2017. október 13., péntek

Szívemben érzések milliói



Szívemben érzések milliói

SZERELMEM!
Szívemben érzések milliói kavarognak,
fejemben „mappák” – „levelek” sora.
Olvasok! Olvasom az életemet, olvasom
a szerelmemet, az el nem mondható, de mindig Neked szóló érzéseimet.
A fájdalmamat, a hiányodat… - Igen, a hiányodat! –
Összehasonlítok: előttem „levél” halmok… 
 Az egyikben „ egy év,, - a másikban kicsivel több …
És mégis, - milyen egyforma, - szinte ugyanaz …
Érzések, - fájdalmak, - ki nem mondott, de mindig leírt szavak, - gondolatok…
Az életem – az Irántad érzett szerelmem… És a már régen tudott bizonyosság ...
*
„Ha szeretsz engem Kedvesem, akkor ne mondd azt, hogy reménytelen ez a szerelem.
Míg a gondolataim Rád találnak, míg a képzeleted a képzeletemmel ölelkezik,
míg keresed a hozzám vezető pillanatot, míg a hangod a hangomba simul,
addig ne mondd, hogy reménytelen ez a szerelem.
Ha már nem tudsz rólam, csak hiszem, hogy engem szeretsz,
ha ábrándjaimban Téged ölellek, de a Te vágyaid mást akarnak.
Ha azt mondod, nem szerelem az ilyen, nem kérsz a semmiből,
akkor mondhatod, hogy reménytelen.
Akkor - akkor is az lenne, ha szorítanám a kezedet, ha megfulladnák az ölelésedben,
 ha közös lenne a tető a fejünk fölött: akkor is” …
*
Elmosódott körvonalak, - csak lecsukott szempillák mögött
 „látható szemek”, nem mozduló, mégis érezhető, -
simogató kezek, - … és a szívemben örökké tartó szerelem
Irántad …
 Szeretném a még hátralevő életemet „végigtáncolni” Veled – bénán ,
- belül mélyen a szívemmel, - a lelkemmel

A szeretet virágát nevelve



 A szeretet virágát nevelve ...

Tudod arra gondoltam,
hogy talán az élet nevű kertben
kezdetben,
az élet elején
csupa mezei virág van,
nem ültette senki,
(esetleg az Isten)
az arra járót a hozomány
mégis készteti mosolyra…
ezt a kertet tovább formálja
az ember az idők során,
ebből a kertből
lehet a pokol üstje,
lehet a mennyország paradicsoma...
a várakozók tisztítótüze is lehet,
attól függően,
hogy az évek során
az ember milyen virágot,
milyen növényt ültet bele,
mit engedett elszaporodni…
biztosan eljut a pokolba az út során,
aki dédelgeti a gyűlölet gyomját,
őt a gyűlölet
sohasem hamvadó tüze égeti…
aki nem ültet semmit,
aki a kapott lehetőséggel
nem gazdálkodik jól,
de nincsen benne gyűlölet egy szál se,
de a szeretet virága se virít benne,
az ö fájdalma a tisztítótűz lesz,
a mennyországra lehetősége van
már itt a földön,
de csak akkor,
ha a kertjébe elülteti, önmagában
a szeretet boldogságos virágát felneveli.

2011. szeptember 20.

Kimondhatatlan érzések



Kimondhatatlan érzések

Dallamok szállnak a térben
Érintik finoman érzéseinket
Melódiákat sugall a lélek
A végtelenen át tovaszáll
Hangok zendülnek a csillagokban
Az érzés olykor kimondhatatlan
Letűnt pillanatok, elmúlt remények,
Zene és szerelmes szenvedélyek

Érzéseinket kimutatva ...



Érzéseinket kimutatva ... 

Tudod arra gondoltam,
hogy sokszor mondják,
várják egymástól az emberek,
(mindenki a másiktól)
hogy legyenek önmaguk,
hogy kifelé az érzéseiket mutassák,
de talán nem is gondolják komolyan,
hiszen a majdnem lehetetlent kérik
ebben a túlfinomított világban,
ahol a kenyér hófehér,
ahol a műeper illata
illatosabb az eredetinél,
ahol a szavak is jól szabottak,
ahol az örökké mosolygó arc,
a vakító fogsor elengedhetetlen,
ahol mindenki azon van,
hogy fehérítsen,
hogy magát tökéletesre csiszolja…
ki hinné el a látszatvilágban,
hogy a valódinál
semmi sem tökéletesebb,
ha nem is hófehér,
ha az illata
nem is mindenen áthatoló …
aki önmagát mutatná,
(ha egyszer megtalálná)
ruhában is meztelen lenne
a túlöltözöttek között,
tökéletlen a tökéletesek közt,
 a biztos kudarcot ki vállalná…
ki veszi észre az élő fát,
mikor egy másik
ott van mellette gyönyörűen kifaragva…
az mit számít,
hogy az a tökéletesség
nem valódi,
hogy hiányzik belőle a keringés,
az élet,
hogy megfekszi a gyomrot,
hogy többet árt,
mint amennyit használ…
de hogy is kellhetne
illata az epernek versenyre
a mű eper
mindenen áthatoló illatával…
talán a kérés teljesítése lehetetlen,
ahhoz el kéne felejteni sok lényegtelen,
de nagyon fontosnak hitt dolgot örökre…
talán, ha egyszer az ember, a valódi,
minden mesterségestől mentesbe
kóstolna bele,
olyan élményben lenne része,
többé hallani se akarna
a mesterségesről…
de vajon található-e még olyan,
ami valódi,
vagy könnyebb lenne
a holtat felébreszteni ?

