2017. november 10., péntek

Sugárfésűt tűz hajába



Sugárfésűt tűz hajába

Virrad - ébredezik a város
a végtelen messzeség
színeket fest az égboltra
a hajnali horizont felhői között
világosodik az ég alja
az ébredő napkorong
sugárfésűt tűz hajába
reményt dúdolva az új napba
őszi dallamok szállanak –
szerenádot adva
fények ragyognak a nagyvilágba
érzések sodródnak a messzeségbe
lelkem simogató érintésével

Az élet valódi értelme a szeretet ...



Az élet valódi értelme a szeretet ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember a paradicsomban
ráunt hamar a semmittevésre,
ha most is ott élne,
ha mindenért csak a kezét kellene nyújtania,
egy idő után az élete nagyon egyhangúvá válna,
még a kígyóval való kétes értékű találkozás is
különleges nagy kaland volna…
(ez a veszélye az unatkozásnak,
a semmittevésnek mai napig megvan)
de az ember nem elégedett azzal, hogy van,
óhajtja az üres lapokat kitölteni,
maga köré egy kalandokkal teli,
mozgalmas, sokszor fáradságos világot teremtett,
az órának járnia kell folyton, mert ha egyszer megáll,
megszűnik az értelme az életnek,
az értelme, amit csinált magának kitartó munkával,
az óra, amelyik javíthatatlan, a szemétre kerül...
s mert az ember hamar megszokja a dolgokat,
igyekszik változatosan színesre festeni, ezért
sok színt tart a palettáján,
de a színezés sokszor válik robotmunkává,
talán, mert az egész mégiscsak annyi,
mint vízből és homokból embert gyúrni,
amíg nincsen benne a lélek,
vagyis a szeretet, (az már isteni csoda)
az életnek a valódi értelme,
amelyik beköltözik minden kalandba,
minden cselekedetbe,
ami teszi valódi élővé, megunhatatlanná,
értelmessé az ajándékba kapott életet.

2011. október 17.

Alkony ...



Alkony...

Lement a Nap,
aranyporral szórva be az égi udvart.
Csipkésen rajzolódik ki a sápadozó alkony,
titokzatos összjátéka a természetnek
és a bennünk lévő érzéseknek.
A nagy fák, bokrok hajlongnak a csípős szélben,
az ágak vadul zörögnek
Elszállt felettünk az idő.
Ezüst  szálak fénylenek hajunkban
érintését szórva az ősz hűvös leheletének.

A világ az van ...



A világ az van ...

Tudod arra gondoltam,
hogy kezdetben az embernek
nagy tervei vannak,
de amikor lesz okosabb,
rá kell, hogy jöjjön,
a nagyok dolgába nincsen
sok beleszólása,
a világért egyedül,
magányos farkasként
nem tehet semmit,
de még összekapaszkodva se tud
 változtatni a világ folyásán,
a világ az van, olyan,
amilyenné lett, ember
nem képes jobbá tenni,
hiába az ifjúkori,
a világot megváltó álom…
de azért győzelmeket
mégis csak arathat,
ha nem is jegyzi a történelem,
ha nem is mérhető,
de nagy teljesítmény egytől,
ha megteszi azt,
amire az egész nem képes,
ezek a győzelmek javítanak
a világ minőségén azzal,
hogy nem rontanak,
mert az „ördög” mindenkit
kivétel nélkül megtalál,
mindenkibe beülteti a gonoszság,
a hazugság, az irigység csiráját…
leginkább talán csak a vesztesek tudják,
hogy aki legyőzi a benne feszülő rosszat,
az király lehet a szolgák között.

2011. október 15.

Őszi párák



Őszi párák.

A nyár rég messze ment,
de emléke szívünkben él.
Napfényes, arany ragyogás.
Kerengő füst száll a kert felett.
Diószemek potyognak a fa hegyéről.
Peregnek a színes levelek.
Halványuló fények, párák, ködök.
Téged is elvitt az ősz.
A csillagok közül látom tekinteted,
Lelked lelkemmel ölelkezik.
Már nincs szavam

A boldogság ...

A boldogság ...




Maga a boldogság - harmónia ...



Maga a boldogság - harmónia ... 




