Nehéz megtalálni ...

Nehéz megtalálni ...

Tudod arra gondoltam,

sokszor fohászkodik az ember,

néha azt se tudja, imát kihez rebeg,

talán az égiekhez,

olyat kér, amire nagyon vágyik,

pénzt, boldogságot, sok sikert,

kívülről jövő békességet,

nem azt, hogy önmagához

minél hamarabb megérkezzen,

találja meg az igazi Énjét,

imába csomagolva nem szokta kérni,

segítse az ég meglelni saját magát,

végre önmaga,

és ne tömeg legyen csupán,

kettőt biztosan nehéz megtalálni,

az egyik az Én, a Lélek a másik,

vagy talán a kettő ugyan az lehet,

ki az úton önmagával találkozik,

találkozik a lelkével,

akkor minden megváltozik,

a színház és az élet, ha külön válik,

hirtelen harsány, rikító színű lesz

a tapsra vágyó színész szava,

a lélek csendes, egyszerű,

egyértelmű szava mellett,

ha ez megtörténik, ha a tapsnál,

a közönség elégedettségénél

fontosabb lesz a belső harmónia,

attól kezdve

az ember mindent úgy tesz,

ahogy neki jó, öntörvényű lesz,

de azok a törvények

a lélek igazságának a törvényei,

ami jó mindenkinek,

ha nem is mindenki örül neki,

az Én rögtön tiltakozik,

ha belső hamisságot észlel,

hiszen ettől függ az ő békéje,

ha ez megtörténik,

kisétál az ember a tömegből,

kívül álló lesz, de együtt érző,

ha megtapasztalja a belső békét,

amit csak a Lélekkel,

az Énnel való találkozáskor lehet,

ha már a fontos nem az lesz,

hogy mit mond a világ,

mit szól hozzá a tömeg,

ha fontosabb lesz a belső béke,

önmagával lehessen elégedett,

önmagának annál többet

az ember nem is remélhet.

2009. július 22.

Bandukol a fény ...

Bandukol a fény …

A régvolt fájdalom ma egyre erősebben él.

Síró gyerek vagyok, sajgó életemmel.

Fásult magányos - tele kínokkal.

Megalázottan, félve élem mindennapjaimat.

Béklyóba kötve.

Gondjaimból újra és újra felálltam, de most olyan kilátástalan minden.

Olykor megsimogat még a Nap, de erőtlenné lettem.

Örömöm sem lelem, a szépet is egyre többször látom másnak.

Minden este én úgy fekszem le, hogy mit hoz a holnap.

Álmaim is elhagytak, sorsom összekuszálódott.

Néha még bandukol előttem a fény, de utamon már csak árnyak kísérnek.

A pirkadat elhozza a reményteli ébredést, hogy mi lesz,

hogy fel tudok e kelni, hogy feltöltődhetek e szeretettel.

Imát mondok szeretteimért, és elgondolkodom azon,

hogy vajon értem van e, ki imádkozik.

Homályos, ködös, erőtlen napok vesznek karjukba.

Álmatlan, fájdalmakkal teli éjszakák.

A hajnalhasadás sokszor talál ébren, hogy a kínzó nappalok után

 újabb estébe, éjszakába lépve ékelje belém fájdalmas sorsomat.

Álmokból születtünk ...

Álmokból születtünk ...

Fut az idő ...

Fut az idő …

Álmatlanul, zaklatottan, forgolódva töltöm az éjszakát.

Hallgatom az érkező hajnal neszeit.

Elérkezik a reggel, ma ismét előttem áll az új nap.

Szürke színek a függönyön túl, páracseppek a száraz faleveleken.

Nehezen világosodik. Magányomban végtelen mélabú szívemben.

Ez vagyok én. 65 évem elszaladt, egészségem elveszett, korlátok közé szorult életem.

Minden lépésemért harcba szállok. Botorkálok utamon. Árnyak ölelnek.

A színes lombok is szürkévé válnak. Az idő elrohant, sejtjeimben már csak az emlékek élnek. Reménytelen holnapok – csak várom a Nap ébredését- reménykedve.

Fut az idő, de nem tudod, merre, - hova.

