A fontos dolgokat a lélek mutatja meg ...

A fontos dolgokat a lélek mutatja meg ...

Tudod arra gondoltam,

hogy a világ végtelen és mérhetetlen,

sokkal kevesebb ismerhető belőle,

mint amennyi egy csepp az óceánban,

a parányi részben

az ember nem tud eligazodni,

tájékozódni,

mint információ az is sok neki,

ha sok benne a hamis,

nehéz a lényeges,

és a mulandó közt különbséget tenni,

ma még szorít magához valamit,

ma még az életnél is fontosabb,

ami a feledésbe merül holnapra,

soha sem tudni a pillanatban,

örökre szól,

vagy elmúlik nyomtalan,

mi, ami megmarad, és mi,

aminek az emléke is elpusztul,

az embernek nehéz dolga van,

ha a lényegről tudni akar valamit,

részére az egészből olyan kevésnyi jut,

de talán az a csepp is

sokat mondhat el az óceánról,

ha kristálytiszta,

ha nem keveredik mással,

amit a szem befogad

az a látáshoz nagyon kevés,

a szem csak lát,

de a dolgokon nem lát át,

a zűrzavarban könnyű becsapni,

általa nem derül ki,

hogy mi fontos a világból

azt egyedül talán a lélek tudja megmondani,

az ő szeme olyan,

hogy meg csak azt látja,

amiben lélek lakozik,

vele könnyű tájékozódni,

mert magába csak a tiszta fényt engedi.

2010. 04. 07.

Szeretettakaróm ölelésében

Szeretettakaróm ölelésében ...

Március van, mégis az utóbbi napokban – reggelre friss hóréteg borítja a kertet. Az örökzöldek lombjain fehér pamacsok lógnak. Csodaszép ez a világ – bentről – a szobából, a kellemes melegből nézve, de így is érezni a szél dermesztő hidegét. Később ugyan a fehérség eloszlik, de csípős marad a levegő egész napra.

Kezemben szeretetbögrémmel, benne forró teával, - szeretettakaróm bársonyos, meleg ölelésében ülök a gép előtt. Sokszor kinézve az ablakon, figyelem a szél zúgását, vad táncát. Hallgatom, amint trombitál a kéményen. Ablakaim zörögnek, a kopár fák és bokrok csörögnek, mélyen hajladoznak a viharos szélben. Még a város zaja is más az ilyen szeles, viharos napon. Dermedtté teszi szívemet, szomorúság fészkel belém. Mindez az időjárásnak tudható be, s csak a remény éltet.

Lassan kúszik az alkony a horizonton, majd szürkére festi az este az égboltot.

Szeretetemmel Rád gondolok ezeken a március eleji – talán végleg elköszönő télies esteken.

Nem jellemző a hála

Nem jellemző a hála

Tudod, arra gondoltam,

nem jellemző tulajdonsága

az embernek a hála,

ami talán nem is nagy baj,

hiszen aki hálát vár,

az üzletet kössön inkább,

aki ad, saját örömére adjon,

pénz helyett hálát se várjon,

a hála ugyan nem,

de a hálátlanság,

mint jelző

nagyon ráillik az emberre,

hálátlan a Vízhez, a Földhöz,

a Levegőhöz,

az állatokhoz,

és hálátlan a másikhoz,

igaz, a Föld, a Levegő, a Víz

nem tudatosan adja önmagát,

de mégiscsak naponta megterít,

vagyis hát számunkra megteremtik

az élethez szükséges feltételeket,

hálát, mint a jó szülők

ők sem várnak,

nem fáradság az nekik,

nekik az semmibe se kerül,

talán csak az ember jóvoltából,

egyszer majd az életükbe,

ők önmagukat adják,

ki tudja, talán a saját örömükre,

a kisrigó azért csipeget,

hogy jól lakjon,

hogy épp a kártevőket szereti,

az már az ember szerencséje,

nem érdemel hálát érte,

mint az, ki saját örömére

segít a másikon,

se a Föld, se a Víz, se a Levegő,

se a csipegető kis rigó

nem háláért teszi, amit tesz,

de azt biztosan ők se értik,

miért robbantja, miért mérgezi,

miért űzi el a hálátlan ember,

az ember,

aki nélkülük nem is élhetne.

