2017. május 4., csütörtök

Te vagy a kikelet



Te vagy a kikelet

Zene csendül az éterben,
dallamok szárnyalnak,
lágyan cirógatva lelkem
Minden hang víg táncot lejt,
s míg aranyban ragyog az alkonyat,
száll szívemből a gondolat
Érzéseim feléd vándorolnak
a tavaszillatú lágyságban:
lelkemben Te vagy a kikelet.

A szeretet az élet sója



A szeretet az élet sója 

Tudod arra gondoltam,
hogy a levesbe tehetik
a legfinomabb húsokat,
a legváltozatosabb zöldségeket,
a világ minden tájáról érkező
fűszernövényeket,
de ha egy csipetnyi só nincs benne,
a leves élvezhetetlen,
ízetlen,
az ember vár tőle sokat,
hisz annyi mindent belerakott,
viszonzásul szinte nem kap
semmit,
amit pedig mégis,
az majdhogynem ehetetlen…
és talán ilyen élvezhetetlen étek
az élet maga,
hiába,
ha a szakács beletesz minden jót,
hiába ízesíti
erősebbnél erősebb fűszerekkel,
szeretet nélkül az élet sótalan,
íztelen,
az ember le, nehezen nyeli,
de egy picinyke szeretet megízesíti,
kerülhet bele „só” bármennyi,
baj akkor sincsen,
benne elférne
a világnak az összes szeretete,
azt az ételt elsózni sem lehet,
minél több van belőle benne,
annál különlegesebb az íze,
annál élvezhetőbb,
annál szeretetre méltóbb az élet,
a szeretet az élet sója,
de sok szeretettel elsózni valamit
nem lehet soha.

2011. április 21.

Virágot nyit




Virágot nyit …

Őrt állnak a pillanatok,
Lebbennek az aranyló fényben.
Átölelnek szerető kezek.

Azúrkék fenn az égbolt,
Madarak víg dallama zeng
A tavaszban nyílik az élet

Virágot nyit a szerelem,
Vágyakban, izzó szívekben,
Mély érzelmek ég alatt, föld felett.

Cikornyás felhők mélyülnek,
Az alkonyban távoli harangszó zeng,
Bársonyossá válnak a lehulló fények.

A hiány pótolhatatlan



A hiány pótolhatatlan




Tudod arra gondoltam,
van úgy,
hogy az ember valakit,
valamit nagyon megszeret,
már-már nélkülözhetetlennek gondolja,
de időközben cserélődnek az emberek,
cserélődnek a tárgyak,
az egyiket elsiratják,
s jönnek utánuk újabbak,
a hiány előbb, vagy utóbb
pótlódik,
de ha valaki
el a szeme világát veszíti,
az semmivel sem helyettesíthető,
úgy is lehet élni,
de a látása nélkül az ember
az egésznél lesz kevesebb,
ha nem is gondol mindig rá,
de egy váratlanul ott termett fal,
egy koppanás
gyakran figyelmezteti,
hogy pótolhatatlan a hiány,
azon az idő se segít…
és talán így van az,
ha ketten
összetartoznak valóban,
az a hiány, a másik hiánya
nem pótolható semmivel,
az ember
az egésznél lesz kevesebb,
s ha a falnak nem is megy,
de mindig, mindenhol érzi,
hogy nem olyan valami,
amilyen lenne,
ha az egész, egész lehetne.

2011. április 20.

Szép a világ!



Szép a világ!



Reggel van.

Kiszáll szemünkből az álommadár.

Fénysugarak lövellik át a horizontot.

Kék-arany az égbolt.

Madárdal zeng a kert felől.

A lombokon át játszadozik a napsugár.

Árnyak, fények váltakoznak a falakon.

Enyhe szellő frissíti a levegőt!

Szép a világ!

A szeretet végtelen türelmes



A szeretet végtelen türelmes 

Tudod arra gondoltam,
vannak igazságok, amiket,
ha az ember betart,
könnyebbek lesznek a mindennapok,
olyan igazságok ezek,
amik egyértelműek
mindenki számára,
nem kell hozzá nagyobb szakértelem,
elég tudni azt,
hogy a bűn büntetést érdemel,
már az igazság ismerete
az embert fegyelmezi,
de van úgy is,
amikor eluralkodik a világban a zűrzavar,
hogy remény van
a büntetés elkerülésére,
ez az igazság keveseket érdekel már...
a jól bevált igazság
csak fegyelmezi az embert,
nem változtatja meg…
de van egy másik igazság,
ami nem az emberé,
az az igazság a szereteté,
ami a jól bevált,
az uralkodó igazságokat
teljes mértékben megcáfolja,
legtöbbször ellentétes velük...
mikor megszületik
az emberben, nem is érti,
 honnan figyelte addig,
másképpen hogyan is láthatta,
mi takarhatta el annyira,
mikor a szeretet igazsága
megcáfolhatatlanul ragyog…
az egyik, az ember igazsága
lélektelen,
a másik, a szereteté,
a lélek igazsága,
amelyik nem fegyelmez,
hanem hosszútávon megváltoztat,
mert a szeretet nem csak jóságos,
de végtelenül türelmes.

