A világ gömbölyű ...

A világ gömbölyű ...

Tudod arra gondoltam,

hogy a világ gömbölyű,

nincsen eleje,

és vége sincsen,

semmi nincsen benne,

ami szögletes lenne,
se egyenes nincs benne,

aminek lenne kiindulópontja,

és végpontja,

az évszakok körbe járnak,

ahogy a Föld forog a Nap körül,
sehol nincs elválasztó határ,
az éjszaka is csak pihentet,
utána a nap folyik tovább,
nincsen az évnek eleje,

és nincsen itt a vége,

megy minden
a maga útján körbe,

semmi nem hal meg,

és semmi új nem születik,

a fának a magja maga a Fa,

az ember gyereke az Ember maga,

mintha egy hatalmas csillag

sok-sok apró darabra esne szét,

sok kis csillagra,

a sok kis csillag se sejtené,

ők a nagy egésznek

pirinyó kis részei,

a mag se tudja,

hogy ő része az egésznek,

a világ határtalan,

a határokat csupán az ember építi,

talán, hogy ne legyen otthon a világban,

talán, mert nem érzi önmagát

a folytatásban,

de talán, mert a másikban

nem is önmaga folytatódik,

csupán a tudatlan anyag,

az én,

vagyis a tudatos lélek

csak a lélekben folytatódhat,

aki talán,

amíg haza nem talál,

addig változtatja az otthonát.

2009. szept. 15.

Hamvas, őszi fények

Hamvas, őszi fények 

Őszbe hajlik már.

Érett gyümölcsök illata száll a légben.

Ökörnyál úszik a levegőben.

Hamvas fényeket szitál a Nap.

A szél csípősebben fut tova.

Felhőket kergetve, fésüli az őszi lombokat,

hullajtva már a sárguló, száradó faleveleket.

Vastagodik az avarszőnyeg,

Csöndesedik a világ.

Ablakainkon túl ősz kopogtat.

A láthatatlan szeretet ...

A láthatatlan szeretet …

Tudod, arra gondoltam, hogy

a hatalmasat,

az isteni összetartó erőt

az ember megtapasztalja

nap, mint nap,

hinni benne vakon

mégsem tud igazán,

a láthatatlan szeretet erejében,

látatlan, hogy is tudna hinni,

míg maga nem találkozik vele.

2010. szept. 16.

Zizzenő levelek

Zizzenő levelek

A fák levetik lombruháikat.
A sárga levelek lengedeznek,

zizzenve hullnak a szélben.
A napsugár halványabb,
A fodros, felhős ég alatt a

kopaszodó ágak a szélben imbolyognak.
Kopár a természet,
Elszálltak a vándormadarak,

Dideregnek az itt maradottak.
Homályosak az alkonyatok,
Deresek, dermedtek a csípős,

őszi reggelek.

A jelen pillanat a fontos

A jelen pillanat a fontos 

 https://www.youtube.com/watch?v=WWzcn2kulUM

Tudod arra gondoltam,

hogy mindig az a fontos,

az a pillanat,

amiben vagyunk éppen,

azt kellene varázsolni széppé,

a múlt már nem tehet boldoggá,

pedig az ember nem varázsló,

ha elindult az úton,

ami elvezette egy ijesztő,

addig ismeretlen tájra,

azt nem képes akaraterővel,

sem imával megváltoztatni,

ha nem is tudott róla, mikor indult,

odaindult,

odaérkezett,

végig, azon az úton ment,

ami elvezetett a szörnyűségig,

a pillanatban

lerázni a múltat képtelenség,

mert a múlt rátapad,

összenő az emberével,

de talán tehet a vándor a jövőért,

hogy a rossz pillanat

ne a megérkezés,

hanem az elindulás legyen,

kifelé, a sötétből a fény felé

talán hosszú az utazás,

fárasztóbb, mint mikor indult ifjan,

talán az idő is már kevés rá,

lehet, hogy célhoz sem ér,

de a sötétből a fény felé

az út lelkesítő tud lenni,

ha a pillanat nem a megérkezés,

hanem kezdete, talán

egy jobb útnak,

ha azt a szörnyű pillanatot,

megszépíteni nem is lehet,

de meg lehet szépíteni a jövőt,

vagy csak idő híján,

a jövő pillanatához vezető kirándulást.

