Kevés a szeretet a földön

Kevés a szeretet a földön 

Tudod arra gondoltam,

hogy a sötét, a hideg télben

mindenki nagyon várja már

a Napnak az erőt adó sugarát,

hogy végre átmelegítse testét-lelkét,

hogy tegye sápadt bőrét barnává…

és így van a didergő,

a fázós lelkű ember

a szeretettel,

nagyon várja,

hogy ráragyogjon az ő csillaga…

mert a szeretetnek

sajnos, nincs egy központi Istene,

aki minden kívánságot kielégítene,

mint az a világot bearanyozó,

télből tavaszt csináló égi jótevő…

de ahhoz,

hogy legyen mindenkinek

saját földi kincse,

amelyik az életét megváltoztatja,

fagyból a tavaszba varázsolja,

nem elég a sok-sok várakozó,

a hidegben fagyoskodó,

ahhoz,

hogy jusson belőle mindenkinek,

 átváltoznia kellene a várakozókból

sokaknak,

ragyogó csillaggá…

de a fázós,

a hidegtől megmerevedett ember

nem ragyog,

nem változik egykönnyen…

talán azért kevés

a szeretet a földön,

mert sokan vannak közülünk

a vacogók,

és kevesen az olvadást hozók,

a meleget adó

apró kis csillagok.

2011. május 05.

A csend éhsége

A csend éhsége

A patakparti nádas zizeg, a szél átöleli a bozótos világát. A parton a magas a fű lengedez a szélben. A rét, a mező körülölelve sárga-zöldben lüktet. Bodorfelhő-meséket sugdos a horizont. Szellő szárnyán messze repít, ráfonódik lelkemre egy furcsa érzés, ahogy szemem a távolba réved.
Veled élek, velem élsz - bennem létezel, sorsommá lettél. A végtelenből perzselő szemed lángját látom. Szorongok - bármerre vagyok, - mindig bennem van a távolság és a hiányod miatti fájdalom.
A fák, a bokrok ölelik a partot. Csodálatosan szép minden.
A szél útján vonulnak a felhők, imbolyognak. Sejtelmesek a fények és az árnyak.
Hallod a madarakat? Nem lehet a dallamokkal betelni.
Hullámzik a víz, ahogy a szél végigsodor a felszínén. Játszadozik a fény a víztükörben.
Valóban olyan, mint mikor apró kristályok robbannának millió szilánkra. A békák, a bogarak
nyüzsgése hallatszik a különben olyan igazi csendben. Csend? Hiszen ahogy már többször is írtam: mi az igazi csend? Hiszen a csend sem csend - a csendnek is van csendje - és ez olyan szép. A patakvízbe hajló bokrok ágain hallani a szél jajongását, pedig meleg ez a szél és mégis olyan, mintha reszketne, sírna. 
A víztükörben csillannak az aranyló fények. A vadrózsa bokrok tele vannak apró kis rózsával - halvány rózsaszín és krémes szirmaik olyan kedvesek. A két kicsi hársfa virágba borult. Émelygős illatuk vonzza a darazsakat, éhség –táncukat járva a virágfüzéreket körbelibegve. S mint az utolsó csepp a pohárban , a pillangók alkonyi násztánca kísért haza utamon.

az anyaság ...

 Az anyaság ...

https://www.youtube.com/watch?v=y3a12YumHN0

https://www.youtube.com/watch?v=Fhdw6KOIQSw

Tudod arra gondoltam,

hogy az embernek

az életben

vannak feladatai, amik,

ha testestől-lelkestől végzik,

hivatások, nem munkák csupán…

úgy hiszem én,

ilyen hivatás az anyaság,

ami teljes embert kíván,

lehet csinálni másképp,

mellesleg,

hivatás mellett is,

de maradék szívvel,

maradék energiával

nem lehet úgy,

két hivatása az embernek

nem lehet,

az egyik a másiknak

kárára van,

a gyermek egész,

és egész embert kíván,

nem elég neki csak a test,

támaszként

igényt tart a teljes lélekre is

egy jó ideig,

míg lélekben maga is megerősödik…

és maga a szeretet

az is lehet

egy a sok közül,

amit végezni el kell,

de ő is egész embert kíván,

szeretni igazán,

csak hivatásszerűen,

művészien,

isteni ihlettel,

egész lélekkel lehet.

2011. 05. 05.

Életre kelnek ...

Életre kelnek ...

