2017. március 3., péntek

Az életnek redje van



Az életnek rendje van 

Tudod, arra gondoltam,
élnek emberek,
kiknek egy maréknyi rizs a napi betevőjük,
és talán nem is érzik magukat szerencsétlennek,
mert soha nem láttak még bőségtálat,
hiszik, az életnek rendje az,
az ember megszületik, s azután éhen hal,
hiszik, az emberi élet rövid,
mint a kérésznek az élete,
szerencsétlennek akkor éreznék magukat,
ha csak egyszer is jól laknának,
ha megtudnák, van élet a halál előtt,
az ember, ki a városokban lakik,
azt gondolja, a sok nyavalyája a természet rendje,
ha tudná, másképpen is élhetne,
ha megpillantana egy tisztább, élhetőbb életet,
többé soha nem lenne elégedett,
utána vágyakozna,
boldogtalanná tenné a tudat,
elpocsékolja az életet,
az ember fejében a gondolat nem a sajátja,
csak azon gondolkodik,
amit már megtapasztalt,
vagy amit megtanítottak neki,
valami már meglévőn gondolkodik,
azt fejleszti tovább,
nem az ő agyában csírázik ki
a gondolat mélyen lévő magva,
ha egyszer odáig eljutna,
ahol a saját gondolat terem,
akkor tudná meg, milyen,
nem csak örökbe fogadni,
hogy milyen gyönyörű
a saját gondolatot megszülni,
aki az eszével szeret, az nem érzi,
hogy hiányzik a szeretet,
mert az olyan szeretettel tele van a világ,
az a földön a természetes szeretet,
ha tudná, van egy másik is ezen a világon,
egy nem erre a világra való,
tele fájdalommal, és boldogsággal,
ha egyszer rátalálna, nem engedné el soha
mindenhol azt keresné.

2008 nov.

A tó felett



A tó felett

A tó felett, zúgó nádasban
túl a felhőkön,
túl a csillagok határán
lelkem száll a fényben
repül messzire, egy másik világba
a magas ég ragyogó kristályterébe...

2017. március 1., szerda

A világ mint egy nagyváros



A világ mint egy nagyváros

Tudod arra gondoltam,
hogy a világ olyan,
mint egy óriási nagyváros,
s benne az ember,
mint egy, a vidékről
fényűző városba került fiatal,
aki a látványossággal
nem győz betelni,
akit a fények elvakítanak,
akit csábít minden mezítelen,
az érdekesség oly sok,
hogy idő nem marad
kutakodni poros könyvtárban,
de talán, ha szerencséje van,
rájön az új városlakó,
hogy a világ ennél sokkal kevesebb,
és mégis sokkal, sokkal több,
a vakító fények csak a semmit takarják,
egyik mezítelenség,
mint a másik,
mikor természetes lesz már a pőreség,
az ember teljesen kiüresedik,
újat már nem tud mutatni a világ,
idővel elkezd másra,
valódi fényekre vágyódni,
akkor kezdi keresni a valódi ízeket,
a mezítelenségben a lelket, a szeretetet,
hosszú az út,
el odáig nem is mindenki jut,
de akinek sikerül mégis, azt a fényt,
azt a mezítelenséget,
a világ összes ruhátlanságáért
oda nem adná.

2010. nov. 01.

Álmatlanul sodródom



Álmatlanul sodródom

Lehulltak az éji csillagok
Fakó halvány vonal a hold
Magányosan, álmatlanul sodródom

Jajong az éjben a csípős szél
A mennyboltra halkan kúszik,
A sápadó hajnal festi színeit.

Köztünk terülő távolság
Fájdalmas, sajgó életemben
Zokog, fáradt szegény szívem

A messzi homályból ragyog
Féltőn simító, fénylő szemed
Az érzések érintik, ölelik lelkemet.

Gondtalanul ...