2011. szeptember 19.

Szemed lángját őrzöm ...



Szemed lángját őrzöm...


Ágyamon fekszem zaklatottan,
De nem jön álom a szememre
A bánat ül fájó szívemen /lelkemen/
A csend árnyai osonnak az éjben
A Hold fehér fénye ölel szelíden
Szívem bolyong az emlékekben
Szemed lángját őrzöm a lelkemben

A világban ketten ...



 A világban ketten ...

Tudod arra gondoltam,
hogy sok ember él a világon,
akiket összeköt a közös,
az, hogy emberek mindnyájan…
és vannak kisebb közösségek,
kiket a közös haza,
a közös nyelv, a közös otthon,
az együvé tartozó család tart össze…
de hiába minden,
mert minden ember
egy külön világ,
s mert egy szál virágként áll
abban a világban,
attól oly magányos,
akkor is, ha sok kis külön világ
körülötte kering…
külön világ,
hol mindenki az ügyvédje
saját magának,
mindenki képviseli a legfontosabbat,
önmagát…
s míg ez így van, addig az ember,
hiába is sok a közös vonás,
csak marad magányos…
hogy ne legyen az,
talán nyitni kellene,
belépni egy másik világba,
ahol él más is,
ahol minden olyan fontos,
talán még fontosabb,
mint a saját…
de oda csak
a szeretet útján lehet jutni,
és ha nem csupán önmaga ügyvédje,
amikor már fontosabb a sajátnál
a másiknak az élete,
a másiknak a világa,
akkor talán összemosódik idővel
az enyém és a tied,
s ha a világban ketten van az ember,
az pont elég ahhoz,
hogy ne legyen magányos.

2011.szeptember.17.

A szerelem érzésével



A szerelem érzésével

 

Szeretnék mindenhol heverészni
A kék ég alatt álmodozni
Minden madárral dalolni
Izzani és szeretve szeretni
A fény ezer színével ragyogni
A madarakkal az eget hasítani
A fellegekkel az égen szeretkezni
Szívemben csordultig töltődni
A friss, harmatos fűben hemperegni
A szerelem érzésével, mámorával
A ragyogó, kék ég alatt ábrándozni
A bokrok, a fák árnyékában pihenni
A fűben a harmatgyöngyökkel ébredni
A széllel beszélgetni és üzenni neked
A rózsaillatot mélyen beszívni
A tücskök szerenádját hallgatni
Felhők alatt, az esti árnyban
A Hold, az égi vándor erejét csodálni
A lángarany napból repülni
Az árnyak, az álmok otthonába.


Az élet egy be nem ültetett kert ...



Az élet egy be nem ültetett kert ...

Tudod arra gondoltam,
hogy kezdetben talán
az élet olyan volt,
mint egy hatalmas,
még be nem ültetett kert,
s aki érkezik a világra, művelésre
egy darabot kap belőle…
ki kisebbet, ki nagyobbat,
és az ember,
aki azt soha sem tanulta,
kertészkedik benne...
először még nem tudatosan,
mindenféle színes virágot ültet bele
nagy lelkesen,
(öntözni elfelejti sokszor)
és nem figyel
az egyre szaporodó gyomokra,
ami bizony könnyen terjed,
amiből egyet-egyet kihúzni
egyszerű dolog, de a nagy területhez
már túl sok energia kellene,
az egésznek a halálához vezetne a méreg…
amikor sok az elburjánzott,
kéretlenül is odatolakodott gaz,
akkor kiderül az ember számára,
nem is szereti a kertet, a sajátját,
(azt gondolja, a szomszédé szebb lett,
pedig talán,
hogy olyannak látja,
teszi csak a távolság)
végül az egész nem lesz más,
mint kellemetlen kötelesség...
hogy ne az legyen,
szeretni kéne,
de nem lehet szeretni a gazos,
az elhanyagolt kertet,
hacsak,
az egészből meg nem szeret
egy szálat,
csupán egy szál neki kedves virágot,
akkor, annak az egynek a kedvéért
értelmet kap a kertészkedés,
már nem csupán kötelező tananyag,
 nem a gyom lesz a mértékadó,
hanem az az egy szál virág,
aminek a kedvéért
szerethetővé válik az egész világ.

2011. szeptember 16.

2017. október 10., kedd

Fényt hint ...



Fényt hint ...

Te vagy szemem világa
Napfényem, életem reménye
Hangod lágy muzsikája
szívemet megdobogtatja

Fényt hint az ezüst Hold
együtt a csillagok, s az égbolt
Árnyak kúsznak az éjszakában,
táncolnak a holdsugárban

Ló, lovas és a szeretet ...



