Az ember mint egy tantárgy

Az ember mint egy tantárgy 

Tudod arra gondoltam,

hogy olyan az ember, mint egy tantárgy,

 megismerése kezdődik az alapfoknál,

de ha kitartó a tanuló,

egy misztikus tudományig is eljuthat,

addig sok mindennek kell történnie,

a tantárgy nem kötelező soha,

az ember ki, maga választja,

kire, mire kíváncsi,

csalóka,

mert kezdetben egyszerűnek látszik,

szívesen belekezd a másikba,

de mint egy érdektelen könyvet,

el is hajítja könnyen,

pedig még az első lapok

keveset mondanak,

ahogy megy előre, annál érdekesebb,

és annál nehezebb,

igaz, a táj egyre szebb,

egymás után gyulladnak ki a csillagok,

de, hogy valaki odáig jusson,

elmélyedjen igazán,

ahhoz kevés az akarat,

meg is kell szeretni a tantárgyat,

szeretve sokkal könnyebb, úgy a tanulás

a legjobb szórakozás,

ami szeretetlen unalmas, száraz,

ami nélküle megoldhatatlannak tűnik,

vele, lépésről lépésre,

szinte természetes,

ha a tanuló eljut a legmagasabb fokig,

addigra annyira érti, annyira ismeri,

vele szinte eggyé válik,

sokszor azon a nyelven gondolkodik,

lassan különbséget sem tud tenni,

hol kezdődik az ő, hol van az én,

a másik ember valódi megismerése

különleges tudás birtoklása,

talán, mert egyben mind benne van,

 ami a világ legfontosabbja.

2010. okt. 04.

Az éjszaka hálója ...

Az éjszaka hálója …

Nyugtalanul verdes a szívem,
Az éjszaka hálója fogva tart,

A pihenő idő is lép egyet.
Elvesznek, majd megnőnek az árnyak,
A dermedt fények ébredeznek,
A kinyíló, széthasadó hajnallal

Drága Öcsém!

Drága Öcsém! 

https://www.youtube.com/watch?v=5HxgePhYfKc

Szívünkben megpihen

Szívünkben megpihen

Elszáll a bánatom, velem a remény,

szívemben új melódia hangja él

A fény, a csoda, a kincs vagy nekem,

szárnyat bont bennem az érzelem

Lelkemben a boldogság táncra kel,

kettőnk szerető szívében megpihen

A szeretet kívülről jövő ....

A szeretet kívülről jövő ...

Tudod arra gondoltam,

hogy a lényeg nem látható általában,

mert a lényegtelen,

vagy a kevésbé az eltakarja,

amit az ember könnyűszerrel észrevesz,

azok a hullámok: a színek, a formák, az ízek,

de a lényeg,

mégsem a külsőben rejlik,

és nem is a szokásokban,

azok az élvezeti részek,

amik a figyelmet magukra felhívják,

de az élvezet elmúlik a pillanattal,

fontos,

de mégiscsak fontosabb a hatás,

a hosszú távú hatás,

ami nem tűnik el,

ahogy az ember magához veszi,

áldásos tevékenységét folytatja tudatlanul is,

a gyümölcsnek a legnagyobb erénye,

mégiscsak az éltető hatása,

amit a felületes fogyasztó nem ismer,

hogy tudjon róla,

mélységében kell vele foglalkoznia,

tanulmányoznia, de ahhoz, hogy valódi,

éltető legyen,

ahhoz sok-sok napfény kell,

anélkül, éretlenül, ha leszedik, értéktelen,

az ember, mikor a tükörbe néz,

színeket, és formákat lát,

s mert nem ismeri a valódi lényeget,

annak a fényezésével,

formálásával tölti az életet,

de ha egyszer valaki szeretetből ráfigyel,

ő már nem elégszik a felszínnel,

a lényeget észreveszi,

s melegíti,

mint a gyümölcsöt a napsugár…

a szeretet is kívülről jövő napsugár,

ami érleli, teszi éretté

 az embert belülről,

s mint a gyümölcsnek,

az embernek is fontosabb

a hosszú távú hatása,

mint a formája, mint a színe,

vagy akár az íze.

2010. okt. 03.

Még mindig keresem

Még mindig keresem

Fordult az évszak .. Elmúlt az ősz.

Tömören szürke az égbolt

A felhők sűrű, tömött sorban borítják az eget.

A még tegnapi hideg, de ragyogó napsugár elbújt,

dideregve a mélybe hullt.

Fázom!

A fűre dér ült, a fák ágaira is.

A ködös párában a kopasz fák hajladoznak a síró szélben.

A nyirkos félhomályban minden olyan szomorú.