Tudod arra gondoltam,
hogy valahol a túlzások világában
keresi az ember a boldogságot,
szeretne valamiből
a megszerezhetőnél többet,
s talán azért olyan kevésszer boldog,
mert érjen bármilyen magasra,
nem jut el az elégig soha…
elégedetlen természete miatt
mindig többre vágyik,
pedig talán van olyan pillanat,
amikor azt érzi,
nem kell se több, se kevesebb,
akkor az időt szeretné megállítani,
mert jó annyira, semmi túlzás,
túlzás nélküli harmónia az a pillanat,
amikor az ember elégedett,
s ha elégedett, talán akkor boldog,
ritka pillanat az olyan,
mert többre vágyik mindig,
azt a pillanatot talán
csak a szeretet képes megteremteni,
az a pillanat a szeretet okozta boldogság,
amikor az ember úgy érzi,
hogy csak azért, nehogy
kevesebb legyen hajszálnyival is,
még a többről is lemond,
álljon meg a világ ott,
abban a pillanatban,
mert az olyan pillanat ritka,
mint amilyen ritka a szeretet maga…
talán a harmónia,
a szeretet okozta elégedettség
gazdagság a szegénységben is,
túlzás nélkül maga a boldogság.

2011. október 14.

Őszi sodrásban



Őszi sodrásban 

A fákról hullnak a sárgult levelek.
Borzongató a levegő, bár ragyog a napsugár,
a lombok között.
Egy-egy erősebb fuvallattal a szél lesodorja,
messze viszi az arany barna leveleket.
Tar ágak csörögnek a fákon.
A viharos szélben vándorolnak a felhők.
Hirtelen hanyatlik a Nap, bealkonyul
és percek alatt leszáll az éjszaka.
Nagy csönd ölel át bennünket.
Néha hallani a denevérek szárnycsapásait,
de egyébként csak a szúnyogok muzsikája zeng fülünkbe.
Sötét üli meg a kertet. Jól esik most a tábortűz melege.
Pattogó szikrák szállnak a levegőben,
magasra csapódó lángnyelvekkel.
Az égbolt fény kapui kinyílnak, -
a Hold és a csillagok lámpásként
és milliónyi égi mécsesként fényt gyújtanak.
Hirtelen csípős szél támad, mintegy előjeleként
a rosszra forduló időnek.
Megérkezik a karcosabb őszi idő.

A szerencse fiai ...



A szerencse fiai ...

Tudod arra gondoltam,
hogy fájdalmas dolog az,
ha az ember szembesül azzal,
hogy amit igaz szeretetnek hitt,
mégsem az,
hogy amit öröknek gondolt,
ami addig éltette,
az csupán mulandó volt,
ha létezett egyáltalán,
de még azt is túl lehet élni talán,
azt is el lehet fogadni,
hogy az embert igazán
nem szereti senki,
ha tudja azt,
hogy milyen ritka kincs a szeretet,
hogy valódiból belőle csak
a kiváltságosoknak jut,
hogy jó is lenne,
de nem tartozhat mindenki
a szerencse fiai közé …
annál talán sokkal rosszabb,
amikor az ember szembesül azzal,
hogy a benne lévő szeretet volt hamis,
vagy ha nem is hamis, de halandó,
hogy nem csak hogy semmit nem kapott,
de adni sem tudott,
mert belül valójában üres volt,
és egy kívül belül üres világ
nagyon szomorú, értelmetlen világ.

2011. okt. 13.

2017. november 9., csütörtök

Röpke percek suhannak



Röpke percek suhannak

Röpke percek suhannak
Hajolj hozzám a csendes estben
Bátorítsd szívem, omolj vállamra
Könnyeimet simítsd le kedvesem

A holdat pára, s köd borítja
Álmunkat az ősz szele kergeti szét
Hidegen borul ránk az éjszaka
Ablakomon betekint a szürkeség

A fűszálakra deret hint a hajnal
Versenyre kel a szél a kopasz faágakkal
De bennem lángol szemed, mint égő fáklya
Így élek vele örök tavaszban, míg tél terül a tájra

Az isteni szeretet ...



Az isteni szeretet ... 