 2010. szept. 14.

Duruzsol a csend

Duruzsol a csend

http://youtu.be/z4CJjF_zF2Q

Az estével búcsúzunk a naptól,

A gyertyafény is árnyakat rajzol

Alakot öltenek, mint kísértetek

Összefűzik a földet és az eget

Titokzatos színes szálak lebegnek

Merengve áll az utcákon a sötét,

sötétbársony égen száll a múló idő

duruzsol a csend szelíden,

béke és nyugalom a holdfényben

Korán ítélünk

Korán ítélünk

Tudod arra gondoltam,

az ember korán ítél,

amikor azt gondolja,

rosszak az emberek,

hogy az emberiségből

kifogyott a szeretet,

ami éppen lehet,

de amiből ítélkezik,

az a minta oly kevés,

abból nem lehet általánosítani,

ahol a talaj rossz,

ott nem jó a bor,

a rossz szembetűnőbb,

a hírek is róla szólnak,

vele a levegő tele van,

a sértés mély nyomot hagy,

a simogatás nyomtalan,

gondolná az ember,

pedig valódi nyomot,

egy életre megmaradót,

ő hagy maga után,

néha mégis fél

simogatásra emelni kezét,

talán, mert a híre az,

hogy rossz a világ,

rosszak az emberek,

pedig lehet,
hogy a híre rosszabb,

mint az önmaga,

mondják, rosszak az emberek,

de oly kevés az ismerhető

abból a sok milliárdból,

aki a hírekbe nem kerül,

a jó bort is csak az ismeri fel,

ki sokfélét megismer,

csak a kitűnőt,

vagy a nagyon rosszat emlegetik,

a kettő között sok van még,

ami nem kerül a bírák elé,

közöttük isteni nedű is lehet,

sok van kiforratlan,

amelyikből lehet még minden,

akár jó felé billenthet a mérleg,

talán nem is rossz az ember,

csak olyan, mint a kisgyerek,

ha sokat mondják neki,
végül még maga is elhiszi,
míg az ellenkezőjét nem mondja,
ki őt mindennél jobban szereti.

2009. szept. 14.

Futó árny ...

Futó árny …

A nap fénylő sugara átöleli az azúrkék eget
Homályosulnak az árnyak,

majd elönti a horizontot az alkonyi Nap.
Az életünk is futó árnnyá válik.
Rőt levélkéket sodor az őszi szél,
Magányban ringatja a házakat, a kerteket,

nyári elmúlásról mesélve.

Suttogva /susogva/ regél a szél

lelkünk titkairól.

 
Téged mindig érző szeretetem kísér
Ott vagyok szívemmel,

Simogató hangod, s szemed

arany sugara ringat el csendesen.

A boldogság ...

A boldogság ...

Egyszer mindenki elindul

Egyszer mindenki elindul

Tudod arra gondoltam,

hogy az élet szeszélyes,

ha kiszámítható lenne mégis,

az élet matematikájában

az ember rossz,

könnyen okos,

ha a következmény megvan...

nem is mindig van folytatás,

sokszor, ami súlyosnak látszik,

súlytalan,

csak egy fájdalmas ficam,

elmúlik nyomtalan,

az óvatosságra intő tanulság marad,

azt is elfelejteti az idő,

de a legfontosabb dolgok tudhatók,

a végső eredmény kiszámítható,

hogy egyszer mindenki elindul,

a ki tudná azt megmondani,

hol végződő hosszú útra,

sokszor teljesen váratlanul,

az utolsó találkozás

nem bejelentve érkezik,

hogy nincs tovább,

nem tudni róla,

ami nem is baj,

de nagyon fontos az utolsó,

(az időpont ismerete nélkül,

minden találkozás)

azoknál,

akiket összeköt a szeretetszál,

egy vigyázatlan rossz szó,

lehet az végső,

bár az elvesztés borzasztó,

szinte hihetetlen,

még azt is túléli az ember,

sokkal nehezebben,

ha a végső feloldozást

 nem kapja meg,

ha úgy marad magára,

hogy a baleset helyrehozhatatlan,

a különben csak egy kis ficam,

 még meg is keseríti,

az amúgy is árvává lett életet.