2011. április 17.

Az égből szálló permet ...




Az égből szálló permet …

A cikázó napsugár helyett
eső öntözi a földet.
Záporoznak a könnyek az égből.
Vad szél tépdesi a dús fákat,
virágszirmok sodródnak a viharban.
Fényt óhajtva tollászkodó
madarak szomorúan az ereszek alatt.
Emberek sietős léptei az utakon,
Homályos ablakok mögül sóvár szemek.
Füstös - fürtös felhők a mélybe hullnak.
Az este imbolygó fényei
csillognak a pocsolyákban.
Az égből szálló permet fátyola mögött
a kert kitárja karjait a Nap felé.

Ritka az olyan kapcsolat



Ritka az olyan kapcsolat 

Tudod arra gondoltam,
hogy kapcsolat olyan,
aminek az igaz,
az isteni szeretet az alapja,
ritka annyira,
(éppen attól kivételes)
mint a gyémánt,
azok közül is a különleges,
keveseknek adatik,
hogy olyannal találkozzanak…
de a gyémánton kívül
értékes dolog sok van még,
az óceán mélyén,
a kagylók rejtekében
nevelkedett igazgyöngy
csodálatos ajándék az élettől…
mindenkinek abból se juthat,
de még mindig számos valódi van,
ami, ha a gyémánt,
az igazgyöngy különlegességével,
értékével nem is vetekszik,
nagy örömet tud szerezni mégis,
az ember féltve óvja,
kincs az is, hatalmas,
de van,
kinek nem jut a valódiból,
ő megelégszik a bizsuval,
ha a kincs, a szeretet
csak látszólag értékes,
azt is boldogan,
vagy mű-boldogan hordja magán…
és van olyan,
akinek nem jut az értékből,
(sok az ember, a kincs kevés)
bizsut aggatni nem akar magára,
vagy még arra se képes,
más neki nem marad,
csak önmaga,
és a remény,
hogy míg élet van,
 van egy kicsiny lehetőség,
hogy egyszer maga is
kinccsel találkozik,
és értéktelenből,
valakinek kincsévé változik.

2011. április 18.

Éjszakai vihar ...



Éjszakai vihar …

Az estében sötét felhők uralták az eget. Az éjszaka hozta el a vihart.
Mennydörgés robaja, cikázó villámok hasították az égboltot.
A széthasadt felhőkből óriás zuhatag ömlött a földre. Rémes éjszaka volt.
Hajnal felé csitult el, csendesedett el a zuhogó eső.
Reggelre teljesen kitisztult a horizont, tiszta, friss levegő áramlott fölénk.
Kiragyogott a Nap. Csillogtak a vízcseppek a lombokon.
Madarak víg dala zengett, az apró virágok  mosolyogva nyújtóztak a
fénysugarak felé. A mandulafákon, bokrokon milliónyi virágszirom –
Mint kis pillangók lebbentek a szellőben.
Fűzfaágak hajoltak a tó vizébe. Azúrkéken virított az égi óceán.
Meseszép nyári nap köszönt ránk.

A szeretet mint a levegő



A szeretet mint a levegő 



Tudod arra gondoltam,
talán a szeretetnek
nem is a gyűlölet az ellensége,
hiszen nincsen sokkal több
az olyan gyűlöletből,
amikor az ember
képes minden rosszra,
mint az olyan szeretetből,
amikor képes minden jóra…
talán a szeretetnek
a közömbösség se árt,
az egy kiindulópont,
abból még lehet minden…
a szeretetnek talán legjobban
árt az ember kapzsisága,
amikor abban a legbelső kertben
elszaporodik az élősködő virága,
ami úgy burjánzik,
hogy közben minden mást elnyom,
annyi vele a gond,
idő másra nem marad,
jól kell lakatni folyton,
marcangolja az embert különben,
közben,
a szeretet apró kis virágait elnyomja,
mielőtt valaki is észrevenné,
tudomást venne róla,
talán, mert tudja,
ha egyszer megerősödne,
ha ő győzedelmeskedne,
akkor ezen a világon
lenne helye mindenkinek,
jó helye, ha egyszer
a kapzsiságot legyőzné,
ha az ember nem akarna
minél többet a magáénak tudni,
ha az elég, elég lenne,
nem állhatna útjába semmi,
nem lenne többé bűn se,
a szeretet, mint a levegő,
mindenhova beférkőzne.

2011. április 15.

