Mag és mag

Mag és mag

Tudod arra gondoltam,

hogy a felületes szemlélő

talaj és talaj között

nem tud tenni különbséget,

aki bele magot ültet,

és izgatottan várja,

legyen az eredmény látható,

az sűrűn csalódik,

sokszor hiába is lesi,

a mag meg se moccan,

vagy ha mégis,

csenevész lesz az eredmény,

az ember azt gondolhatja,

ez a föld haszontalan,

nem is próbálkozik többel,

pedig minden mag

nem minden földbe való,

mielőtt az ember ültet,

a földet meg kellene ismerni,

megismerni, és megszeretni,

időközben megtudni tőle,

belsejében milyen kincset rejt,

hogy melyik az a mag,

amelyik ki tudja csalogatni,

ha hozzá nem értő kéz ülteti,

ott a növény is csak sínylődik,

a földnek sincs sikerélménye,

pedig egy másfajta magból

ugyanott,

virág teremhetne csodálatos,

szegény föld nem tehet semmit,

önmagától nem képes kiteljesedni,

ilyen talaj az ember is,

benne is kincsek vannak rejtve,

de ha nem figyelnek rá eléggé,

ha nem figyelnek rá szeretettel,

ha mást várnak tőle,

mint ami kihozható belőle,

akkor kudarcra van ítélve,

de ha valaki értő szemmel,

értő szeretettel azt keresi,

ami amúgy benne megvan,

ha megtalálja

a hozzá tartozó virágot,

akkor nincs olyan talaj,

miben ne lenne valami különleges,

ami előcsalogatható

nagy-nagy szeretettel.

2009. szept. 12.

Elhalt levelek ...

Elhalt levelek …

Örökzöld remények.

 Sok évig vártalak, míg egymásra leltünk.

Szemedben mosollyal közeledtél szívemhez.

Elmúlt minden, a rózsaszirmok lehulltak,

a levelek elhaltak.

A napsugarak is a felhők mögé bújtak.

A szél messze sodort.

Véget értek a mesék,

árnyak váltották fel a fényeket.

Szíved szabálytalan ritmusát hallgatod.

Minden elfolyik a végtelenben.

Lelkünkre borulnak az alkonyok

a felettünk elszálló időben.

Mozdulatlanná válik minden

– még a remény szálldos,

a rózsák felett a szürke felhőket

szétfújja a szél és azúrkékké válik a horizont.

Majd az alkonyat színei után

sötét takarót terít ránk az est, az éjszaka.

Csak a Hold és a csillagok fénylenek.

Így maradunk magunk az

IDŐ-vel álmainkban, emlékeinkkel

Olyan az élet ...

Olyan az élet ...

Tudod arra gondoltam,
olyan az élet,

mintha benne az ember

folyton csak költözne,

mindig újabb,
és újabb lakásba menne,

mindig újabba,

és egyre kényelmetlenebbe,

a vágyainál rosszabba,

mindig csak olyanba,

amilyet megenged a lehetősége,

a következő címtől fél előre,

mi lesz ott, mi fogja fogadni,

persze rossz, rosszabb mindig,

mint amire azért titkon
reménykedve számít,

mikor a rossz minőségű lakásban
körülnéz,

sírni kezd keservesen,

sírása megállíthatatlan zokogásba fordul,

nagy elégedetlenségében,

a könnyein át észre sem veszi,

ha a falak komorak is, betegek is,

ha a környezet szegényes is,

azért van olyan pont,

ahova be tud férkőzni a napocska,

olyan sarok,

hol a kényelmes öreg fotel jól elfér,

ha leülne, és körbenézne,

ha azt keresné, mit lehet itt kezdeni,

siránkozás helyett azon töprengene,

az öreg hangszerből mit lehet kihozni

egy kis fantáziával,

talán még jól is érezhetné magát,

az ablakba tenne egy cserép virágot,

az ablakba,

ami talán épp egy iskolára néz,

ahol hosszan elüldögélhet,

figyelve a nevetgélő,

csivitelő gyermeket,

ha minden helyzetben

keresné a belőle kihozhatót,

ha maximumra törekedne,

nem a világhoz képest legtöbbre,

hanem saját helyzetéhez képest,

talán

még az öreg falak közt is megtalálná,

ha fényesen nem is érezné magát,

de azért zokognia se kellene,

ha tekinteni a megváltoztathatatlanra

kicsit barátságos szemmel tudna.

