A szépet a jóért látjuk meg

A szépet a jóért látjuk meg 

Tudod, arra gondoltam,

hogy az értő szem

a szépet

a jóért látja meg,

a jóért lesz szép a szép,

nem a külső maszk ámítja,

hanem a mögötte megbújó jó,

ha ott csak űr tátong,

vagy értelmetlen káosz,

legyen kívülről bármily gyönyörű,

csak addig tündökölhet,

amíg a fénykora tart,

nincs belülről mi éltesse,

úgy hullik le,

mint fáról a terméketlen virág,

ami soha sem hoz gyümölcsöt,

a tavasszal pompázó rét,

az ébredő természet gyönyörű,

de ha csak a szépségéért lenne,

ha kizárólag gyönyörködtetne,

az értéke sokkal kevesebb lenne,

attól műremek,

amit titokban önmagában rejteget,

bármily jó tollú a vers költője,

ha csak szép szavakat rak rímekbe,

a laikust ugyan megtévesztheti,

de az értőt,

akinek a belső jóért lesz szép a szép,

azt nem tudja becsapni,

a külsőt nem keveri

azzal az értékkel,

ami a szerető szemnek

a csúnyát is széppé varázsolja,

vagyis nem is varázsolja,

a belső jó átüt átüt a külsőn,

de csak az látja,

az láthatja, aki szeret,

ez a szépség

csak kiváltságosoknak látható,

a hozzá nem értő

megelégszik a csillogással,

a csomagolással,

a felszínnel, mert ő érdektelen,

nem kívánkozik a mélybe tekinteni,

nem kérdezi,

mitől lett ilyen szép a szép,

illanó, vagy mélyről fakadó,

sokszor nem a jóért szeret az ember,

hanem kizárólag a vakító szépért,

a színtelenedőért, a múlandóért,

a múló idővel korosodóért,

nem az örökifjúért,

a szerető szemnek naponta szebbé válóért,

így aztán könnyen megszeret,

és könnyen felejt is az ember.

2009.ápr.08

Zokogó zápor

Zokogó zápor

Haragosan tombol a vihar

A ragyogó kékség elszürkül

Villám hasít a mennybolton

Beleremeg a világ, úgy megdördül

Hajladoznak, sírnak a fák

Szikrázik a Föld és az ég

Dübörög, dobban a messzeség

Zokogó zápor ömlik szerteszét

Hálátlan az ember ...

Hálátlan az ember ...

Tudod, arra gondoltam,

nem jellemző tulajdonsága

az embernek a hála,

ami talán nem is nagy baj,

hiszen aki hálát vár,

az üzletet kössön inkább,

aki ad, saját örömére adjon,

pénz helyett hálát se várjon,

a hála ugyan nem,

de a hálátlanság,

mint jelző

nagyon ráillik az emberre,

hálátlan a Vízhez, a Földhöz,

a Levegőhöz,

az állatokhoz,

és hálátlan a másikhoz,

igaz, a Föld, a Levegő, a Víz

nem tudatosan adja önmagát,

de mégiscsak naponta megterít,

vagyis hát számunkra megteremtik

az élethez szükséges feltételeket,

hálát, mint a jó szülők

ők sem várnak,

nem fáradság az nekik,

nekik az semmibe se kerül,

talán csak az ember jóvoltából,

egyszer majd az életükbe,

ők önmagukat adják,

ki tudja, talán a saját örömükre,

a kisrigó azért csipeget,

hogy jól lakjon,

hogy épp a kártevőket szereti,

az már az ember szerencséje,

nem érdemel hálát érte,

mint az, ki saját örömére

segít a másikon,

se a Föld, se a Víz, se a Levegő,

se a csipegető kis rigó

nem háláért teszi, amit tesz,

de azt biztosan ők se értik,

miért robbantja, miért mérgezi,

miért űzi el a hálátlan ember,

az ember,

aki nélkülük nem is élhetne.

2009.ápr.07.

Távolba vész ...

Távolba vész …

Fáradt, sebzett vagyok,

Életem lassan távolodik.

Egyedül, magányosan járok,

Örömpillanataim eltűnnek.

Emlékeim szívembe marnak,

Rózsáim csendben elhervadnak.

Te más vizeken evezel,

Kezed számomra elérhetetlen.

