Szikrázó ég ...

Szikrázó ég ...

http://youtu.be/SSuVy4bVKcI

A felhőkből zápor ömlik

Szikrázik az égbolt vad nyila

Szerteszét hasítja az eget a fény

Mennydörögve dühöng a messzeség

A horizonton villám lövelli tüzét

Egyre távolabb zeng a végtelen

Dübörgő zenéjét elnyeli a tér

Itt-ott még kékes lángsugár villan

A moraj is lassan elcsendesül

A csillapuló szél a felhőknek feszül

A vad vihar már véget ér

Színház az egész világ ...

Színház az egész világ ...

Tudod arra gondoltam,

színház az egész világ,

vagy a valódit utánozza inkább

a megálmodott,

az író nem meríthet máshonnan,

az életből veszi a darabot,

 kínálat van,

mint erdőben a fa,

 rengeteg,

a leghihetetlenebbtől,

a leghétköznapibb történetig...

a színház utánozza az életet,

persze azért sokszor játszik,

mintha csak szereplő lenne

az életében az ember,

de hát ő az is,

  része az egésznek…

a darab, mint a színpadon, áll

a történések sokaságából,

 anélkül élvezhetetlen,

vannak nagy szerepek,

kiugró,

sokáig felejthetetlen alakítások,

de azért a legfontosabb

mégiscsak a mű…

semmitmondók is akadnak közülük,

rosszul felépített drámák,

van, ami csupa boldogság, más,

tragédia elejétől fogva,

de ha a végére nem derül fény arra,

miért is készült a darab,

mire a sok szenvedés,

akkor az egésznek nem sok értelme van…

de ha a darab olyan,

ahol a főszereplő,

kezdve a felelőtlen ifjútól,

a sok mindent megélt,

hosszú, kacskaringós utat megtett

hajlott hátú öregemberig,

ahol a történések az eszközök,

lényeg, az embernek

az általuk megtett út,

önmagában,

hogy a semmiből hova jutott,

hogy van-e katarzis végül,

amikor visszatekintve azt látja,

volt értelme minden fájdalomnak,

mert velük jutott el,

a hosszú, a nehéz út során,

a sokszor keserű,

az egész ellen tiltakozó ember,

a végső,

a mindent feloldó szeretetig,

amiért a darabot érdemes volt végigélni. 

2011. május 10.

A horizont arany szeme ...

A horizont arany szeme …

https://www.youtube.com/watch?v=tL4yNXMLnXY

A horizont ragyogó szeme a Nap, az éjszakai szem a hold, bár ő is a Naptól kapja fényét.

A felgyúló csillagok  millió szeplők az égbolt óceánján.

A szem aranyban ragyog, orcáját aranysugarak fényesítik. Időnként tüllfátyolként takarják a kúszó fellegek, csíkozva színárnyalatokban az égboltot. A végtelen kincsei, ékszerei. Néha féktelen, vad viharok szónokai, a természet hírnökei.

Mikor a hajnalokban a kelő Nap bearanyozza a horizontot, tündéri fény csillogtatja a mennybolt orcáját, igazgyöngyszemekként a folyókat, a természetet.

Lelkünk száll a végtelenben és egyesül az örök szeretet tengerén.

Az én lelkem mindig Nálad jár. Mélyen, puha fészek van szívemben és örök lakója Te vagy. Szívem körül, lelkem mélyéig hatolva mesél a táj, az emlék csöndes magányomban érthetetlen érzés, és mindez érthetetlen világ számomra.

Bárhol járok, bármit nézek, mélyen bennem suttog a csönd, mely sokszor feszíti szívemet.

Az érzés ringat és sodor, a végtelen mélységbe látok lázas zavartsággal.

Vándorlok az emlékeim útján, a pillanatokra gondolva, reménykedve a jövendőben, mindez nekem Teérted, mindez Temiattad.

Hajnalcsillagomként tündökölsz az érzelmek lélektengeréből.

Kóborlásaim véget érvén, utam hazatalált Hozzád.

Ha magányos a lélek ...

Ha magányos a lélek ...

https://www.youtube.com/watch?v=T1SHBcfAGRg

 

Tudod arra gondoltam,

ahogy megszületik az ember,

hamarosan megéhezik,

és azután életének fontos része,

életben tartó része végig,

hogy táplálkozik,

de nem csak az nem mindegy,

hogy mit,

és mennyit vesz magához,

az is nagyon fontos,

hogy az adó és a kapó között

meglegyen a lelki kapocs,

anélkül a legjobb,

a legegészségesebb táplálék is hiányos,

a kevésbé jó is többet ér,

ha táplálékul önmagát

szerető anya kínálja,

a szopó csecsemő

nem tud még az életről semmit,

se szeretetről, se szeretetlenségről,

se éhségről, se jól lakottságról,

a lélektelenséget mégis megsínyli...

a test éhsége végig kíséri,

újra, meg újra megéhezik,

útközben sokszor jól lakik,

s ha csak a test elégíti ki a vágyait,

ha nincsen ott a lélek,

egyszercsak azt veszi észre,

hogy hiába lakik jól,

ha a lelke üresen tátong,

egyedül van a világon,

mint az a kisgyerek,

akit ugyan étellel jól tartanak,

de szeretet nem kap,

a test nagyon tud éhezni,

de ha a dolgait lélektelenül teszi,

hiába lakik bármennyire jól,

hiába fogyasztja a legjobb falatot,

ha magányos marad a lélek,

magányos marad az ember.

