatva, - hálátlanul.
S egy kicsit álmodozzunk,  megtalálva a gyönyörűségeket a felhőkben.
A lelkünk, az emlékeink, a szeretetünk és a felhők ÖRÖKÖK!!!

Gondolatok – Newyear – Felhők című versére.

Lélekvitaminok


Lélekvitaminok

Tudod, arra gondoltam,
a méregből egy csepp is elég,
a vitaminokat naponta kell pótolni,
az egészségért naponta kell tenni,
de egy csepp méreg
tönkreteheti az egész életet,
hogy súlyosan megbetegedjen,
vagy akár meg is halljon az ember,
elég egy csepp is belőle,
elég egy csepp keserűség,
hogy megmérgezze
az ember testét lelkét,
a méreg, ha nem is mindjárt öl,
lassanként átjárja az egészet,
szabadulni tőle nehezen lehet,
sokszor, hogy mekkora kárt tett,
csak akkor venni észre,
mikor már a folyamat
visszafordíthatatlan,
a lélek is, akár csak a test,
sok lassan ölő mérget kap,
néha, mint valami gyógyszert,
úgy kapkodja be az ember,
míg a méregből
sokszor egy csepp is elég,
a lélek vitaminjait,
a lelki örömöket
naponta kellene pótolni,
mintha kiürülne a lélekből,
a tegnapi öröm ma már kevés,
értelmet a napjainak
csak az újabb öröm adhat,
neki is lehetne tisztító kúrája,
amikor semmi mást,
csak lelki örömöt fogyasztana,
az örömöt pohárból inná,
kihajtaná az összes keserűséget,
adva helyet,
a lélekbe beépülő vitaminoknak.

2009. febr. 10.

Ezernyi színcsoda ...


Ezernyi színcsoda …

Vidám szellő futkározik a rügyet bontó bokrok között,
szétkergetve a felhőket.
A zöld ezernyi színcsodáját festi a természet.
A Nap sugarait szerteszét lövelli, kedvesen simogatja az ébredező világot.
Apró kis bogarak bújnak elő a fényre.
Madarak vígan fütyörészve köszönnek a Napnak.
Egy eltévedt szellőfi rázza meg olykor a rügyező ágakat.

Alkonyatkor halkulnak a szavak, lassan homályossá válnak a fények.
Röpködnek az est dallamai, a madarak is elcsendesednek.
Csak a csillagsugarak sziporkáznak és a Hold ezüstös fénye gyújtja fel gyertyáját.
Az álom hintaján utazunk az éjben.

A hajnal harmatban fürdik.
A ragyogó, aranyló Nap eltörli, felszárítja harmatkönnyeit,
és nevetve gurul ki az égi óceánra - azúrkékre színezve az égboltot.
A felhők újra versenyt futnak a szellővel.
A természet örök korforgásában.

Fontos az őszinteség


Fontos az őszinteség 

Tudod, arra gondoltam,
milyen fontos az őszinteség,
milyen fontos
az emberi kapcsolatokban
a tiszta, egyenes beszéd,
az ember tudni akarja az igazat,
biztos akar lenni a biztonságában,
ebben a bizonytalan világban,
tudni szeretné, hogy a tégla,
amiből az életét építgeti,
nem omlik-e váratlan a fejére,
hogy így legyen,
hogy végül ne csalódjon,
mindent tudni akar a másikról,
biztosítani szeretné a háza biztonságát,
mint a jó kertész,
az előjelekből akarja tudni,
milyen lesz végül a termés,
az események alakítják az életet,
néha rombolnak,
máskor pedig építenek,
de néha a történéseknek,
a történések megismerésének,
már nincsen alakító szerepe
két ember kapcsolatában,
és ettől már nem is olyan fontos,
hogy mi volt, mi történt tegnap,
amikor az élet háza
nem bizonytalan erősségű,
naponta változható téglából épül,
hanem kettő,
egymás iránt érzett szeretetéből,
azt semmi nem rombolhatja le,
jöhet szél, jöhet a vihar,
jöhet bármilyen esemény,
mert a legerősebb építőanyag
a szeretet,
ellenáll minden veszélynek.

2009. 02. 08.

Szemeidben az álom ...


Szemeidben az álom …

Hajnal van. Felébredek.
Nem régen még nálad jártam Kedvesem.
Szemeiden még ott remeg az elmúlt éjszakai álom.
Hajadba fésülöd a fényt, és kezed nyomán felkel a Nap.
Újra tűnődhetsz, emlékezhetsz.
Az emlék egyetlen könnycseppé nő az arcodon.