Tudod arra gondoltam,

hogy a világ, benne az ember

változik folyton,

nem,

vagy alig használt képességek

megszűnnek,

 a helyükre jönnek újabbak,

mint a kút, amelyik kiszárad,

ha belőle vizet nem merítenek…

valaha az emberek, talán

szó nélkül is megértették egymást,

ma a megértésben csupán

a szavak,

az időnként nehezen érthetőek segítik…

az idő folyamán sok minden elveszik,

ami bizonyítja a szükségtelenséget,

de az ember nem lesz nélkülük kevesebb,

mások az idők, mások az igények…

talán a szeretet is olyan kút lehet,

amelyik kiszárad, ha belőle nem merítenek,

s ha egyszer, mint fölösleges,

engedve az idő szavának

végleg elpusztulna,

helyét másnak adva,

akkor általa meg, az Isten halna…

de talán ez nem is lehetséges,

ha igaz,

hogy Isten,

(más szóval a szeretet)

 mindenhol jelen van,

nem csak abban

a felelőtlenül  feledékeny

ember nevű kútban…

szerencséjére

ott van mindenben,

s ha az idő olyan,

életre kelnek a kiszáradt kutak,

nem fenyegeti az a veszély,

hogy az élet Isten nélkül,

szeretetlenül

válik értelmetlenné végleg.

2011. május 04.

A végtelenen át ...

A végtelenen át ...

http://www.youtube.com/watch?v=OLVJqPl_bGI

Meghittség, érzés, otthonosság,

kimondatlan szavak az öröklétben

a holdsugár ezüst fényű ölelése,

magasztos éjszakák boldogsága,

szívvel, lélekkel szárnyaló idő

Messze vagy, a hiány magába zár,

a mécses is teérted ejt könnyeket

lebbenő tündérek az álmok útján,

szomorú szelek sodorják az emlékeket

a végtelenen át mosolyog a szemed

A hiány

A hiány

Tudod arra gondoltam,

talán a hiány hasonlít a hidegre,

először csak megérinti az embert,

kicsit  tőle megborzad,

de ahogy érkezett, olyan gyorsan

tovább is megy olyan hirtelen,

és van úgy, hogy marad egy ideig,

kicsit elidőzik,

de a takaró melegít ,

megmelegít a kályha,

felejteni segít az idő, de olyan is van,

hogy gyógyszere nincsen,

nem múlik a hideg,

szinte beleköltözik az emberbe,

a hideg, a hiány

egyre jobban átjárja,

s jótékonyan olyat tesz,

mint amikor közel a fagyhalál,

már nem érez hideget,

a láztól forró a test...

ilyen a múlhatatlan hiány,

az embernek testét lelkét átjárja,

és egyszer csak,

mint egy tébolyodott látomás,

megjelenik az a másik,

jelenlétét szinte érzi, beszél hozzá,

mintha a fagy felengedne,

pedig az egész nem más,

csak egy jóságos lázas látomás.

2010. május. 07.

Wass Albert

Wass Albert

Nyár óta vártam valamire, és nem tudtam, hogy mi az, amire várok. De vártam. Vártam reggel, és vártam este, és vártam éjszaka és mindig, mindig. Aztán tegnap reggel éreztem,
hogy eljött az idő. Felöltöztem ünneplőbe, és följöttem ide a hegyre, mert éreztem, hogy ide kell jönnöm. Hogy azért éltem eddig, hogy ide jöhessek. Érted? És téged találtalak itt... És megértettem, hogy minden azért volt, hogy téged találjalak itt. Azért éltem, egyedül csak azért. És megfeledkeztem arról, ami volt, ami van.
Megborzongott. Hozzásimult. Vacogva, dideregve.
- Hiába. Nem tehettem mást, így kellett legyen. Ugye nem haragszol rám?
- Ugyan - mondta a fiú, és nevetett. De nevetésének hamis csengése volt. Erőltetett volt a nevetése.
A leány szemei végigjárták a barna férfiarcot. Végigtapogatták, végigsimogatták, apróra, mintha minden részletét be akarnák szívni magukba.
- Nem lehetett másként - mondotta halkan -, így kellett legyen. De ha te meghalsz, én is meghalok. Azért éltem, hogy megtaláljalak, s hogy megtaláltalak, meghalunk mind a ketten.
Nem hagylak el többet soha-soha, érted? Soha!
Forró suttogásba fulladt a hangja. Görcsös öleléssel húzta magához, csókjaival mintha a vérét akarta volna kiszívni, csupa lázas szenvedély volt, csupa vad szeretnivágyás...

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy... Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt...

 

Wass Albert - az otthon ...

Wass Albert

...ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot,

azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat,

négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával.

Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen,

hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség.

Csak én s az, akit szeretek...

 *

Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derűvel. És ültette, egyszerűen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyűlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott.

Szívünk telve ...

Szívünk telve ...

http://m.youtube.com/watch?v=tXEqjrieXp0

Madarak éneke ébreszti a hajnalt,

vígan futkos a sugár a vizeken

A természet járja üdvözlő táncát,

az arany hajnal dúdolja dalát

Harmatban fürdik minden fűszál,

virágszirmokat, s faleveleket

szárít a reggeli friss szellő

Lelkünk lángol a ragyogó fényben,

szívünk telve van ébredő örömmel,

szemünk gyönyörködik a reggelben

Elvárások ...

Elvárások ...