2009.ápr.07.

Tavaszi Tisza-part

Tavaszi Tisza-part

A parton már nagy nyüzsgés van. Megzendül, életre kel a Tisza.

A hajnallal dalra fakadnak a madarak, - a kelő napot köszöntve.

Kinyitják szemeiket a házak ablakai.

A víz ragyog a napfénytől, villódznak a hullámok, mint a csillagok.

Friss illatokat hoz az áramló szél.

Hűvös érintése nem tántorítja el a csónakázó fiatalokat.

A harmatos reggelek után ragyogó napok,

mesebeli nefelejcsek a víz felszínén.

Nevet a természet, arany zöld ruhát öltenek a fák, a vízpart fövenye.

Vidám mosolyt ontanak az apró kis virágok, sárga, lila színekben.

Gyönyörűek a naplementék. Vörös bíbor alkony borul ránk.

Megrészegítik a szépségre áhítozó embereket.

Lelkünkben az est színes varázsa.

Esthajnalcsillag kél az égen

A holdfény ezüstös játéka tündöklik a vízen.

Álomba ringatva.

Tavasszal a szerelem is fellobban.

Wass Albert - A lélekről ...

Wass Albert

A lélekről ...

A lélek is van. Érez. Cselekvésre késztet. Érzésből érzésbe, cselekvésből cselekvésbe vándorol.

*

Az ember lelkének Isten a gazdája.

*

Istent a lelkünkkel látjuk. (…) Minden, ami körülöttünk van, Isten. A fák, a virágok, a madarak, az emberek (…) minden. Még a juhok is. A szél, a víz, a tűz, (…) a fák illata éjjel (…) minden Isten. Ha a lelkünkön keresztül nézzük.

*

Aki a magot ülteti, annak a lelke él tovább a fában.

*

Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondatlanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet.

*

A tavasz a lelkünk egészen.

*

Akit szeret az Isten, annak ad családot.

*

A szeretet ereje mindenekre képes, de a szeretet hiánya képtelenné teszi a legjobb szándékot is.

*

A szeretet és a békesség (…) a legkisebb kunyhóban is elfér.

*

Jó tudni azt, hogy szeretik az embert. Hogy hiányozni fogunk valakinek.

*

… és akiben szeretet nincsen, nem ismeri meg Istent, mert Isten maga a szeretet.

*

Az igazi szerelem, amelyik a pokolból is az égig emel, amelyik megszépít és felmagasztal, amelyik erénnyé varázsolja a bűnt is …

Valódi ünnep a költészet

Valódi ünnep a költészet

Tudod arra gondoltam,

valahol a lelke mélyén az ember érzi,

hogy a teljességhez hiányzik valami,

hogy a hétköznapok sokaságában

szükség van az ünnepnapokra,

pedig azt előtte már valaki kitalálta,

talán az ünnepcsinálás

a földi utánzata az éginek csupán,

amikor a lélek önfeledten ünnepel

nem készül hosszan rá az ember,

ajándékával váratlanul lepi meg,

maga az ünnep az ajándék,

nagy akarattal,

földi eszközökkel utánozhatatlan,

lemásolhatatlan,

pedig nem hivalkodó,

és nem magamutogató,

energia sem kell hozzá sok,

az ünnep egyszer csak megtörténik,

az életet nem egy napra,

egy életre megváltoztatja,

hiába is próbálkozik utánzással,

az ember valódi sikert nem ér el

semmiféle pompával,

a valódi ünnep, mint a költészet,

amelyik belülről indul el,

mondanivalóját nem az ész,

hanem a lélek diktálja,

az ember soha se fárad el abba,

pedig ünnepel minden nap,

ha a világra az ünnep

a szeretet erejével érkezik.

2010. ápr. 05.