2010. szept. 13.

Emlékezés ...

Emlékezés …

Mennyit is ér az életünk, milyen és van e egyáltalán életünk.
Ezt soha nem tudja az, aki nem egyedül él.

Igen, tudom, Lehet társsal is magányosak lenni - ez köztudott.

De más ez a magányosság. Mindenkinek azt kívánom, soha ne érezze ezt meg.
Emlékezés: van, akinek már csak az emlékek maradnak,

de legalább azt senki nem tudja elvenni tőle.

Az emlékek - ha rosszak, - ha jók, - akkor is emlékek, és hozzánk tartoznak.
Emlékezni nem csak szép dolgokra kell, hiszen a rosszak is az
ember életéhez, - az emberhez magához tartoznak.

Az biztos, a szépre emlékezni jobb, de az már szomorú, ha van, aki arra
sem tud emlékezni.

Attól, hogy valaki emlékezik, az új élmények befogadására ugyanolyan

szükség van - és igen, - az újak is előbb utóbb emlékké válnak.

A szomorú az, ha valakinek nem emlék, ami valóban emlékké lett.

Álom az álomban

Álom az álomban

 https://www.youtube.com/watch?v=RryNfAYncKw

Tudod álmomban álmodtam,

hogy mély álomból ébredek,

és mintha a hosszú éjjelen,

elmúlt volna rólam minden teher,

mint kit hirtelen ébresztenek,

ki még az álom határán mosolyog,

azt se tudva, kicsoda ő, hol van,

és mi történt vele,

mi nyomasztotta előző este,

de ahogy magához térni kezd,

jönnek elő az emlékek fokozatosan,

a derűs mosoly lehervad,

mikor kiderül,
nem álom volt csak az egész,

álmomban én is úgy ébredtem,

csak nem jöttek az emlékek,

mintha a gondok, bajok, örömök,

nem is léteztek volna,

csodálkozni se csodálkoztam,

természetes volt, hogy jól vagyok,

könnyűnek,

szinte léginek éreztem magam,

lépegetés közben

a földet érinteni sem érintettem,

mintha nem is én lettem volna,

miközben nagyon is én voltam,

csak éppen, mint egy kisgyerek,

a tegnap emlékei nélkül

gondtalan,

tapogatni se tapogattam meg magam,

mi történhetett velem,

mert semmire se emlékeztem,
semmit nem hiányoltam,

úgy volt természetes minden,

azt éreztem, hogy a világ szép,

nem, hogy megszépült,

álmomban más nem volt velem,

csak az a pillanat,

amikor végül felébredtem,
elgondolkodtam,

hogy pillanatra se láttam magam,

a vízparton láthatatlan álltam,

láthatatlanul örültem

az éjszakai naplementének,

úgy voltam, hogy ott se voltam,

talán az álombéli álmomban

arra ébredtem, hogy meghaltam,
aztán arra gondoltam,

vajon mi lett volna velem,

miről szólt volna a mese,

ha folytatódik,
és az jutott az eszembe,
nem bolyonghat céltalan a lélek,

amelyik megtalálja társát az életben.

2009.szept. 13.

Eltévedt fények ...

Eltévedt fények …

Szemeimből forró, égető

lávaként folynak a könnyek.
Falombok áznak az őszi esőben
Lelkem a fájdalomtól egyre görnyed,
Belém hasítanak a régvolt emlékek
Nyugalmat szívem nem talál
Elsuhant előttem sok fájó árny.
*
Rezegnek az eltévedt fények

Az ablakomon az ezüst holdfény

És milliónyi csillag ragyog.

az ébredő hajnal fénypászmái

vibrálnak szemhéjam alatt