Itt - ott a fákon még lengedez egy - egy kopogó levél.

Az árnyak mélyen hidegek.

Csípős, északi szél iramlik a kerten át.

Borzongat.

Szeretem, mikor hajamba belekap, most mégis maró érzés.

Még mindig keresem egymás felé az utat

Szerető szívem mélyén melenget az érzés.

A lelkem mégis egy sötét háborgó óceán.

A tegnapok már sosem lesznek holnapok.

Aki szeret ...

Aki szeret ...

Tudod arra gondoltam,

egyformák vagyunk mindannyian,

de az egyformaság csak addig tart,

míg nincsen semmink,

míg nem mondjuk a szót ki,

hogy „enyém”

ahogy elkezdünk gyarapodni,

akár ha tudásban, ha gazdagságban,

vagy külcsínben,

rögtön kezdünk különbözni,

egyiknek több jut belőle,

másiknak kevesebb,

mintha csak egy külső erő

akarta volna megzavarni

a békességet, a kezdetit,

olyan rafinált módon,

hogy az irigység nem kímél senkit,

mindenkinél van még szebb,

és kevésbé az,

a jónál is van jobb,

van gazdagabb, és kevésbé az,

irigy, és irigyelt is az ember

egyszerre,

miatta soha sincs békessége,

mint egy szúnyog,

ami folyton a fülébe zúg,

megkeseríti az életet,

neki miért, neki miért nem,

az irigység,

mint egy burjánzó gaz

mindent behálóz,

titkolja, vagy bevallja,

a többre vágyás megkeseríti az életét,

nincs olyan kincs, amennyi elég,

nem érzi, nem élvezi az ember

a vágyott „leget”,

hogy nincsen nála szerencsésebb,

csak nagyon ritkán,

talán csak olyankor,

ha eluralja a mindent behálózó szeretet,

akkor megszűnik az összes irigység,

minden elégedetlenség,

gazdag lesz a szegény,

méltán lesz méltó az irigylésre

akkor is, ha vagyona nincsen,

aki szeret, és szeretve van

érzi magabiztosan

ennek a földnek a kerekén.

nála nincsen gazdagabb.

2009. okt. 03.

A remény apró fényei ...

A remény apró fényei ...

https://www.youtube.com/watch?v=JrKL_AZqhSE

 „Senki sem adhat neked szeretetet, 

mert a szeretet már benned van."

Kincseink! Az átélt pillanatok szilánkjai.

Mozdulatok sora életünk útján. Szívszorító emlékek – képekben villantva.

Bilincsbe verik szívünket, árnyékok és fények sora a sors ösvényein.

Mosolyok és fáradt szomorúság szeretteink arcán, melyet most szeretnénk lesimítani, örömmé változtatni, de tudjuk, mindezt már lehetetlen.

Régi történések. Újra fel-felcsendülő dallamok a végtelenből ... zongorafutamok. Szavakat keresve, gondolatainkat sorakoztatva fel, melyek érzéseinkbe fulladnak bele. Szárnyalás, zuhanás – hisz mindkettőből jutott mindőnknek. Boldogságmorzsák, melyeket elszórva rejtenek életünk  - kis kertünk füvei között. Lassan kihunyó lángok és nincs már, aki újra szítsa, élessze a tüzet. Csak a remény apró fényei világolnak még.

Sok a pótcselekvés

Sok a pótcselekvés 

Tudod arra gondoltam,

valamit nagyon rosszul csinálunk,

talán egészen mást kellene tennie,

ha dolga van,

biztos más a dolga az embernek,

talán a cselekedetek tévesek,

mik oly nagyon fontosak tűnnek,

csupán hiánypótlásra szolgálnak,

érzi az ember, hogy valami nincs,

aminek kellene lenni,

de mert nem tudja, hogy mi,

mindenfélével próbálkozik,

egy életen keresztül húzza az igát,

vagy épp éjt nappallá téve szórakozik,

de bármit tesz is, bármit cselekszik,

magát igazán nem találja,

mint egy rosszul megépített ház,

ahol semminek nincs meg a helye,

sok a pótcselekvés,

és kevés a helyén lévő, előre vivő,

kevés az olyan élet,

amiben mindenből annyi van éppen,

amennyi szükséges,

picivel se több, picivel se kevesebb,

ha egy ilyen lakásba az ember belép,

azt látja, nem hivalkodó, nem szegényes,

egyszerűen csak van otthona

az ott lakónak

nincsenek benne túlzások,

egyszerűségében is nagyszerű,

minden pont a helyén van,

a belépő számára rögtön látszik,

itt a szeretet munkálkodik,

az ember titkon ilyen után vágyik,

de mert az utat hozzá nem ismeri,

útja közben folyton eltéved,

gonosz manók rossz irányba viszik,

szeretne, és mégse így él,

talán, mert nincs hozzá ízlése,

a lehetőségek közül rosszul válogat,

mint egy hibásan felépített épület,

olyan az élete,

amibe talán sok pénzt, energiát öltek bele

feleslegesen, mert mégis sivár lett,

pedig megtalálni minden szerezhetőt,

de híján a szeretetnek,

a saját helyét nem találja az ember.