Tudod arra gondoltam,

hogy az embernek vannak elképzelései

a világról, az élhető életről,

amik talán

még soha sem tették az életet élvezhetővé,

túl sok benne az elvárás,

és kevés a megérkezés,

a megelégedés,

olyan az ember, mint ki éhezik,

mégis elmegy a föld terített asztala mellett,

mert nem lát sehol egy ehető konzervet,

elvárásai vannak másoktól,

és elvárásai önmagától,

s mert ezek legtöbbször teljesíthetetlenek,

csalódik másokban,

és csalódik önmagában,

mikor a fejszéjét újra meg újra

a lehetetlenbe csapja,

közben az erőfeszítésbe,

a hiábavaló várakozásba fárad bele,

az élet elmegy mellette,

a fejsze is kicsorbul,

és még nem volt egy csepp valódi öröme,

az élet a beteljesületlen vágyak tömege,

vágyakozás közben élni felejt el az ember,

folyton vár valamit önmagától,

vagy valaki mástól,

és nem veszi észre

a szeretet kínálta lehetőséget,

hogy az ő útját kövesse,

akkor nem fog soha elfáradni,

benne nem lehet csalódni,

a boldogság maga,

ha valaki meghallja

békességes, elvárástól mentes,

mindenért kárpótoló,

utat mutató

gyönyörű szép hívó hangját.

2010. 05. 06.

Tőlem távol a fények

Tőlem távol a fények

www.youtube.com/watch?v=Yp4gxblINHg

Csendesen hullong az este

Szürke könnyeket ejt a horizont

Fázom, dermedt a lelkem

Távol mentek tőlem most a fények

Lehunyt szemem mögött Téged hívlak

Szeretve kereslek, mindig várlak

Az emlékfüggöny titkokat súg

Szívem mélyén őrzöm bánatom

Lelkembe mar fájón hiányod

Szeretetlenül ...

Szeretetlenül ...

Tudod arra gondoltam,

ha az ember hozzányúl bármihez is,

ha szeretetlen szívvel teszi,

legyen a szándék még oly nemes,

a dolog akkor is halálra van ítélve,

a csecsemő rögtön megérzi,

sírva fakad a szeretetlen érintéstől,

s ahogy az idő múlik, a szeretetlenül,

de nagy akarattal beléfektetett energia

a visszájára sül el, a fának,

amit a mester szeretetlen farag,

csak kárára tesz,

jobb lenne neki nem beavatkozni,

inkább meghagyni az eredetit,

belőle ő csak torz alakot készíthet,

ami ki tudja,

egyszer talán ölni is képes,

és soha sem fog kiderülni,

mit lehetett volna belőle kihozni,

talán sokkal kisebb energiával,

de nagy szeretettel,

nem szereti az ember,

ha szeretetlen érnek hozzá,

azt rögtön megérzi,

ha alakítani akarnak rajta

megkeményedik, inkább eltörik,

ha szeretetlenül akarják megóvni,

a veszélyt annál inkább keresi,

olyan lesz csak, mint az-az elrontott fa,

ami szeretettel

csodálatos hangszer lehetne,

anélkül csak egy felesleges lom,

kidobásra ítélve méltán.

2010. 05.05.

Rezzenések ...

Rezzenések …

Halkan rezzenő pillanatok,

Gerlekacaj a háztetőn szerelmesen

Illatozó hársfaszirmok az ágakon

Mikor a szív rezzen érzelmesen

Fénysugár ragyog a lombok között

A magasból gyöngyözőn madár danász

Lelkemet érintő simogatások

Fények, zene – szemem írisze mögött.

Ezüst estélyiben ragyog a hold

Körötte a végtelen égi  udvaron

Sziporkázó, csillagok sokasága

Szikrákat, csillámokat szór.

Szabadság nélkül ...

Szabadság nélkül ...

Tudod arra gondoltam,

hogy az ember is,

mint minden más ma is élő lény,

megtanult a világához,

a környezetéhez alkalmazkodni,

de a beilleszkedés,

sokszor csak belenyugvás,

ami a szabadságot veszi el,

szabadság nélkül pedig az ember rab,

rabja minden ártó szándéknak,

rabja a világot pusztító,

lassú halált okozó méregnek,

mit is tehetne mást,

egyedül ellene tehetetlen,

lesz, ami lesz, a sok mérget nyeli,

de nem csak a teste,

a lelke is ugyanazt teszi,

engedi magába a sok ártó anyagot,

és már azt is eredménynek tartja,

ha meg tudja tartani magában,

ha nem fröcsköli szét a nagyvilágba,

mint annyi mindennel,

a méreggel se tud mit kezdeni,

pedig talán ha lenne,

lehetne,

sok-sok szeretettel higítani,

nem a rosszat és okozóját megszeretni,

ahhoz legalábbis Istennek kellene lenni,

a szeretetnek mindenen felülkerekedni,

de az ártás, az ártó szándék

nem egészséges tápláléka a léleknek,

de ha már egyszer az ember lenyeli,

jó volna az ördögi sötétet

fénnyel közömbösíteni,

talán, ha a szeretet mindent bevilágít,

a sötétet kedvelő méreg eltűnik hamar

maga után emléket se hagyva,

eltűnik az emberből,

s egyszer talán az egész világból.

2010. 05.04.