Wass Albert - Sárga pillangó



Wass Albert
Sárga pillangó

Az idegen ott lakott a város végén, az utolsó barakkban. Rozoga deszkabódéja előtt ott haladt el az út. Gépkocsik dübörögtek rajta, lovak patkója csattogott, gyalogjárók siettek ismeretlen célok felé. Olyan volt az út, mint egy lázas, szürke folyam. S mellette a deszkabódé, mint egy gazdátlan hajóroncs, amit partra vetett valamikor a víz. S most ott hever, kívül az életen, és kívül az időn, s éjszakánként az elmúlás támaszkodik hozzá, mikor megolvassa a tovasietők lábnyomát.
Ott lakott az idegen. A szürke deszkafal s az útszéli sánc között maradt nehány lábnyi hely, azt fölásta még az őszön, s mikor a tavasz fölszárította a rögöket, s a föld illatát látni lehetett, ahogy ott remegett a langyos levegőben, beültette azt a kis darab eleven földet messziről hozott gumókkal, ismeretlen virágok magjaival, s az emberek, akik sietve haladtak el az úton, csodálkozva látták a rozoga bódé előtt ég felé szökkenni karcsú növények szárát, soha nem látott színű virágokat, egy talpalatnyi folt különös, idegen életet.
Egy délután – úgy május vége lehetett – ott állt az idegen a rozoga deszkafalnak támaszkodva. Szemével végigsimogatta a virágokat, és arra gondolt: gumóikat még otthoni föld hízlalta, otthoni napfény érlelte magjukat, de most el fognak pusztulni, nyom nélkül és magtalanul az idegen földben, mert színes nyelvöket nem érti senki.
Ahogy ott állt kókadtan és szomorúan, egyszerre csak meglátott egy sárga pillangót a virágok fölött.
"Hazai pillangó! – ömlött keresztül szívén a meleg. – Sárga tavaszi pillangó! Hát idáig jöttél utánam? Hát megtaláltál itt is?"
És eszébe jutott az otthoni ház és az otthoni kert és az otthoni május sok-sok drága pillangója, és a szeme megtelt könnyel.
Ugyanakkor egy kopott, öreg házaspár sétált ki a városból, fölkeresni a mezőkön a régi tavaszt, s mert nem bírta már tovább a lábok, leültek az út gyepes martjára, éppen a deszkabódéval szemben. Fáradtak voltak, és szomorúak, mert bár az ő nyelvükön beszélt a város, mégsem tudott otthonuk lenni, s a tavasz, ami körülöttük zsongott, nem az ő tavaszuk volt már, nem az a régi tavasz. Tört fényű szemeikkel pislogva nézték a zöld vetéseket, az útszéli fákat, s tekintetük megakadt a kis virágoskerten a bódé előtt.
– Nézd csak – mondta az öregember –, milyen furcsa virágok!
– Sohasem láttam ilyeneket – csóválta meg fejét az anyóka. – Idegen virágok.
Az ember ott mellettük is idegen kell legyen. Sok idegen van ma mindenütt.
És akkor meglátták a sárga pillangót az idegen virágokon.
– Nézd! Nézd! – mondották lelkendezve egymásnak, és apró kis kacagások bugyborékoltak ki fogatlan szájukon. – A pomerni pillangó! A mi pillangónk! Hogy is jöhetett el ilyen messzire! Szép, szép hazai pillangó!
És a tavasz egyszerre tavasszá lett körülöttük, s az emlékezések súlya könnyeket préselt ki a szívükből.
De ugyanakkor egy városbeli gyáros robogott el arra az autóján, zavaros gondoktól kábult fejjel, és nem látott meg semmit a tavaszból, csak a szürke úttestet látta maga előtt, mely közelebb viszi az ismeretlen célhoz. De mellette ült a felesége, és az asszony egyszerre csak kinyújtotta a kezét, és kacagva kiáltotta:
– Heinz, nézd! A sárga pillangó! Ott, ott! – A fék csikorgott, a gyáros megállította az autót. – Emlékszel – mondta az asszony lágy és kissé fátyolos hangon –, mikor gyerekek voltunk, ez itt még mind rét volt. Ide jártunk ki játszani. Mennyi ilyen sárga pillangó volt itt akkor! Nézd, Heinz, ez az egy még megmaradt belőlük!…
Ültek a nagy, poros gépkocsiban, és nem látták sem az ócska deszkabódét, sem a szomorú idegen embert a bódé mellett, sem a két öreget az út szélén, csak egy sárga pillangót láttak, és a sárga pillangó mögött egy régi, virágos rétet nevető gyermekekkel.
Két kerékpár jött suhanva az útszélen. Egy fiú és egy leány.
– Nézd csak! – kiáltott föl a leány. – Az első sárga pillangó! Megjött a tavasz!
Abban a pillanatban a pillangó lebbent egyet játékosan a virágok fölött, és szállni kezdett fölfele. Magosra, egyre magosabbra, bele az illatos, tiszta májusi levegő kék végtelenjébe. S könnyű, sárga szárnyán hét szempár sugarát vitte magával, hét szempár sugarán át hét emberi szív meleg dobbanását, föl a magosba, talán az Úristenhez éppen.