Sziporkázó csillagok

Sziporkázó csillagok

https://www.youtube.com/watch?v=fLXkJxhsACk

A felhők sodródnak az égen,

kihunynak az esti fények

Tiszta dallamok szállnak

a fagyos éjszakákban

Csapong, röpdös a lélek

Árny és fény suhan tova

a holdfény ezüstlő színében,

a sziporkázó csillagokkal

Mindenki saját igazát hajtja ...

Mindenki saját igazát hajtja ...

Tudod arra gondoltam,

hogy általában,

szinte mindenki

a saját igazát hajtogatja

de hogy vajon,

akit nem a szeretet indít,

akit nem a jó szándék vezet,

az mit lát magában,
ha magába tekint észreveszi-e,

vagy csak a mellette szóló,

az őt igazoló

bizonyítékokat sorakoztatja,

lehet valaki mindenben hibás,

az ember önmaga,

önmagában nehezen tudja eldönteni,

de hogy mindent jó szándékból,

és nem másból tett,

azt visszatekintve magában

egyedül csak ő láthatja meg,

ha nem is lángolt mindig az a szeretet,

még ha nem is mindig

önmaga miatt szeretett valakit,
de ha azt biztosan tudja,

hogy a jót akarta,
az megnyugtató lehet,

jobb,
ha valami akaratlan eltörik,

mintha szándékosan rongál valaki,

de vajon a rongáló

mennyire van tisztában tettével,

mi van neki ott legbelül,
de ha valaki tisztában van

saját szándéka tisztaságával,

mit számít,

hogy mit gondol más,

mit szól a tőle idegen világ,

aki szereti, az úgyis érti,
mégha az a számilag kevés is,

de az embernek az a mindent jelenti,

aki őt belülről ismeri,
az pontosan tudja ezt,

másnak meg miért is kellene tudnia,
hiszen annak csak térkép az a táj.

2009. május 14.

Éji álmok

Éji álmok

A horizonton hunyorgó csillagok

Az éjszakában fénylő Hold

A nyári éj enyhe, telt illata

A szívekben a szerelem dallama

Árnyak sodródnak köröttünk

Táncolnak a mosolygó szemekben

A lelkek nyugalommal pihennek

Az éj álmokat terít ránk csendesen

A szeretet ösvényére ...

A szeretet ösvényére ...

 https://www.youtube.com/watch?v=725bGuYcXAg

Tudod arra gondoltam,

talán az életnek is törvénye van,

hogy csak egy a törvényes útja,

és az a szereteté,

a szeretetből szakadt ki az ember,

hogy szeretetből megszülethessen,

örökségként hozta magával
a szeretetet,

a számára egyetlen éltető kincset,

hogy vele járja

a szeretet napsütötte országútját,

s ha a földi napjai elfogynak,

ahogyan a folyó visszatér a nagy egészbe,

a szeretet óceánjába ő is visszatérjen,

talán ez a törvény,

az élet egyetlen törvénye,

a bizalomé, a hité, az örök lété,

de üres lélekkel,
víz nélküli mederrel

visszatérni nem lehet,

a régi törvény elfelejtődött,

és az ember új törvényt hozott,

ebben az új törvényben

van helye minden tárgynak,

de nincs helye benne

a hitnek,

a szeretetben való bizalomnak,

letért az ember a neki kijelölt útról,

talán észre se vette,

hol, és mikor tévedt el ennyire,

csak azt érzi,

hogy nagyon messze van a céltól,

s mert a hiánya megszülte  az aggodalmat,
jobban bízik azóta

a kicsinyes,
a tiltásra épülő paragrafusokban,

mint az örök szeretetben,

mint általában a tékozló fiúk,

ő is kipróbált minden szenvedést,

de még szorítja a pénzes tarisznyát,

még nem vette észre,

értéktelen szemetet ölel,

az apai házba még nem tért meg,

azt is elfelejtette,

hogy van valahol egy apai ház,

nehéz lenne odatalálnia,

mert már elfelejtette az apja is,

őt is átjárta a megtanult bizalmatlanság,

talán, ha egyszer

a szeretet ösvényére téved az ember,

akkor minden mást elenged,

mert semminek nem marad hely mellette,

ha egyszer visszatér a régen elveszített,

és a szeretetben újra megtalált

feltétlen bizalma.

2009, május 14.

Az égbolt alatt ...