2009. szept. 11.

A rőzse lángokat sír

A rőzse lángokat sír

Magam vagyok magányosan
Életem kínokkal telve
Hirtelen borul rám a fájó idő
Szememet könnyek égetik
Szürke felhőket sodor az őszi szél
Mint engem sodor a fájdalom hullámán

Elmentél tőlem, elengedted a kezem,
Ringatózott(m) emlékeimben
Forrón lángoló szerelem,
A csoda voltál nekem
A fehér holdsarló alatt
Lelkem belefonva a végtelenbe.

Vezeklek bűneimért,
Megkövetlek szerelmemért
Fájdalmasan vágyó sóhajom száll feléd
Árny ül a lelkemen

az élet, - a lélek ...

az élet, - a lélek ...

Szabadnak született ...

Szabadnak született ...

https://www.youtube.com/watch?v=Jz1z42mHlQE

 

Tudod arra gondoltam,

a szabadnak született ember,

talán elindul a saját útján,

de útközben,

az ismeretlenben eltéved könnyen,

ha elérkezik a megfelelni vágyás,

és az elvárások útvesztőjéhez,

ott rengeteg az értelmetlenül tilos lámpa,

ahol zöld utat csak az kap,

aki kiválóan alkalmazkodik,

az ember nem győzi

a forgatagban a fejét kapkodni,

sokan előznek szabálytalan,

lemaradni ő sem akar,

mintha a legügyesebbeknek,

kik legjobban megfelelnek,

valami különleges jutalom járna,

pedig ott semmit se kap,

de elveszít sokat,

a színes kavalkádban

egyszer csak önmagát nem találja,

igaz, nagyon nem is keresi,

az a gyermek, azt hiszi,

már nem is létezik,

pedig talán van,

(csak elrejtve mélyen,

mint kit szégyellnek,

mint egy törvénytelen)

azt várva,

hogy jöjjön érte egy angyal,

kinek a neve szeretet,

aki kézen fogja,

és kivezeti a kilátástalan ricsajból,

a szeretet,

aki nem vár tőle mást,

megelégszik azzal,

ha végre önmaga.

2010. szept. 10.

Didergő magány

Didergő magány

Keveset beszélsz.

Magadba zárod gondolataidat.

Úgysem érti senki.

 Az érzéseidet is magadba zárod.

Nincs megoldás életedre.

Nem kötelez semmi és nincs kötelék semmihez.

Csak csendesen sodródsz sorsod útján.

Felhők takarják előled a napot és nincs remény a fényre.

Ösvényedre lépsz, búcsú nélkül.

Üressé válsz - elveszett minden.

Elhagyatott a szíved, megfakultak  a színek.

Meggyötört az arcod, beléd hasit a fájdalom.

Tompa fényű Hold alatt magányosak az éjszakáid.

Zaklatott álmokkal jársz emlékeidben.

Csalárd remények.

Könnyeid elapadtak, dideregsz magányosan.

Nagyon hiányzol.

Gyere - vigyél magaddal.

Ha a Teremtő ...

Ha a Teremtő ...

Tudod, arra gondoltam, ha a teremtő

munkája végeztével elszenderült volna,

és a mély álmából hirtelen felébredne,

ha körülnézne,

hogy örömét lelje a teremtményében,

először csak a szemét dörzsölgetné,

talán maradt benne egy kis csillagpor,

vagy az éjszakáról egy rémisztő álom,

talán azt gondolná, az álom messzire,

egy másik világba repítette,

de hogy bennünk nem ismerne

arra, akit teremtett saját örömére,

nem, nem az öltözködés,

nem a másféle divat zavarná meg,

nem a hatalmas épületek,

és nem is az idegen,

fura maszkba zárt arcok tévesztenék meg,

ó, ezeken könnyedén keresztül lát egy teremtő,

csak azt nem értené,

miért olyan fáradt az ember,

miért kell erőfeszítés az élethez,

hiszen mindent készen megkapott,

akkor most miért vánszorog,

miért nem tud szárnyalni,

pedig ő (mármint a teremtő)

a lelkét osztotta szét közöttük,

hogy megkönnyítse a test terhét,

igen, igen, de hova tűnt a lélek,

a saját lelkét,

a szeretet lelkét hiányolná,

a lényeget,

mert olyan nélküle az ember,
mint a repülő üzemanyag nélkül,

vagy mint a madár,

akinek elvették a szárnyát,
csak teher önmagának,

és az egész világnak,

azért oly súlyosak a léptei,

azért fárad bele az életbe,

mert elveszett belőle az isteni lélek,

amelyik magasan tartaná.