Tudod arra gondoltam,
arról lehet biztosan felismerni,
hogy embertől származik valami,
hogy születik,
nem pedig öröktől fogva létezik,
hogy földi táplálékkal kell jól lakatni,
hogy jól érezze magát ezen a világon,
mert ha a táplálék fogy, gyengül a motor,
végleg leáll, ha az üzemanyag kimerül…
de talán ami isteni, az nem születik,
az megmutatkozik,
mert öröktől fogva létezik,
nincsen szüksége friss vízre,
búzakenyérre, mert ő maga a kenyér,
és ő maga a friss víz,
amivel táplálja önmagát,
s ha van Isten, ha van isteni szeretet,
attól különbözik minden mástól,
hogy feltételekhez kötve nincsen,
hogy soha sem múló,
kiábrándulásra képtelen
feltétlen szeretet,
nem szükséges kívülről táplálni,
a motor akkor se áll le,
nincs oka, és okozója,
nincsen neki se fertőző,
se hiány betegsége…
de azért az embert sokszor megkínozza,
(nem könnyű a halandónak
megbirkózni ekkora súllyal)
máskor meg repíti a mennyekbe…
talán a fájdalom és az öröm az,
amiben hasonlít halandó testvérére
a kifogyhatatlan isteni szeretet.
.
2011. október 11

Nem lobban el




Nem lobban el

Aranyló naplementékre,
Holdfényben úszó éjszakákra,
Beteljesülő álmokra vágyunk.
*
Bolyongó lelkek könnyes álmai,
Csordultig telt érzések ringatnak,
Virul felettünk az égbolt azúrja,
Majd elérnek a szürke, morc fellegek
Ég és föld húrjain zenél a csend
A szeretet mécsese sosem lobban el.  

Ha szívvel lát az ember




Ha szívvel lát az ember

Tudod arra gondoltam,
van úgy, hogy valakit,
vagy valamit az ember
az első ránézésre szépnek lát,
és van, amit megpillantva
kiábrándítóan csúnyának talál,
de később mégis,
mikor már nem csak a szemével,
de a szívével is észreveszi,
a külsőség ellenére is
gyönyörűségesnek érzi…
és van úgy, hogy a rossznak,
a szegénységnek, a bajnak,
a túláradó esőnek
csak a rútságát látja,
de ha a kívül álló jobban figyeli,
akkor annak a borzalomnak
a szépségét is észreveszi…
mert talán úgy igaz,
mindennek van szépsége,
a szegénységben az együttérzés
a még szegényebbel,
(amit a gazdag
híján a tapasztalatnak,
átérezni nem képes)
a nagy,
a szívet szorító bajban
felüti a fejét
az emberek között
nyugodt időben
oly ritkán látható összetartás…
a rosszban talán
a szeretet jobban megmutatja magát,
és szeretettel az élet,
legyen bármilyen szegényes,
gondoljon a gazdag bármit,
aki szegény a szívében
a szeretetet nem hordja,
irigylésre inkább neki van oka…
a világ együtt a sok bajával
szomorú nagyon,
de ha valaki jól figyel,
talán észreveheti akkor,
hogy sokszor
a legnagyobb bajban lehet a legszebb is,
persze csak,
ha a szívével látja az ember.

2011. október 10.

Szívemben megmaradt ...



Szívemben megmaradt …

Szélvihar vágtatott át a városon
Rombolva, dúlva söpört az utcákon

A nagy szökőkút vizét és kirázva
Lelkemet szürke ködével pásztázza

A vihar csillapultával dermedt csend
De szívemben megmaradt sajgó életem

Automatikussá vált szavak



Automatikussá vált szavak 

Tudod arra gondoltam,
talán ahogy automatizálódik a világ,
a szavak is úgy válnak automatikussá,
mintha nem lenne valódi értelmük,
csak a felszínen látható külalakjuk,
az ember úgy használja őket,
mint azt, hogy „jó napot”,
venni komolyan,
azt hinni, hogy a szavak
valódi kívánságot takarnak,
eszébe kinek jutna…
de ilyen lett talán
a hálás vagyok is,
(mikor az ember csöppet sem érez hálát)
a dicséret, hogy „szép vagy”
mikor a bókoló nem látja a másikat szépnek,
vagy amikor azt mondja valaki: szeretlek,
mikor eszébe sincs szeretni…
de valójában talán nem is hazugság,
se a jó napot, se a szép vagy, se a szeretlek,
csak felszín, aminek mély értelme nincsen,
és talán ez nem is akkora baj,
míg a szokást valaki tudatlan naivnak
eszébe nem jut venni személyre szólónak…
hogy sokszor hangzik el a szó,
hogy nem maradt ünnepi,
attól még nem lesz a szeretet kevesebb,
mint ahogy a művirág se csökkenti
a valódi virág mennyiségét,
se az értékét,
a baj csak a szó elcséplésével van,
de hát az csak egy szó,
felismerni az igazi virágot,
az igazi szeretetet
a benne lévő életről.

2011. október 10.