Az égbolt alatt …

Szikrázó csillagok ragyogják be az eget.
A hajnalfénnyel búcsúznak el az éjszakától.
A pirkadattal ébredünk.
Kinyílik a fény, a sugarak átbökik a horizontot.
Madárfütty szárnyal az azúrkék égbolt alatt.
A melódiákkal útjára lép a remény.
A szél is felfedi titkait, a világba kürtöli szét.
Új napra dobban a törékeny lét.

A könnyeket meglátni ...

A könnyeket meglátni ...

 https://www.youtube.com/watch?v=7-NQ3r5BbHQ

Tudod, arra gondoltam,

az ember azt szeretné,

ha valaki őt jól ismerné,

ne csak ismerős legyen éppen,

közben mindent megtesz

a felismerhetetlenségért,

talán, mert kevés az eszköze,

hogy magát igaziból megmutassa,

a készletben csak a szavak,

csak a cselekedetek vannak,

de a szándékot kívülről
senki nem ismeri,

hiába minden,

azt nem lehet megmutatni,

csak a végeredményt,

a szót, a cselekedetet,

mindkettő manipulálható,

él is vele az ember,

hogy jobbnak, szebbnek,

okosabbnak látsszék,

hamisnak lenni

cselekedettel is lehet hazudni,

igaz, őt is utolérik,

a mindig igaz csak a szándék,

ezért az ember sokat csalódik,

aki nem manipulál,

aki nem bújik a szavak,

a cselekedetek álarca mögé,

az nem látványos csöppet se,

nem kedves az emberi szemnek,

a csetlő botlónak,

a készületlennek,

semmi se sikerül fényesre,

a szavai, a cselekedetei

könnyen félreérthetők,

tán az útjára induló gondolat

még tökéletes,

de ruhába bújva,

beszéddé formálódva

nem lesz a figyelemre méltó,

néha simogatni indul a kéz,

de megbicsaklik valamiért,

és pofonnak érzi azt a másik,

aki a szándékot nem ismeri,

azt se ismeri, akiről hiszi,

hogy tud róla mindent,

ahhoz kevés ismerősnek lenni,

ahhoz tanulni,
kívülről kell a másikat tudni
belülről,

valakit így ismerni,

ahhoz nagyon kell szeretni,

szeretni, szeretve érezni,

tudni, nem csak a szavait,

nem csak a cselekedeteit,

hanem a másikat,

azt, hogy mi az,

amit még csak akar,

így szeretve lehet csak

a könnyeket meglátni,

a mosolygó arc mögött is.

2009. május 13.

Hunyorgó csillagok

Hunyorgó csillagok

Hunyorognak az éji csillagok

Lélegzeted belevész a végtelenbe

Titkok, - a pillanatok mélyén

Árnyak osonnak az éjszakában

Kezed simogató érintését érzem

Szemed ragyogása a bársony égen

Sajgó fájdalommal szívemben

Könnyekkel szememben rád emlékezem

Egyszer minden véget ér ...

Egyszer minden véget ér ...