Gondtalanul ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember leginkább
gondtalan szeretné élvezni az életet,
ahogy a gyermek az iskolát,
felelés,
és idegfeszítő vizsgák nélkül,
szívesen ébredne madárfüttyre,
minden napján
illatosan virágzó rózsakertben,
csak élne gondtalan,
de ahogy felelés, és vizsga nélkül
a tudás mérhetetlen, osztályozhatatlan,
úgy akadálytalan,
mérés nélküli az ember rátermettsége,
az ember embersége,
anélkül csak olyan,
mint a csatár,
kihez soha nem kerül a labda,
fény nem derül arra,
hogy milyen góllövő ő,
a gondtalanság burkában láthatatlan,
hogy milyen az ember valójában,
a problémák,
a bajok mutatják meg másnak,
de leginkább saját magának
hogy képes-e azt a gólt kapuba lőni,
a hirtelen jött támadást úgy elhárítani,
hogy érte ne állítsák ki,
hogy képes győzedelmeskedni
a lehetetlennek tűnő helyzeten,
vagy meghátrál az utolsó percben,
virágzó, illatos rózsakertben
madárfüttyben ritkán születnek hősök,
és ritkán az árulók,
ahhoz kell a helyzet,
hogy egyértelmű legyen,
az ember önmagát győzi le,
vagy őt győzi le a helyzete,
probléma, gond, baj nélkül,
saját magát se ismeri,
anélkül lehet boldog tán,
de csak, mint a hal a vízben,
a nehéz csomó kioldozása után érezheti,
hogy nem halnak,
hanem valódi embernek született.

2009. november. 01.

A szívemmel írok



A szívemmel írok

Lement a Nap. Fénycsíkok aranylanak vakítva. Beesteledett. Vége ennek a napnak is. Borongós arcok, homályos ablakok jelzik szelíddé válva. A szél elült, a madarak is pihenni tértek. A fák is leengedték lombruháikat, hogy így védjék a virágokat. Megnyúlnak az árnyak. Elcsendesedett a kinti világ, a mennyország felettünk.
A szívemmel írok Neked. Ütemesen dobbanva, soronként, pillanatonként. Suttogó lélekpostám szárnyal feléd. Sóhajommal száll a neved. Az égbolt csillagszikráit küldöm Neked, hogy ragyogtassák életedet. Szemed aranylóan fénylik a végtelenből, könnyek csillognak benne.
Távolról ringatlak. Életem minden pillanata csöndembe zárva. Az ezüst Holdnak suttogok az álmatlan éjszakámban. Simogató az éji csönd. A titkokat megőrizve suhannak az álmok tova.
*
Hajnalodik. Az égbolton színes csíkokat fest az álomból ébredő világ. Azúrkék az égi óceán, sugárszálak lövellnek át a színeken. Madárdal zeng, a város hangjai kúsznak felénk. A hajnalfény már ébren lel. Selymesen lépked a reggel, harmatcseppeket szórva széjjel. Langyító, ragyogó napsugarak, harsány színek az ébredéssel. Kinyílik a horizont, az ébredő Föld. Pilláink alatt fények lobbannak. Galambpár turbékol megszokott helyén, a tetőn. Lélegzik a reggel, s e reggelben - szívemmel írom  – szeretlek!

Örömöket rejt ...



Örömöket rejt ...

 Tudod arra gondoltam,
azt, hogy az ember boldog,
vagy éppen boldogtalan,
talán a vágyai döntik el,
a vágyak,
amik a beteljesülés örömeit rejthetik,
és az elérhetetlenség keserű csalódásait,
az ember és a vágya,
ketten együtt lehet olyan,
mint egy napsütötte mező,
ahol  pillangók lejtik táncukat,
ő pedig lepkehálóval,
jókedvvel szalad utánuk,
nagy öröm, ha sikerül
a háló alá terelni egyet,
de ha mégsem,
majd sikerül legközelebb,
a lepke elérhető közelségben van,
de vannak vágyak,
amik elérhetetlenek biztosan,
az embertől oly távoliak,
mintha a hattyú,
az égnek akarna lenni
magasan szárnyaló madara,
és ettől a beteljesületlen vágytól
megutálna mindent, ami vizes,
de irigységében meggyűlölne
minden magasan szárnyalót,
vagy, ha az embernek
minden vágya az lenne,
szárnyak nélkül, repülhessen,
vagy a némának,
hogy az operában énekeljen,
a vágyak előre viszik az embert,
az életet színes kavalkáddá tehetik,
az örömnek friss vizű lehetőségei,
de ha a lehetetlent kívánja,
ha megkeseríti, ami nincs,
mire esélye sincs,
akkor az a vágy bénít, és pusztít,
keseríti a pillanat elérhető örömeit,
lehetne akár boldog is,
mint egy elégett hattyú,
de boldogtalan,
mint a szárnyveszített madár.

2009. okt. 30.

Olykor az álmok ...

Olykor az álmok ...