2010. május. 15.

Lehajolnak érted a csillagok

Lehajolnak érted a csillagok

Az idő elszáll

Az emlékezet marad

Lágy ölelésben

Akiről álmodsz

Örökké szívedben él

Átölel az éj

Szeretett táj, szeretett társ ...

Szeretett táj, szeretett társ ...

Tudod arra gondoltam,

hogy az ember

útján a boldogságnak

sokszor indul el,

de meg kevésszer érkezik,

talán, mert az ismeretlenről

vannak elképzelései jó előre,

amihez ragaszkodik,

és a váratlan különbözőséggel

nem tud mit kezdeni, tehetetlenül,

kezét tördelve álldogál,

úgy érzi, rútul becsapták,

pedig amit elérni szeretett volna,

csak a képzeletében élt,

először még örül,

amikor egy virágzó, illatozó rétre ér,

ahol még boldog is,

mégse azt mondja, jó nekünk itt,

lesz, ami lesz,

építsünk három sátrat,

maradjon minden így,

ilyen tökéletesen,

hanem,

mint ki örökre maradni akar,

lakóparkot épít, kivág sok fát,

megváltoztatja boldogsága színterét,

csalódik, mikor kiderül,

fáradságos munkája révén

a környezet teljesen átalakul,

rá se ismerni az eredetire,

a mókus már nem szaladgál,

a rigó messze kerüli a tájat,

a kilátás se olyan,

mint abban az első pillanatban,

szeretett táj, szeretett társ,

az ember mindkettővel azt teszi,

megváltoztatja,

saját elképzelésére formálja,

talán,

mert valójában nem arra vágyik,

ami a táj, ami a másik ember

szeretetre méltó,

természetes természete,

hanem, amit az út elején,

biztonságra vágyva

önmagának elképzelt.

2010. május 14.

Ezüst patak

Ezüst patak ...

Csillagok köszönnek el az éjtől

Harmat hull a hajnal öléből

Melódiákat zengnek a madarak

Felhők mögül mosolyog a kelő Nap

Szivárványszínű pillangók libegnek

A hullámzó vizű ezüst patak felett

A gondolatról ...

A gondolatról ...

 https://www.youtube.com/watch?v=z_az-zxfQOA

Tudod arra gondoltam,

hogy az agyban

megvan a helye a gondolatnak,

teljességgel kitölti azt,

kell,

hogy valami mindig legyen benne,

legyen az jó, vagy rossz,

a gondolat nélküli ember meghalt,

az életnek is van tere,

amiben, ha jók az arányok,

kényelmesen elfér minden,

de jó rendező nélkül

rossz irányba tolódik az egész,

amíg nem kerül minden a helyére,

az ember folytonos hiányérzettel küzd,

a hiányt pótlandó, hogy ne érezze az űrt,

pótcselekvésekkel próbálkozik,

talán azért,

hogy nem ismeri azt, hogy elég,

fölhalmoz valamit mindig,

gondolva,

a minél több megnyugtatja,

hogy üresség ne legyen,

a medernek meg kell telnie,

de ha nem odavalóval töltik fel,

akár túl is csordulhat,

megnyugtató akkor se lesz,

a hiányérzetet nem csillapítja,

de ha a szeretet helyén van,

lágyságával

a többit kipárnázva,

akkora helyet foglal el,

hogy mellette már nem fér el sok minden,

legfeljebb annyi,

hogy az ember túlzások,

és megmagyarázhatatlan hiány nélkül

élhesse napjait.

2010.május 11.

Körülölel a csend

Körülölel a csend

https://www.youtube.com/watch?v=GI1aE8q-iOk

Fákon sűrű lombkorona ring

A tájon ezer, s ezer szín pompázik

Ragyogó, apró kis csillagok

Szikráznak az égi óceánon

Az álom küszöbén fényetek

Körülölel, csobog a csend

Lebegek érzéseimmel a világ felett

Lehunyt szemmel gyűjtöm magamba

Hangtalanul, álomszárnyakon tündökölve

Félve és félelmem száll lelkemre

A pillanatok mélyülnek szívemben

Sürgető időben terhemet viszem

Vissza-visszanézve, magam felidézve

régi emlékekre, a gyönyörű percekre.

Az ember olyan ...

Az ember olyan ...

