Sok a megálló ...

Sok a megálló ...

Tudod arra gondoltam,

az ember életében sok a megálló,

vannak közülük olyanok,

mik mellett sietve kéne elhaladnia,

a hívó szót nem meghallani,

de mert nagyon egyedül van,

s mert épp attól fél a legjobban,

jobban a magánytól,

mint az ördögtől magától,

oly szívesen csatlakozik oda,

ahol emberekkel találkozik,

olyankor nem válogat, mindegy kik,

csak legyen mellette valaki,

mint ki nagyon hosszú ideje

sötét erdő legmélyén bolyong,

s ha először embert lát,

még, ha rablót is akár,

megörül neki,

boldogan hozzá csatlakozik,

sokszor csapódik vesztére,

csak hogy annyira egyedül ne legyen,

észre se veszi közben,

pedig sokszor nagyot koppan,

hogy ami először megdöbbentette,

az lassan a természetévé lesz,

ő is ott üvölt a farkasok között,

az ember fél egyedül,

tömegbe pedig azzá válik,

van úgy, hogy nem rablókkal,

nem farkasokkal,

hanem találkozik az álszentekkel,

ők veszélyesebbek, mint a rablók,

nem tudható, valójában kik is ők,

talán velük a legnehezebb,

az ember fél az egyedülléttől,

azért hamar lehorgonyoz ott,

ahol emberfélére talál,

nem folytatja magányos útját,

pedig pár lépést kellene haladni talán,

de mert fél az egyedülléttől,

a hajóját megalkudva lehorgonyozza,

és talán soha sem jut oda,

ahol a szeretet tárt karokkal várja,

mert az ember inkább elkározik,

csak egyedül ne maradjon,

mert a magánytól jobban fél

a kárhozatos ördögnél.

2009. okt. 13.

Régen elveszett ...

Régen elveszett …

Béke van szívemben, csönd, némaság.
Minek bolygatni a múltat,

hisz változtatni már semmit nem lehet.
Megcsalattam, tűrtem sorsomat,

olykor kísért halvány remény.
Mindennél kedvesebb voltál nekem. 
Megnyitottad szívem.

Régen elveszett árnyak, melyeket

néha váltották fel fények.
Te voltál, ki szellők szárnyán,

csillagfénynél érkeztél.
Eggyé váltál velem, összefonódik

lelkünk messze a végtelenben.

Aki a világot szereti

Aki a világot szereti

Tudod arra gondoltam,

hogy a világ se nem jó, se nem rossz,

döntési helyzetben nincsen,

szabad akarattal nem rendelkezik ,

vele csak megtörténik minden,

de benne az ember

 változtathat a világon,

teheti gyönyörű széppé, elkápráztatón jóvá,

vagy épp ijesztően rúttá,

szégyenletesen gonosszá,

az embernek szabad akarata van,

azt teszi, amit ő akar,

mint a világ, alapjában

se nem rossz, se nem jó az ember,

de hogy milyenné lesz,

hogy milyen lesz az akarata,

(annyira azért mégsem szabad)

talán attól függ, lélekkel,

vagy lélektelenül,

szeretettel,

vagy szeretetlen éli az életet,

sajnos, vagy szerencsére

a szeretet alanyi jogon nem jár,

(az csupán az istenek előjoga)

hogy legyen,

meg kell szeretni először,

az pedig nem az akarat dolga,

hogy mégse legyen kilátástalan a világ sorsa

elég egyet megszeretni annyira,

hogy az egészet megszeresse általa,

és aki a világot szereti

képtelen rosszat akarni,

nem tud ártani neki.

2010. október. 11.

Tövisekkel teleültetve ...

Tövisekkel teleültetve …

 https://www.youtube.com/watch?v=TA9_77j4tgc

  Szürkén múlok el,
Már napról napra élek .
Fájdalmak bennem,
Magányosság szívemben.
Csak a méla csend ölel.
Elsóhajtom szomorúságom,
Elrejtem lelkem mélyére.

Otthonom egy apró sziget,
Benne álmaim, könnyeim,
szívembe fészkelt emlékek.
Az utak egyre rövidülnek,
Majd csendben elfogynak.
Volt, van és lesz, így a
keserűség napjait élem.