A gondolat

A gondolat 

Tudod arra gondoltam,

való igaz,

az embert a gondolata minősíti,

mint ahogyan azzá válik,

amivel táplálkozik,

vagyis hát nem ő,

csak a teste válik azzá,

kívülről jövő táplálék eredménye

a gondolat is,

hogy mit eszünk, mivé válunk,

mire gondolunk, mivé válunk,

az nem csak az embertől függ,

legkevésbé függ tőle,

korlátok,

szokások szabályozzák,

amiből lehetetlen kitörni,

befolyásolja szelleme a kornak,

a környezete gondolkodása,

ráhatása,

a gondolatunk a miénk,

de csak, mert megkaptuk,

nincsen gyökere saját,

nem egyedi példány,

van úgy,

hogy kevesebb van belőle,

de akkor is valahonnan érkezett,

valahonnan elindult,

az ember nem felelős azért,

hogy mivel táplálkozik,

mert úgy kezdődik, hogy etetik,

nagy úr a megszokás, hogy mivé válik,

függ attól,

milyen illatok csiklandozzák,

miről beszél a nagyvilág,

mintha sehol se lenne az „én”,

mint ahogy a kilincsek egyformák,

mégha látszatra különböznek is,

egyformák a gondolatok is,

a világban egy pár gondolat hömpölyög,

azt dolgozza fel,

azt adja tovább sajátjaként ,

mintha az „én” nem is létezne,

a divat irányit, nem csak az öltözéket,

hanem, hogy miből építkezik az ember,

milyen téglákból emeli az építményét,

nem képes önmaga kitörni

a megszokás köréből,

pedig valahol ott lappang,

(mert muszáj, hogy legyen)

az „én”,

ami önmaga képtelen az erős,

a megszokás ráépített falait ledönteni,

egyedül csak a szeretet segíthet neki,

amikor az érzés irányítja a gondolatot,

nem úgy, hogy érzelgőssé teszi,

hanem egészségessé táplálja,

ha belőle születik a gondolat,

az olyan egyedi lesz,

mint amilyen egyedi a szeretet,

vagy, mint az ujjlenyomat.

2009. július 21.

A végtelenség horizontján

A végtelenség horizontján

https://www.youtube.com/watch?v=i9BbCXs-PnM

Tovasodródó álmok,

emlékek szívünkben

Dallamok, melódiák a

reggel ébredő fodrai közt

Madárdal zengi szerelmét,

a végtelenség horizontján

Fürdünk a fényben,

a cirógató szélben

egy új nap reményében

Megtisztulni ...

Megtisztulni ...

 

Tudod arra gondoltam,

valamikor, valahonnan

jött egy gondolat,

ami sokáig feszített,

és csak akkor engedett,

ha Neked elmesélhettem,

(talán csak akkor vált valódivá)

most, mostanában

nem egy gondolat,

csupán egy szó jön az eszembe,

aki olyan, mint a gyerek,

ki azt szeretné, foglalkozzanak vele,

nem hagy nyugtomul percre se,

hiába hessegetem, engedjen,

önmagában így teljesen értelmetlen,

de, mert erőszakosan rám akaszkodik,

és mert nem tudok vele mit kezdeni,

tapintatlan lábatlankodásával

minden dolgomban csak akadályoz,

végül megadom magam, hagyom,

leteszem minden más gondom,

elkezdek egyedül vele foglalkozni,

boncolgatni, mit is lehet belőle kihozni,

legtöbbször jó társnak bizonyul,

segít, nem hagyja el magát, súg,

így vagyok most a tisztasággal,

a szóval, hogy „tiszta”,

róla persze eszembe jut a piszok,

vagy a szenny, az undorító,

és az, milyen csodálatos,

milyen nagyszerű ajándéka az életnek,

hogy a tisztaságot mindig lehet megújítani,

olyan makacs piszok nincs is,

melyiket ne lehetne eltávolítani,

elég a portörlés némelyiknél,

de több figyelmet

nagyobb akaratot kíván

a lerakódott szenny,

sokszor kefével kell vakarni,

de van, hogy az neki semmi,

a kéz még mindig nem tiszta,

szerencsére 
vannak még különböző szerek,

ha az akarat megvan,

végül is lehet olyan makulátlan,

mint a legelején,

mikor még szűz tiszta volt,

az is eszembe jutott,

hogy lám, mennyire hasonlít

a test, és a lélek,

a szenny egyikkel se válik eggyé,

van, hogy leporolni elég,

máskor komolyabb műveletre van szükség,

csodás dolog, hogy úgy, mint a kéz,

a lélek is,

akarattal megtisztulni képes

minden szennytől, minden piszoktól,

a legnagyobb mocsok alatt is ott ragyog

teljes pompájában az eredendő tisztaság.