Amiről szólunk - TÉMA

Amiről szólunk

TÉMA

A hajnal, a reggel, a madárfütty,
a napkelte, a napnyugta, s a fény
a lombok, a bokrok, s minden virág
az ifjúság, a szerelem, s az izzó vágy
az eső, a vihar, a felhő, a szél,
a tavasz, a lángoló nyár,

a ragyogó színes szivárvány

a tarka ősz, s a hófehér tél
a kert, a folyó, a tó, a tenger,
a hajnal, a dél, az este, az éjjel,
a Nap, a Hold, s a csillagok
az Élet, a halál, a szerelem,
s mindig - mi szép - az örök szeretet.

A külvilág energiája ...

A külvilág energiája ...

Tudod arra gondoltam,

az ember az energiát a külvilágtól kapja,

ettől, mint egy gépezet működik,

mozog, cselekszik,

kintről jönnek a gondolatok is,

minden megáll, ha nincs utánpótlás,

a test tehetetlen, szinte már halott,

az élet kívülről irányított,

önmagában, sugallat nélkül,

saját erejéből semmire sem képes,

ha nincs mi kívülről mozgassa

az ember elveszett, de van úgy,

hogy nem kell mozgatni a bábút,

ha a bábú érezni kezd, életre kel,

hirtelen megváltozik minden,

ha a semmi helyét elfoglalja a szeretet,

nem kell a kívülről jövő utánpótlás,

mert ő olyan energia,

ami belülről termeli önmagát,

ha egyszer erőre kap

átveszi a helyet a gondolatban,

a cselekedetben,

mint egy mindenható uralkodó,

általa élővé válik a holt,

valódivá a mesterkélt, az ember

maga számára is felismerhetetlen lesz,

ismertetőjelei megváltoznak,

a cselekedetei, a gondolatai,

szeretettől született élő gondolatok,

élő cselekedetek lesznek,

ami nem a külvilág kiszolgálója,

ami a szeretet kedves gyermeke.

2010.04.04.

Rigódal

Rigódal

Megszólal a hajnali szürkülettel.

Fuvolázik késő alkonyatig, fáradhatatlanul.

Fekete, apró gomb szemeivel, éberen figyel.

Csipegetve ugrabugrál a kert füvén

Aranyló csőrében férgek, apró magok fiókáinak.

Falombok közt zeng trillázó hangja.

Messze szálló dallamok áradnak

e kedves kis madárból.

Szeretve élni ...

Szeretve élni ...

https://www.youtube.com/watch?v=y2VwfZvwIM4

Tudod arra gondoltam,

nem szereti az ember a céltalan dolgokat,

szereti tudni, miért kezdte,

és ha az utat végig járja,

hová fog eljutni,

ha az élet valójában céltalan,

könnyen lehet beleunni,

ha csupán munka a munkáért,

ha csak élet az életért,

ha nincs benne meg az öröm,

ha nem látja az értelmét az egésznek,

ha nem tudja,

beérik-e egyszer a gyümölcse,

lesz-e egyáltalán termése,

vagy pusztába kiáltott szó az egész,

egyhangú

és monoton lesz a bizonytalanságban,

de ha az élet nem munka,

hanem az élet tánc,

akkor nem számít,

hogy kitűzött cél nincs,

mert a cél maga

a mű örömteli eltáncolása,

örömből táncolni, örömből élni

csak szeretetből lehet,

szeretni a táncot, szeretni az életet,

talán nem is az út végén van a cél,

a cél maga az örömmel áttáncolt élet,

aminek feltétele, szeretve táncolni,

szeretve élni.

2010. 04. 03.

Váltakozások - fény koszorúk

Váltakozások – fény koszorúk

https://www.youtube.com/watch?v=A0lC8W_Aac4

Nehéz az ébredés –

az álmok is nehezen lépnek tova,

mikor jön a holnap

Kínok közt élek,

elvesztettem erőmet, kedvemet.

Megfáradtam, gyötrődöm.

Kevés az örömöm.

Mióta elmentél, a boldogság elkerül.

Csendembe burkolózom, - félve, zaklatottan

*

Reggel van, de fájóan kelek

Őrzöm tovább az álmok ölelését

Madárdal hoz egy kis örömet

Reményt adva egy újabb napra

A napsugarak hozzám érnek,

Elringatnak, megsimogatnak,

Rácsodálkozom minden pillanatra

*

Rám hajolt a szomorúság

Napokig ború, kegyetlen hideg.