2009. október. 02.

A telet idéző fények

A telet idéző fények

Szél susog, belekap a fák zörgő ágaiba

A kertben bolyong, barangol az ősz

A horizont kék tengerét sötét felhők törik meg

Közülük kibújva világlik a Nap

A rózsabokrok virág nélkül hajladoznak

Már csak a verebek lármája hangzik

A sziklakertet az ősz bokrai uralják

Lelki szemeim szeretettel ölelik a vén tuját

Hidegen csillan lombjain a sok harmatcsepp

Táncolnak örökzöld ruháján a telet idéző fények

Az élet vidám gyerekjáték

Az élet vidám gyerekjáték

Tudod arra gondoltam,

míg az ember gyerek,

várja izgatottan,

hogy végre felnőtt legyen,

és amikor eljut odáig az idő vonatán,

a kötelességek folyton forgó kerekébe kerül,

onnan, míg él, ki nem szabadul,

nem igazán leányálom felnőttnek lenni,

sok a kötelesség, a fárasztó teher,

az egyiket épphogy befejezi,

máris ott a következő,

mire az ember megöregszik,

elfárad nagyon,

közben alig van idő örömre,

de talán, aki tervezte,

másképp képzelte,

lehet, elromlott valami a szerkezetben,

azért, hogy az élet ilyen fárasztó,

talán kellene lenni motorjának,

ami automatikusan hajtaná,

mitől a kötelesség nem robot,

hanem maga a boldogság,

sokszor talán,

az a szeretet hiányzik belőle,

amelyik láthatatlan karjával megemeli,

a nehéz munkát is könnyűvé teszi,

az élet, minden nehézség ellenére

vidám gyerekjáték,

ha az irányítást a kezébe ő veszi.

2010. okt. 01.

Új remények - A gondok ezrei ...

Új remények

A gondok ezrei lassan pihenni térnek

Sötét árnyak között zeng a templomtorony érces hangja

Hideg a szél, zörgeti a fák kopaszodó ágait

Búsongva, jajongva sírnak, mint szívszorító dallamok

A horizonton szomorúan sodródnak a morcos fellegek

Szenved a szívem, fájó a lelkem,

lépcsőfokain a bánat lépeget, érintve a régi emlékeket

Örök titkok mélyén sóhajt, némán magukhoz ölelnek a miértek

Csendesül a város, a gondok ezrei lassan pihenni térnek,

hogy életre keljenek a vágyak és az ébredő hajnallal az új remények

A szív; - a szívemen ...

A szív; - a szívemen ...

Az ember az eredményt érzékeli

Az ember az eredményt érzékeli

Tudod, arra gondoltam,

az ember csak az eredményt érzékeli,

a hozzá vezető út nem érdekli,

pedig, ha isteni szemmel mérne,

csak a megtett utat ismerve értékelne,

büszke magára, aki magasan van,

ki közel van a paradicsomhoz,

pedig lehet,

még csak lépnie se kellett,

vagy csak pár lépést kellett megtennie,

a legmagasabb csúcsot máris elérte,

talán, mert a sors kegyes volt hozzá,

a versenyben hatalmas előnyt adva,

magasról is indította,

más, ki szintben sokkal lejjebb került,

aki ott van a megvetettek közt,

talán sokkal többet tett,

sokkal nagyobb, nehezebb,

meredekebb pályán gyalogolt,

ha nincs is még magasan,

csak ő lehet büszke magára,

aki a mélyről jött, aki kiverekedett,

aki a semmiből teremtett,

akihez nem a sors volt a kegyes,

aki megtapasztalta, milyen is a lent,

aki szabad akaratából választotta Istent,

aki megküzdött a feljebbért,

nála akkora a szintkülönbség,

hogy azt már jól lehet érzékelni,

ott a levegő is sokkal tisztább,

neki az már a boldogság,

talán, mert hozzá lehajol az Isten,

hozzá, akit már az ördög megérintett,

jutalom, elismerés csak neki jár,

az embert csak az eredmény érdekli,

a megtett utat csak Isten értékeli.

2008. szept. 30.