Töviseimmel teleültetve.
Szememben bánat könnye ég,
Melyet már senki nem töröl le.
Pihenni vágyom csendemben,

Érzelmeim lágy függönye mögött,
Életem elmúlt pillanataival.
Csak a gyász van velem.

*
Esténként becsukom otthonom,
Szívemet is bezárom,
S mi fáj nagyon,
Ajtómon kívül hagyom,
Senkitől, semmitől sem búcsúzom.

Ha azt mondom, szeretlek ...

Ha azt mondom, szeretlek ...

Tudod, a szeretetre csak egy szó van,

és ha azt mondom,

szeretlek Téged, akié a lelkem,

akié a gondolatom, ha azt,

a lágyan körülölelő vizet szeretem,

akkor biztosan tudom,

igaz, amit mondok

de hogy szeretem-e a virágot?

talán ma már jobban,

mint régebben,

ma már nehezemre esne

a szabadban viruló rózsaszálat

lakásba kényszeríteni,

és elgondolkodtat egy akármilyen virág is,

amelyik a rideg kő

apró résében találja meg az életet,

a virágos mező megsimogatja a lelkemet,

de, hogy általában a virágot szeretem-e,

azt biztosan nem tudom,

azért sokszor előfordul,

hogy megfelejtkezem róla,

hogy az állatot szeretem-e,

azt se tudom pontosan,

de ma már arra gondolok,

talán helyes lenne

emberszámba venni az állatot,

ma már a legkellemetlenebb,

vérszívó szúnyogot se csapnám agyon,

legfeljebb

a szemet szemért elvén visszacsípném,

de az életét nem veszélyeztetném,

szeretni azért nem szeretem,

hogy az embert szeretem-e,

pontosan azt se tudom,

de azt igen,

hogy a bűnöst is nagyon szánom,

nem az embert,

a körülményeket hibáztatom,

habár ki tudja,

néha közömbös vagyok,

máskor pedig tövises rózsástól,

haragos kutyástól, gyarló emberestől

szeretném megölelni az egész világot.

2008. 10. 01.

Édes-bús szavak ...

Édes-bús szavak …

Játszunk a szavakkal.

Mit is gondolunk,

mit is mondunk.

Halljuk a hangok melódiáit,

Melyek körülölelnek bennünket

Lelkünk a végtelenbe száll

Milliónyi szín, - fény és árny:

Édes - bús szavak zendülnek

Wass Albert - Apróságok - gondolatok

Wass Albert

Apróságok – gondolatok

Megelevenedik sok régi emlék, elmosódott képek új színeket nyernek, régi szavak szólnak elő a csendből százszor és ezerszer. Ilyenkor az álmodozás szétnő, s az elmúlt idők fölé emelkedik, kijavít hibákat, miket a lelkiismeret eléje tesz, mint szabó elé a rosszul varrt ruhát. Csak ilyenkor lehet mindent elölről kezdeni s másképpen, megnyugtatóbban rendezni rég elvégzett dolgokat, csak ilyenkor lehet színes csodává álmodni a múltat, s igaznak, szépnek hinni a jövőt.

*

A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézetű beállítottság vagy a politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.

*

Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.

*

Az ember lelke olyan, mint a gyémánt, amit csiszolni kell hosszú időn keresztül, míg teljes fénye és szépsége kitisztul. Kinek, ami hibája van, annak a hibának a kijavítása miatt vissza kell jönnie a földre újra meg újra.

*

Minden embernek van egy útja, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak útjuk is egy. De ez nem így van. Nem a födelen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig.

*

Az apróságok jelentik az életet, zagyván összekeverve bennünk, mint ahogy valamely festmény lényegét sem a rajta szereplő alakok adják, hanem a vonalak hajlása s a színek kevert árnyalatai.

*

S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.

*

Mert az élet az valami roppant különös dolog. Az úgy odakötözi az embert a földhöz, egy völgy hajlatához, vagy egy domb oldalához, úgy odakötözi még akkor is, ha nehéz és nyomorúságos élet, hogy az ember lassanként odanő hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthonának kezdi érezni akkor is, ha idegen.

A barátság ...

 A barátság ...