Tudod arra gondoltam,

szerencsére

egyszer elmúlik úgyis minden,

vagy hogy, sajnos

egyszer úgyis minden véget ér,

és igen, ha figyel az ember,

láthatja,

hiába minden kapaszkodás,

és minden fejvesztett menekülés,

a legnagyobb bánat,

a legnagyobb öröm is elmúlik,

hogy átadja helyét újabb örömöknek,

újabb bánatoknak,

végül maga az ember is elmúlik,

hogy helyet adjon másoknak,

ha nem így lenne, felélné,

elpusztítaná szülőanyját

a Földet,

végül a földtelenségbe

(a kenyértelenségbe) halna bele,

minden csak épp megszületik,

minden, ami valaha volt a földé,

egyszer a földdel lesz eggyé,

a kincs, a szerencse, a szegénység,

a jóság, a bűn, a rosszaság

elmúlik minden gazdagság,
és minden gazság,

és minden szegénység,

és minden erény,

a föld gyermekei visszatérnek a földbe,

a föld adta, a föld visszavette,

mindenben ott van az elmúlás,

vagy csak a hazaérkezés,

kihasználja az ember a vén földet,

aztán eggyé válva vele,

őt használják ki az unokák,

de hát így a természetes,

minden gondolat,

minden cselekedet a föld ajándéka,

de amit ad,

azt egyszer visszaveszi majd,

jól látja az ember,

minden mulandó, minden,

ami ismerhető,

ami szavakkal megfogalmazható,

egyszer elmúlik a gyűlölet,

elmúlik a szeretet,

mind, amit a Föld táplál,

ami látható,

ami megmagyarázható,

de talán van más is,

ami a szemnek nem látható,

ami túl van a megmagyarázhatón,

a Föld sokmilliárdnyi szeme is kevés hozzá,

hogy meglássa azt,
ami az anyagon túl van,

mi van ott, amire már nincs válasz,

amihez kevés a föld nyújtotta
földhözragadt ész,

egy biztos,

ott már nincs hatalma a Földnek,

ott már az ő kenyere mit sem ér,

azt a sorompót nem tudja átlépni,

az túl van a halandóságon,

mert hogy nem a föld szülötte,

életét itt csak vendégként élte,

azt mondják rá, hogy ő lélek,

legtöbbször nem hisz benne az ember,

lélek,

kinek nincs szüksége a Föld ajándékaira,

a szavakra, és a búzakenyérre,

ő a táplálékát máshonnan veszi,

az ő kenyere nem romlandó,

talán csak azért bolyong a világban,

hogy megtalálja éltető mannáját

az örök szeretetet.

2009. május 12.

Kaput nyit ...

Kaput nyit ...

http://youtu.be/GOwuniIgYXM

Csillagok az égbolt óceánján,

messzeség, csönd az éjszakában

Bánat és öröm közt bolyong a lélek,

az álmok is halk dallamot zenélnek

A holdfény vitorlát feszít az égre,

a hajnallal elpihen hideg fénye

Ködös, párás szürkeség dereng,

a kertre ezüst kristályfény pereg

A feltámadó szél vad érintésében

egymásnak kis cinkepár csicsereg

Az égbolt bársony palástja szétnyílik,

a fénysugár a szürkeségből kibújik

Tágul a horizont azúrkék tengere,

kaput nyit ránk az új nap reménye

Annyi minden szerethető

Annyi minden szerethető 

Tudod, arra gondoltam,

annyi minden szerethető a világban,

szinte kínálják magukat

a hegyek, a völgyek, a vizek,

és a levegő,

mindenben van önmagáért,

és a benne rejlő,

ember ébresztette lehetőség miatt szerethető,

hogy nem csak gyönyörködik benne,

de használja őket, hogy megmássza,

és átrepüli, átevezi, és korcsolyázik rajta,

ezek mind megszépítik az életet,

lehet szeretni a virágot,

a sportot, a művészetet,

a zenét, aki szeretni akar, és figyel,

kedve szerint

sok-sok lehetőség közül válogathat,

de nem is muszáj egyenként,

lehet szeretni az egész világot,

csak hogy ez a sok szerethető,

mind rajta kívüli, egyik se ő,

egyik se segít önmagát szeretni,

szerethet akár tömegeket,

vagy csak egy másik embert,

ha nincs olyan szempár,

amelyikből kiolvasható,

őt lehet,

őt is érdemes nagyon szeretni,

jobban, mint a legszebb mezőt,

a legmagasabb hegycsúcs is

mit sem érne nélküle

az élet is csak vegetálás lenne,

a sok szeretet mind egy-egy faág,

aminek, ha törzse nincsen,

ha nincs gyökere, idővel elszárad,

soha sem lesz egy életnek a koronája,

ahhoz, hogy a szeretet teljessé legyen,

ahhoz nem elég másokat szeretni,

ahhoz szeretni kell az embernek önmagát is,

és önmagát önmagával megszerettetni

nem képes se a friss vizű patak,

se a megmászni élvezetes hegygerinc,

se a szeretett bélyeggyűjtemény,

ahhoz kell egy másik szempár,

amelyikből kiolvasható is,

melyiknek hihető is,

hogy lehet őt jobban szeretni

minden csodánál

mert annak az egynek

ő a világ legkülönlegesebb csodája.

2009. 05. 11.

Csillagok - a Végtelen ékkövei

Csillagok – a Végtelen ékkövei

https://www.youtube.com/watch?v=TQpJd4YjFFk

Ősi hangfestő szó: csillan, - csillog, - ragyog.

Nukleáris energiájuk által saját fénnyel rendelkező villódzó, sziporkázó fénypontok.

Méretük – kicsitől a szuperóriásokig terjed.