Ló, lovas és a szeretet ...

Tudod arra gondoltam,
meglátni egy szép lovat,
szemébe nézni, és megszeretni,
az lehet olyan,
mint ismeretlen ízű gyümölcsöt,
nem ismerve a lényegét,
megszeretni a formájáért csupán…
mert hogy is tudná,
aki még soha sem ült lovon,
hogyan lehet a lovat szeretni,
hogy milyen
fölvenni a ritmusát,
milyen érezni
a vágtató ló verejtékét….
de még  kevés az is,
ahhoz képest,
amikor azt érzi az ember,
hogy a ló is alkalmazkodik,
ha a lovasa tetszik neki…
de a legkülönlegesebb,
amikor megszűnik a külön,
amikor a ló és lovas egy vágta,
és nincsen már én ritmusom,
már csak a kettőnkké van…
és az ember még akkor se tudja,
mennyire szereti a lovat,
olyan természetes, hogy van,
mintha egy lenne vele…
 a szeretetet talán
a maga valójában
akkor érezni csak,
amikor az elvesztés szele
megcsap,
talán a leghívebb kifejezőeszköze
a fájdalom kínja…
és az ember meglát egy másikat,
a sok közül egy másik embert,
pillanat alatt megszereti,
de mi ez ahhoz képest,
hogy annyira ismerni,
a jelenlétét a saját lelkében érezni…
hogy mennyire fontos, élesen
csak akkor körvonalazódik,
amikor azt hiszi, elveszíti.

2011. szeptember 15.

Te vagy ... téged látlak





Te vagy ... téged látlak

„Téged látlak az egeknek
Magas, tiszta kékjében:
Téged látlak a vizeknek
Folydogáló tükrében:
Nappal a nap aranyának
Ragyogó láng-fényében:
Éjjel a hold világának
Reszkető ezüstyében.
Minden időperczenetben,
Mindennémű szegeletben”
*
Napokkal előtte ünneplőbe öltöztetem a szívem, mikor várlak Benneteket. Nagyon szeretném elmondani, mit is jelentesz nekem, de minderről olyan nehéz beszélni. Biztosan érzem, - túlzottnak tartod, - de mikor eljössz hozzám, tiszteletedre ragyog a Nap. Tiszta, ragyogó, vidám, azúrkék az égbolt, még ha hideg is a levegő. Fénylő sugarak játszadoznak az ablaküvegeken. Titokban figyelem a szemed. Ragyog a fényben és az én életemben.
Ha szomorúság, bánat van is Benned, mikor hozzám jössz,
- szíved mélyére rejted, hogy örömet, szeretetet hozz életembe.
Vigaszt hozol – tudtodon kívül – vagy tudatosan. Ragyogó kincsem vagy, akire rátaláltam – szelíd balzsam fájó szívemre. A szereteted talán már rögeszmémmé vált, de nélküled a reménytelenség fonna körbe. Mióta megismertelek, bennem élsz – minden pillanatom lételeme vagy. Példaképem – minden tekintetben. Félszegen ölellek meg, mikor találkozunk – féltve a varázst, hogy hirtelen álommá foszlik. Pedig valóságom vagy. Felejtek kínokat, fájdalmakat, ha itt vagy. Szivárványom vagy, csendes kis életem színes reménye. Lényed dallamokat zeng, körülölelnek melodikusan. Szívem, lelkem boldogan szárnyal, fürdik éltető szeretetedben.
*
Te vagy az én italom
Te vagy az én kenyerem
Te vagy az én fényem
Te vagy az én életem

Test és lélek harmóniája ...



Test és lélek harmóniája ...

Tudod arra gondoltam,
hogy merre tovább,
az utolsó szót
mindig az ész mondja,
de hogy benne milyen gondolat fogan,
azt a két hiteles tanácsadó,
a test és (vagy) a lélek súgja,
hogy végül is
melyik útra vigyen a gondolat,
el az dönti, melyik az erősebb,
a léleknek a szeretete,
vagy a testnek a félelme
az elmúlástól, az éhezéstől,
a magánytól…
a félelem, ha az embert átjárja,
ha a gondolatot az befolyásolja,
akkor el olyan úton indul,
ahol a félelem az úr,
ahol megijed az árnyéktól,
ahol árnyékban van minden,
vele a halandó
élni nem képes szabadon …
de ha a szeretet járja át,
(ami legyőzi a félelmet)
akkor ő mutatja az irányt,
nem mást,
csak minden rossznak az okozóját,
csak a félelmet győzi le,
nem harcol senkivel,
nem akarja magát megvédeni,
mint aki tudja,
nincsen erősebb nála,
ha ő beköltözik valahova…
nem siet,
mert nem ismer időt,
nem fog lekésni semmiről,
ha ő befolyásol,
akkor a gondolat
olyan az útra visz,
amelyik elvezet
a test és a lélek
közös harmóniája felé.

2011. szept. 14.

Naplemente



Naplemente

Lágy, puha bíborgyöngy az
égbolt aranyló ragyogásában.
Titkos utak fénysugarakban,
a sugárszálak búcsúzó érintése.