Ép testben ép lélek

Ép testben ép lélek 

Tudod arra gondoltam,

hogy épp testben épp a lélek,

de talán, mikor még épp a test,

szükségét a léleknek kevésbé érzik,

nem ébresztgetik, aludni engedik,

az ember akkor fordul hozzá segítségért,

ha már a test nem segít ,

azt hiszi, míg az ember ifjú,

a fiatalságból az öregségbe az út

a teljes elmúlásé,

amikor a test már gyenge,

az életnek nincs semmi értelme,

pedig talán a látszat útja vezet

a valóság útjára,

ahol nem csupán hiány keletkezik,

hanem valami más felváltja,

valami, ami addig elképzelhetetlen,

(mást mutat a látszat)

mintha egy másik,

ismeretlen dimenzióba érkezne az ember,

ahol az addig létfontosságúnak hitt dolgok

nélkülözhetetlennek lenni megszűnnek,

ha onnan visszatekint, azt látja,

hogy amiről azt gondolta,

élni se lehet nélküle,

a semmiben nyomtalan tűnt el,

ha szerencsés az ember,

a kegyelem meglátogatja,

az öregséggel nem mindent veszít,

hanem nyer egy új életet,

aminek a szépsége vetekszik az előzővel,

(ez a tükör a szemnek láthatatlan,

másik tükör)

az az út nem kilátástalan,

ahol a lélek vezet, addig ismeretlen,

szebbnél szebb tájakra.

2010. okt. 10.

Szívemre ölelve ...

Szívemre ölelve …

Párás, ködös színekkel érkezik a hajnal.

Csendesen osonnak a fények, halkan megérintenek.

A fákról sárgult levelek hullnak, az esőverte avarba.

Hideg szél söpör végig a tájon, kikergetve a ködöt, a párát

– fájó dallamokat dúdolva, felkarolva az emlékeket.

Indulnék újra Feléd, de gátat vet már minden pillanat.

Rohanó az élet, nyugalmam is már rég elhagyott.

Szeretetem vezet Hozzád.

Már álmaimban vigyázol rám.

Aranybarna szemed mosolyát őrzöm,

kezed féltő simogatását érzem.

Veled nincs kín, nincs bánat, nincs szenvedés.

Szívemre ölelve – emlékeimben élek.

Örökké Veled - drága ANYUKÁM!

Az élet ajándékai

Az élet ajándékai

https://www.youtube.com/watch?v=69TvZRYCjAw

Tudod arra gondoltam,

ebben a varázslatos világban

úgy él az ember, mint egy uzsorás,

aki kölcsönt adott magas kamatra,

de nem örül, mikor visszakapja,

az neki a természetes,

az uzsorásnak jár a kamat,

többet azzal foglalkozik,

éjt nappallá téve az emészti,

amit nem kapott vissza,

az életét az keseríti,

a jogosnak vélt járandóságát siratja,

még nála is többet akar az ember,

mikor az élettől követel,

hiszen ő az életnek kölcsönbe

nem adott egy fillért se,

így vissza se jár semmi,

amit kap, az se kamat,

hanem a legigazibb,

legérdemtelenebb ajándék,

micsoda különleges ajándék,

olyan, ami csak szeretetből kapható,

a Földanyáé, a fenséges Napé,

az ég éji királynőjéé,

és az áldott esőistené,

hogy még mennyi,

képtelenség felsorolni,

az élet mennyi ajándékot ad,

az ember mégis azt siratja,

ami nincs, ami nem is létezik,

mint egy elkényeztetett gyermek,

mindig többet akar, ahelyett,

hogy boldog már attól lenne,

ha sokszor küszködve,

sokszor nélkülözve,

de mégis lehet részese

ennek a csodálatos játéknak,

ahol meséjével este a Hold,

és a csillagok ringatják álomba,

ahol reggel korán a legragyogóbb,

a legfényességesebb csillag köszönti,

lehet annak az életnek részese,
amiben van szeretni lehetősége.

2009. okt. 10.

Örök hallgatással ...

Örök hallgatással …

Az éjszaka csillagai alatt
hívogatlak csendemben
Örök hallgatással kísér,
A ragyogó égbolt fényeiben
Fájóan, s szív reszketve
Zokogom át az éjeket
Egyedül vagyok, emlékeimmel.
Árvává lettem, mióta elhagytál,
Mindenem elvesztettem,
Rám merengenek a tegnapok,
Az álmok olykor elkísérnek.
Az időtlen búcsú utakon
Reménytelen reményekkel
Fájóak az ébredések, a hajnalok.
Szívem sajgó dobbanásaiban
Lelkünk egymásra találásában.