Legközelebbi csillag a Nap.

Azt olvastam, hogy nem is a csillagokat látjuk, hanem azt a fényt, amelyet a csillagok bocsátanak ki magukból. Nagyon-nagyon messze vannak tőlünk – milliónyi fényévre. A legközelebbi csillag is kétmillió évet utazik, mire a szemünkig ér láthatóan. A fény sebessége pedig – a tanulmányainkból is tudjuk: 300.000 km/másodperc.

... Nagyon hosszú ideig csillagász szerettem volna lenni ...
Vonzott a horizont, érdekeltek és érdekelnek a mai napig is a csillagok...

Szeretek merengeni rajtuk, - figyelni életüket, világukat … Meséket képzelni köréjük és szállni velük .. Szeretném megfejteni a titkaikat, de vajon a csillagok megfejthetők -e?

Tudtad, hogy amikor felnézel a ragyogó esti égboltra, és feljön egy csillag – akkor a világűrben egy új csoda születik?

Tudtad, hogy ikercsillag is létezik a végtelenben?

Szédítő a gondolat, hogy milyen óriási az űr és milyen apró kis porszemek vagyunk a csillagokhoz képest.

Azért is szeretem ilyen nagyon őket, mert a Te szemedet látom bennük. Ragyognak, pompáznak és ha belenézek, fényükből minden kiolvasható. Mert a ragyogó fénnyel teli szemek – akár bánatosak, szomorúak,  akár örömmel, mosollyal teliek, mint két igazi ékkő és igazi csillagok.

Azt mondod: a szemek birtokoltak. Igen, de nekem csillagom is van.

Az a szerencse, hogy innen a Földről, a Nap, a Hold és minden csillag mindannyiunké – és választhatunk magunknak csillagot,

s utána már

elválaszthat egy óceán akár

bármilyen távolságból

csak felnézek az égre

mely eggyé varázsol, egy pillantásban

Veled

Minden változik ...

Minden változik ...

Tudod arra gondoltam,

az életben minden megváltozik,

nem marad meg olyannak semmi,

amilyennek az ember megismeri,

egyik percben még a fiatalság szépíti,

de a szépség is, a fiatalság is

hamar eltűnik a ködben,

mint ami soha sem létezett,

valakik egy életre megszeretik az egymást,

de hamar kiderül, testetlen ez a szeretet,

ő is, mint az ifjúság, eltűnik a ködben,

a legnagyobb boldogság is csak elillan,

a boldogtalanság is csak addig létezik,

amíg az emlékekben él,

mintha az ember egy robogó vonatból nézné,

pillanatkép a születés,

de a vonat nem áll meg egy percre sem,

száguld tovább, hogy elérje,

hamar el is hagyja a csillogó ifjúságot,

majd a felnőtt kort,

a vonat máris az öregséghez érkezik,

de sokáig ott se időzik,

mert itt a halál nevű állomás máris,

de vajon lehet, hogy mindez csak illúzió?

mert visszafelé nincs vonat,

hiába is akarná az ember

az elhagyott fiatalságot megkeresni,

csak az üres semmit markolná,
szomját nem oltaná,

a nem létező ifjúságból merítené a vizet,

semmi nincs sehol, hiába is keresné,

mint egy nyomtalanul eltűnt város,

ha nyomtalan tűnt el,

vajon létezett?

minden, ami van, ami megtörténik,

egyszer csak eltűnik,

hogy átadja helyét az újabb látomásnak,

minden változik, semmi se állandó,

változik a világ, benne az ember,

de talán mindez csak illúzió,

nyújtaná a kezét, és kiderül,

amit biztosnak hitt, megfoghatatlan,

minden változik, talán csak az nem,

aki mindezt végig kíséri,

az ifjú eltűnik, csak az marad meg,

akivel, mint egy tűnő látomás

megtörténik az ifjúság,

akivel megtörténnek ezek,
a ki tudja,

talán hallucinációk, a születés,

a fiatalság,

végül pedig a halál,

ahonnan az egész lesz megfoghatatlan,

talán csak az marad meg valóságosan,

akivel ezek a látomások történtek,

aki valójában megfoghatatlan,

de mégis, csak ő a változatlan,

aki láthatóvá akkor válik,

ha testet ölt benne a megállíthatatlan,

a lehagyhatatlan, a végtelen szeretet.

2009. május 10.