Szürke égbolt után ma végre

Kimosolyog a Nap a felhők mögül ,

Azúrkékre festve a horizontot

*

Vágyom a csendre,

Meghitt, halk melódiákra

Szomorúság fátyla terül rám.

Titkaim bennem, – mélyen

Vergődő, nyugtalan lelkemben

*

Betakarózva ülök,

Puha csönd ölel az estben

Merengek bolyongva emlékeimben

Szelíd szél dúdol melódiákat,

Ringatnak a dallamok,

Szelíd szél dúdol melódiákat

Szívemben a múló idővel.

*

Váltakoznak az árnyak, a fények

Életem kísérőiként átszövik lelkem

Keresem csillagom

– útjaimat járva -

Megpihenve álmaimban.

Wass Albert - Ha jönne egy fecske ...

Wass Albert
Ha jönne egy fecske …

Ha jönne egy fecske,
ezüstté fázott téli tájakon,  
mikor legjobban fáj a fájdalom,  
mikor a szívek alig-alig vernek,  
én azt hiszem:  
kizöldülnének az erdélyi kertek…

Hiszen olyan kevés is kell nekünk,
hogy az arcunk egy kissé felderüljön.
A szív? A szív az hamar állna táncra,
csak lenne, aki hegedüljön!

Én azt hiszem: ha jönne egy fecske,
akkor, amikor senki se várja:
tavaszt csinálna!

Szívedbe tetovált emlékekkel

Szívedbe tetovált emlékekkel

https://www.youtube.com/watch?v=sZ-TzJDuD9w

A múlt vissza soha nem tér,
Minden pillanatban múlik az idő
*
Elmentél, s örökre elmaradtál.
Messze ment tőled az élet.
Mikor a nyár elköszön és őszre vált,
Ködpára telepszik a szívekre, lelkekre.
Könnyű fájdalmat okozni,
A szíveket mélyen megbántani.
Tűrni kell a meleget, a telet.

A  tavasz megérkezésével
Vigaszt hoz a ragyogó fény.
Fáj a lélek, sajog a test,
Az emlékek messzire visznek.
Félelmeink között élünk,
Az idő megfoghatatlanságában
A remények is álommá lesznek.
Szinte hallható a mély csend.
Életünk egén halványul a fény,
Pára, köd gomolyog felettünk.
Ami volt, az nincs már rég.
A magányt nehezen bírod el,
Szívedbe tetovált emlékekkel,
Társad már csak a magány.

Olyan az ember, mint a festő

Olyan az ember, mint a festő 

Tudod arra gondoltam,

olyan az ember, mint a festő,

ki nem a vásznat festi, hanem az életet,

sokáig próbálkozik, hogy a kép jó legyen,

de hol a színt nem találja,

hol az alakok vannak eltúlozva,

pedig nagyon jónak akarja,

de valahogy sehogyan se lesz olyan,

mint amilyennek szeretné,

amilyennek valaha megálmodta,

mintha nem is lenne a sajátja,

mintha csak a szomszédról másolná,

valami belőle mindig hiányzik

ahhoz, hogy legyen benne élet ,

talán a legfontosabb éppen,

a lélek, pedig nélküle

minden csak halott dolog,

a festő nincs összhangban a saját képével,

az ember nincs összhangban a saját életével,

megfesti, összetépi,

míg csak bele nem fárad újra kezdi,

pedig időnként a kép egészen jó,

még vevő is akad rá sokszor,

hogy silány, nem érzi más

csak az alkotó, de van úgy,

hogy váratlanul megjelenik a múzsa,

s vele megérkezik az ihlet is,

nem kell hozzá más,

csak egy-két gyors ecsetvonás,

és mintha nem is ugyanaz a festmény lenne,

rögtön tudja az ember,

olyan sokáig ezért próbálkozott ,

elégedetlen hiánya miatt volt,

ezt látta álmában, ezt kereste ébren,

erre a tökéletes a harmóniára vágyott,

összhangra a festő, és a festménye között.

2010. április 02.