2008. szept. 09.

Életünk szerenádja ...

Életünk szerenádja …

Meghitt szerelem talált ránk,

szívünket összefonva.

Lassú léptekkel egymáshoz szelídültünk.

Fényes, ragyogó két szemed simogatott.

A szerelemhúrokat nálunk az ősz hangolta fel.

Dallamaink tizenhárom évig zengtek együtt, egymásnak.

Elragadott tőlem a halál,

gyertyád lángja ellobbant.

Elmentél, - közös húrunk elszakadt.

Életünk szerenádja elhallgatott.

*

Álmaimban sokszor megjelensz.

Már sötét árnyak ölelnek.

Lelked bolyong a végtelenben.

*

A boldog évek messze sodródtak.

Könnyeim fel-felszántják arcomat.

Merengek a múlton,

és óvatosan lépdelek tovább utamon.

Vissza-visszanézek álmaimban.

Az idő pereg, majd elillan

és megpihen a végtelenben.

A természetes természet

A természetes természet 

https://www.youtube.com/watch?v=ExVQJfbGkGM

Tudod arra gondoltam,

milyen is lehetett az első víz,

milyen lehetett belőle kortyolni,

az-az igazi,

velünk milyen csodát tenne,

ha egyszer újra önmaga lehetne,

milyen a levegő,

ha önmaga,

ha tisztaságát semmi nem zavarja,

milyen lehet vele eggyé válni,

 minden mástól mentesen,

milyen különleges érzés lehet,

amikor az embert átjárja,

a maga csodás valójában,

milyen lehetett a föld,

amikor még önmaga volt,

amikor nem zavarta meg semmi,

milyen lehetett

a belőle érkezett alma íze,

amit a tiszta eső áztatott,

ami a tiszta,

a valódi földből növekedett,

a világ milyen lehetett,

amikor még a sejtjeit

az ismeretlen,

valószínűtlenül tiszta levegő járta át,

tisztán,

milyen csodára lenne képes minden,

és milyen csodára lenne képes az ember,

ha egyszer lehetne újra,

a tiszta,

a valódi önmaga.

2010. szept. 08.

Dallam kúszik ...

Dallam kúszik ...

Aki szeretetet követel

Aki szeretetet követel

Tudod arra gondoltam,

az ember megszokta,

gyorsabban jut a célhoz

karöltve az erőszakkal,

mint egyedül önmagával,

megszokta,

az idő során megtanulta,

a példát oly sokszor látta,

erőszakkal hamarább jut előre,

ezért sok mindent követel,

legtöbbször elégedett is lehet,

jobban jár, mint ki a sorát kivárja,

mintha a sors is mellé állna,

de olyan dolgok is vannak,

amit nem lehet,

amit kikövetelni nem érdemes,

ha mégis úgy tűnik,

az a látszat csak hamis,

a barátság

és a szeretet születése

nem olyan dolog,

mit lehetne erőltetni a napvilágra,

a szeretet, a barátság,

nem egy olyan ház,

amit erőszakkal meg lehet szerezni,

amibe csak be kell költözni,

és élvezni az otthon melegét,

a barátság, a szeretet

egy folyton növekvő épület,

mit önmagától épít a szeretet,

számára nincs határ,

a lehetősége végtelen,

csak türelem kell hozzá,

hogy megszülethessen,

hogy égig érő lehessen belőle,

se kikövetelni, se kifizetni

és belé költözni nem lehet,

aki szeretet követel magának,

legfeljebb egy apró kis magot kap,

amit, hogy megszülessen,

hogy szépen daloljon,

gondozni, ápolni kellene,

némán elszárad különben,

aki szeretetet követel,

az szeretet híján

nem tud vele mit kezdeni,

a kezdeti gyors siker után,

egyedül marad szeretetlen.

2009.szept.08.