Egy életen át



Egy életen át 

Tudod arra gondoltam,
egy életen át
az ember teszi a dolgát,
először lelkesen, szinte repülve,
azután alább hagy a kedve,
teszi tovább megszokásból,
örömtelen kötelességből,
nem várva hálát,
de ha egyszer mégis
megmutatja magát,
nem, nem megmutatják,
nem letudják,
az valami teljesen más,
az igazi hála nyomtalan,
és néma,
a szív mélyéről fakad,
ő mutatkozik meg,
mikor beérik kellően,
akár egy könnycseppben,
akár egy kézszorításban,
a valódi túlcsordulásában,
tenni sok mindent megtesz az ember,
de a lélek dolgaiban sokszor gyenge,
mélyen átérezni elfelejtett,
így csak a nem létezőt tudja kimutatni,
de ha egyszer a felé áradó hála
feltűnik mégis,
akkor újra kap szárnyakat,
olyankor képes
a legkülönlegesebb dolgokra,
talán még a teremtő is
elővenné csodatévő zsákját ismét,
ha egyszer megérezné
 teremtménye hálás szeretetét.

2010.ok.29.

Varázslatos arany hidak ...



Varázslatos arany hidak...

A ködön át ébred a súlyos álmú, az ünnepi reggelekben olyan magányos világ. Felhőrajok között tétovázva bújik elő az olykor megcsillanó sugár. Szerető szívek a bűvös, mozgalmas, varázslatos nappalokba, az egymásra figyelés gondolataiban.
Az alkonyi nap aranylik. Bíborra festi a téli horizontot, míg elszürkül majd elsötétlik az égbolt. Körbefon bennünket az esteledés. Vágyódunk a csöndes estre, szeretteinkkel együtt töltve, a halkuló világ ajtaján átlépve nyugalomra térve.
Örömittas, apró kicsiny szívekbe dallamosan sóhajok fészkelődnek mélyre. Örömtől, boldogságtól könnyes, csillogó, fénylő kis szemekbe álomport szór a sok szerető tündérke, hogy tovább álmodhassanak tündérország palotájában.
Kristályos ragyogású csillagok ébrednek a Tejúton a borzongató, hideg éjszakában.
Aranycsillag suhan titkon az égen. Az éjszakákon gyönyörű dallamok szállnak. A szívek megtelnek szeretettel, s melódiák hívnak, csalogatnak. A lelkek is boldogan szárnyalnak az angyalokkal együtt. A bánat és öröm elpihen. Szívünket átjárják az égi gondolatok.
Jézus mindenben ott van. Békét, szeretetet szór a Földre, vigyázza az álmokat. Arany hidakat sző a szerető szívek közé, - a pihenő világra.
Elhozza a csend békéjét, az álmok után a felébredő hajnalpírt. Az ébredéssel az újjászületést, mintha egy légies szivárványhídon sétálna az új nap, a szürkülő, majd kékellő távolból. Új reményt hozva a vágyakozó, szerető szívekbe.
 *
Mivé lennék nélküled:
az életem messze örvénylene,
bánata volna szívemnek,
napjaim is sötét éjjé válnának,
hányódnék fénytelen lélekkel,
szívem kioltaná a csillagokat

Dallamokat susog a szél,
a szemekre békét hoz az éj,
a fény mélyen átjárja a lelket,
az emlékek bűvöletbe ejtenek
tartsd tovább utamon kezemet,
öleld újra kóborló lelkemet

A vágy ...



A vágy ...



Tudod arra gondoltam,
hogy a vágy
csak akkor helyénvaló talán,
ha nem ül rá,
ha az embert nem viszi el
önmagától távoli vidékre,
 a vágyódás minél erősebb,
annál messzebbre kerül
a halandó önmagától,
néha olyan ereje van,
hogy kész gyilkolni is,
a legyőzhetetlenül erős,
akaratos vágy
sokszor a céltól is eltávolít,
egészséges gyümölcsöt
nem terem,
még a szeretet utáni erős vágyódás sem,
a belső kényszer hatására,
a nagy akarás szinte eltorzítja,
az ember megváltozik annyira,
tükörbe nézve se ismer magára,
végül a szeretet,
az oly nagyon vágyott szeretet
messzire elkerüli,
a vágy, (mindenféle)
csak akkor visz előre,
ha a szeretet szabályozza,
maga az ördög ő anélkül,
ki gátlástalanul
képes minden gonoszra.

2010. okt. 28.

Az életedért ...



Az életedért ...

A hajnal szürkesége köszönt.
Nedves árnyak hullnak a kert felett.
Az ablaküvegen könnyek gurulnak.

Csak fekszem meggyötörten.

Világosság dereng a horizonton.
Lélegzik a fény, végigpásztázza az eget.
A fák között szél oson, hangok és színek a pillanatokban.

Lépj ki az életbe, mosakodj meg a fényben.
Merev ujjaidat nyisd szét, kapaszkodj, harcolj az életedért.
Emlékezz!