2009. 07. 10.

Nem mindenkinek van életszeretete

Nem mindenkinek van életszeretete 

Tudod arra gondoltam,

ha nagyon gazdag is valaki,

élni mégse szeret mindenki,

nem mindenkinek,

akinek megvan mindene,

van meg az élet szeretete,

de van olyan is,

aki nincstelen,

és az életet mégis szereti,

bármennyire is sok benne a küszködés,

nem adná oda semmiért,

a sajátját senkivel nem cserélné,

nem, nem azt mondom,

hogy aki szeret, mind boldog,

hogy a fájdalom nem fáj neki,

csak azt, aki szeret, az szeret élni,

számára virágba borul minden

a leghidegebb télben is,

még a fájdalom is kivirágzik

annak, aki szeret,

a szó is virágba borul,

nem vész magjában kárba,

a szél el nem fújja,

a szeretet megöntöz, mindent

besugároz ragyogó fényével,

a legnagyobb piszkot is kitakarítja,

jó gazdaként szépíti a világot,

aki őt magában hordozza,

aki otthont ad számára,

az mindennek ellenére szeret élni,

szeretve élni fagyban, és sivatagban is jó,

vele a fagyos tél,
a forró sivatag is megtermi gyümölcsét,

a jéghegyeket is megolvasztja,

a sivatagot is virágba borítja,

aki szeret,

minden külső körülmény,

minden belső fájdalom ellenére

élni is szeret.

2009. július. 13.

Hallhatatlan

Hallhatatlan

https://www.youtube.com/watch?v=agIYucbhZC8

Pörögnek az évszakok,

Gyorsvonatként a napok

Vándorlunk ösvényeinken

A Nap felé fordult arccal,

Szívünkbe vésett emlékekkel,

Mutatva utunkkal a célig,

Árnyak, fények játékában.

Visszatükröződik a múlt,

Csillagok halványuló fényében,

Végtelenbe sodródó életünk

Sorsunk ösvényén már egyedül

Két szemed aranyló fényében

Így múlunk el – hallhatatlan

A csodák ...

A csodák ...

Tudod arra gondoltam,

hogy az emberiség felnőtt,

és ahogy a gyerekkora elmúlt,

úgy fogytak el a csodák,

mikor még kiscipőben járt,

minden különleges volt,

minden különleges csoda volt,

csupán a csoda nem volt különleges,

naponta rácsodálkozott az ember

a gyorsan,

mégis láthatatlanul növekvő fűre,

a magasan repülő

csuda ügyes bogárra,

a kotta nélkül daloló madárra,

csodák birodalma volt a világ,

de ahogy cseperedett az ember,

úgy eszesedett,

és már nem hitt a csodában,

a magyarázatot mindenre megtalálta,

kiderítette, mitől színesek a színek,

a madárhang hogyan keletkezik,

és miért nem esik le a katicabogár,

miért ad meleget a napsugár,

télen már nem csoda a fehér csoda,

persze gyerekek még vannak,

de majd ők is felnőnek,

ahogy felnőtt az emberiség,

az elmaradt csodát majd ők is siratják,

ma már különleges nem történik,

ami csodaszámba mehetne

az nagyon ritka, a világot az ember
kívülről-belülről ismeri,

sok újat neki már nem tud mondani,

ha csodát szeretne,

csak önmagára számíthat,

ha benne a jéghegy felolvad,

akkor újra születhetnek a csodák,

az egyik a másikat hozza magával,

meleg, szerető szívvel

újra csak kisgyerek lesz az ember,

aki rácsodálkozik mindenre,

mint aki először lát bárányfelhőt,

hegyek mögül felbukkanó Napot,

hiába lett az ember felnőtt,

ha megszületik benne a csoda,
csoda lesz az egész világ újra.

2009. július 14.