Újjászületettek boldogsága ...

Újjászületettek boldogsága ...

Tudod, arra gondoltam,
hogy vannak olyan művek,
talán éppen remekművek,
amik mikor elkészülnek,
senkinek fel nem tűnnek,
senki sem látja az értéküket,
ha a sok közül megmarad mégis,
az is a feledés homályába kerül,
senkinek fel nem tűnik,
senki nem érzi úgy,
hogy az idő ne ártson neki,
a pusztulástól meg kellene menteni,
ha még túl is éli az alkotót,
sorsa senkit nem érdekel,
ahogy múlik az idő,
úgy múlik az alkotás fénye,
úgy lepi be a füst, és a korom,
hogy újra látható legyen,
hogy szemet gyönyörködtessen,
kell egy ember, egy művész,
akinek szeme, és szíve van
meglátni a kopott külső mögött
a fénylő csillagot,
az ember is alkotásként,
értékes alkotásként jön a világra,
de az idő múlásával
eltűnik róla a kezdeti ragyogás,
a színei fénytelenebbek,
fakóbbak lesznek,
eltűnik a gyermeki hamvasság,
de ha értő szemű alkotó észreveszi,
mi van a kopottas külső mögött,
és ha még meg is szereti,
szeretetével helyére simogathatja,
a szinte felismerhetetlenné vált művet,
olyankor úgy érezheti ő is,
hogy ő maga a teremtő,
az ő boldogsága a teremtés boldogsága,
aki a felismerhetetlenségből lesz láthatóvá,
azé az újjászületettek boldogsága.

2009. febr. 07.

Ha kezünket kinyújtjuk ...


Ha kezünket kinyújtjuk …

Szívemet megtörte a sok gond és a bánat. Nem értem mégsem értem – vajon mit szeret bennem, aki szeret. Megöregedtem. Az idő rohan, veszettül forog. A régi ifjúság gyors szárnyakon elrepült. Már másként ver a szívünk. Valamikor fényesebbek voltak a hajnalok? Erősebben tűzött a déli nap? És mások voltak vajon az esték? És vajon mások voltak a telek?  Nem hiszem – csak az talán, hogy fiatalabbak voltunk. De még itt vagyunk. Ha kezünket kinyújtjuk, talán még elérjük az életet. Tegnap még hittem. Hiszen még meg van a szívünk, még keressük egymást, az emlékeinket illesztgetjük. Még céljaink is vannak itt e földön, ebben a világban. Még a csillagok újra nekünk is fénylenek. És ha majd végképp végső ösvényünkre érünk, talán lesz valaki, aki még rólunk is szót ejt és mesél.

2018. április 4., szerda

Először tele vagyunk szeretettel ...


Először tele vagyunk szeretettel ...



Tudod, arra gondoltam,
hogy a legelején még
tele van az ember szeretettel,
az egész világot magához ölelné,
de mert a világ nem akar visszaölelni,
s mert magáról az ölelő karokat lefejti,
az ember magát úgy érzi,
mint ki egyedül mosolyog
a sok síró között,
először óvatosan visszavesz a szeretetből,
de mindig kisebbedik az ölelni vágyott kör,
végül, mikor teljesen megszűnik,
szépen, lassan,
mint a feleslegessé vált lomot,
ha nem is a pince mélyére,
de a szíve hátsó szobájába temeti,
szegény ember nem tudja,
vele önmagát temeti,
hogy beállt az élő holtak közé,
hogy a szeretetlen élet nem valódi élet,
nélküle vagy közömbös lesz,
vagy, ami annál sokkal rosszabb,
rettenetesen irigy lesz az ember,
a kínt már nem a szeretet fogja okozni,
ami azért a legnagyobb fájdalom mellé,
a legnagyobb boldogságot is megadja,
hanem az irigység, irigység mindenért,
ami kicsit is csillog, és ami a másé,
de legfőképpen a szeretetért,
szeretet nélkül olyan csak az ember,
mint a szívtelen báb,
olyan báb, aki ugyan érez,
de mindig csak a rosszat érzi meg,
az együttérzést nem ismeri,
nem ismeri az örömöt a mások öröméért,
és nem ismeri az együtt érző fájdalmat se,
de akiben él a szeretet,
az soha, senkire se lehet irigy,
soha nem örvendhet a más kárának,
ő már mindent elért,
ami a világon elérhető,
ami neki van,
értékesebb minden kincsnél,
aki a lélekben a leggazdagabb,
annak nem marad már senki se,
akit irigyelhetne.

2009.febr.06.

A maga nyelvén ...

A maga nyelvén ...