Tudod arra gondoltam,

amit a körülötte levő világból tapasztal,

azok közül nagyon sok illik rá,

rá, a világot megfigyelő emberre…

játszottam a gondolattal,

hogy az ember olyan,

kezdetben és önmagában,

mint a legkisebb rész,

amely még emlékeztet az egészre,

mint maga az atom,

sok mindenre használható,

lehet környezetkímélő,

vagy akár romboló,

vannak szabad vegyértékei,

amivel képes összekapaszkodni,

biztonságos vegyületet alkotni,

de hogy a vegyület valódi legyen,

szükség van az „atomok” közötti szeretetre,

hogy vonzzák,

ne taszítsák egymást,

talán akkor van az ember kész igazán,

ha már nem magányos atom,

nem csupán hidrogén, vagy oxigén,

ha nincsenek  láthatatlan karjai szabadon,

ha zárt szeretetkapcsolatot alkot,

akkor befejezett a folyamat,

akkor a világban otthon érzi magát,

mindaddig,

míg valami katasztrófa

a rendet fel nem borítja,

és nem kezdődik elölről a mese,

a magányos atomról,

amelyikkel még megtörténhet minden,

ebben a varázslatos világban.

2010. 05. 13.

Barátság; - boldogság ...

Barátság; - boldogság ...

Tovalibbenő pillanatok ...

Tovalibbenő pillanatok…

Hűvös az éjszaka. Dideregve húzom magamra puha takarómat.

Mikor hallok egy szót, mikor olvasom a leveleidet, amikor megmosolyogtatsz,

vagy mikor elsírom magam, mindig itt vagy velem, és itt vagy velem,

mikor merengek kusza érzéseimen.
Ezek azok a pillanatok, amikor kínzóan mardos a hiányod.
Az érzéseket a távolság nagyon messzire sodorhatja.

Sokszor Téged is ilyen távolinak érezlek. Ekkor összeszorul a szívem.

Ez az érzés most is befészkelte magát a szívemben.
Mikor hiányzik a szemed: nem néz rám villanó fényével, csodálkozással,

vagy bársonyos, melengető, cirógató szelíd mosollyal, esetleg szúrósan.
Hiányzik a kezed: finoman, érzékien simogató érintése.
Hiányzik a hangod: a kedves, megnyugtató hangod.
Hiányzik az ölelésed - nagyon hiányzik.
Ezek a pillanatok kúsznak lelkembe, szívembe - emlékezve az érzésekre.
Tovalibbenő pillanatok, de az érzések bennem maradnak, vannak.

Ezen érzések, melyek fájóak. Mint egy lágy szellő érintett meg a boldogság,

azután tovalibbent, hogy a néma fájdalmat hagyja maga után.

Ez vagyok, - én vagyok!
Szeretnélek közelebb érezni, elérni, szemedbe nézni, - megölelni.
Szeretnélek hallani, szeretetemet adni Neked.
Most fázósan burkolózom takarómba - csak az érzés van velem.
A szívemben, a lelkemben.

Nagyon, - nagyon hiányzol!

Szívből ritkán szeretünk

Szívből ritkán szeretünk 

https://www.youtube.com/watch?v=yDfhZmGomKo

Tudod, arra gondoltam,
hogy életében az ember

a tiszta szívéből
kevésszer szeret,

és többször köt üzletet,

üzletet köt, közben úgy tesz,

mint aki nagyon szeret,

talán a tradíciók,

talán mert szereti szebbnek tudni,

a dolgait szebbnek mutatni,

hozzá az üzlet nem méltó,

mégis üzletet köt,

miközben titkolja a tényt
maga előtt is,

pedig üzletet kötni nem bűn,

az is lehet nagyon tisztességes,

csak a törvényeit kell betartani,

könnyebb, egyszerűbb sokkal,

mint a játszott szeretet
erőltetett szabályait,

tiszta lapokkal kell játszani,

nem szabad a másik felet megtéveszteni,

és nem szabad a színlelt szeretet

mesterkélt szirmaival leplezni,

hogy a szeretete mély és igaz,

sokszor maga is elhiszi,

pedig az ilyen üzlethez elég az őszinteség,

és a kölcsönös szimpátia,
akkor még ügyvéd se kell hozzá,

ahol az nincs,

ott a bizalmatlanság hamar felüti a fejét,

mi lesz, ha a másik megszegi a szerződést,

ha a szabályokat felrúgja,

az is fontos, hogy milyen a múltja,

a tiszta múlt
nagyobb esély a biztonságra,

még azt mondja, szeretlek,

s a csalásra keres bizonyítékot közben,

sokszor köt üzletet érdekből,

kevésszer szeret tiszta szívből,

de akik úgy szeretik egymást,

teljes szívükkel, és teljes lelkükkel,

azok rendíthetetlenek a bizalomban,

mert a szeretetnél nincs ragyogóbb,

nincs bizonyíték megbízhatóbb,

minden, ami megzavarhatná

csak olyan,

mint egy haszontalan,

kihajításra ítélt tárgy,

nem saját biztonságra vágyik,

elég tudni a másik biztonságát,

ha ketten szeretik egymást,

akkor a napsütéses oldalát mutatja,

és a másiknak is csak azt látja,

minél mélyebb lesz a gyökér,

a szeretetnek a gyökere,
minél jobban behálózza az egészet,

az árnyékos annál kevesebb lesz,

több lesz a vállalható rész,

mire átjárja az embert a szeretet,

a sötét rész úgy elszáll,

mint napsütésben a hajnali pára.

2009. május 15.