Börtönbe zártad lelked,

Föld és ég magához ölel.

Távolba vész minden szó,

Ránk boruló örök takaró.

Mindig nyomaszt bennünket valami

Mindig nyomaszt bennünket valami

Tudod, arra gondoltam,

hogy az ember gondol,

vagy épp nem gondol rá,

de mindig nyomasztja valami,

valami, ami rátelepszik a külsejére,

a hangulatára, a mindennapjára,

valami mindig gondoskodik róla,

hogy ne legyen felhőtlen a napja,

mindig oka van rá,

hogy sajnálja, hogy sirassa önmagát,

hol egy sértő szó,

hol egy igazságtalan ítélkezés,

félelem a biztonság elvesztésétől,

félelem az elmúlástól,

valós, vagy képzelt gondok

rontják az életünk minőségét,

ránk telepszenek sötét felhőként,

velük semmi nem megy úgy,

mint ahogy nélkülük mehetne,

baja mindig van az embernek,

mióta világ a világ,

és az meglátszik minden gondolatán,

minden szaván, minden munkáján,

minden önmarcangoló versén,

minden tevékenységén,

minden alkotásában

benne van az önsajnálat,

minden elindult szabad gondolat

visszakanyarodik az én rabságába,

nem tud az ember elfelejtkezni magáról,

a bajok a mélybe húzzák,

nem engedik szabadon szárnyalni,

hogy szabad legyen,

önmagától kellene szabadulni,

ahhoz pedig kellene valami,

ami nálánál sokkal fontosabb,

de nem lehet,

mert örök figyelmeztetőül ott van

a nincs fájdalma, még olyan sincs,

akit önmagánál jobban tudna szeretni,

nem tud magáról megfelejtkezni,

olyan szoros kapcsolatban van magával,

önmagától nem tud távolságot tartani,

ha valaki hozzá közelebb tudna kerülni,

ha a Te kiszorítaná az én-t,

ha egyszer elfelejtetné a „Te” fájdalma

az „én” fájdalmát,

akkor biztosan könnyebb lenne az élet,

mert aki szeret,

az nem engedi a másikat zuhanni,

szeretné szeretetével magasra emelni,

de ahhoz magának is fel kell emelkedni,

hogy sikerüljön, a gondokat ki kell dobálni,

a magasban olyan csodát látni,

hogy ketten biztosan érezhetik,

a pontként látszó hibák ellenére is jó élni.

2009. ápr. 04.

Ritácskának - boldog névnapot!

Drága Ritácska!

 https://www.youtube.com/watch?v=p_rh9wLvaUY

 

Isten áldjon Téged,

Jövelje jókedved,

éltesse szépséged!

Ünnepeljünk Téged,

Ma van neved napja,

Áldjon meg az Isten

Boldog névnapot kívánunk Neked! 

Zsófinak, Karcsinak

Zsófinak, Karcsinak!

 https://www.youtube.com/watch?v=X0lH6VDOO1E

Boldog névnapot, 

boldog születésnapot kívánunk! 

 

Szívembe csendülve ...

Szívembe csendülve ...

http://youtu.be/-tW2EKxxdCw

Pihenőre tér a város,

homály és csend vesz körül

Álmatlanság gyötör,

fájdalom markolja szívem,

ébren találnak a hajnali fények

Harmatcseppeken ragyog

az újjászülető nap,

a bús gondolatok messze szállnak,

könnyű felhők fodrozódnak

A madarak víg ébresztőt fújnak,

szívembe csendülve reményt adnak

Istenhez imádkozom

Istenhez imádkozom

Tudod arra gondoltam,

hogy valamikor,

ha imádkoztam Istenhez,

nem éreztem,

hogy beszélek valakihez,

hogy valaki meghallgatná a szavam,

nem éreztem azt, mikor egyedül voltam,

hogy vele már nem vagyok egyedül,

néztem az égre, a jeleket keresve,

hogy int,

akár egy lehulló csillaggal válaszol,

vagy megnyugtatásul rám kacsint,

de az ég nem felelt, néma volt,

talán, mert rossz helyen lestem,

mert kifelé, mert messzire beszéltem,

mert nem magamba mélyedtem,

nem magamban kutattam az Istent,

nem gondoltam arra,

hogy ahogy én része vagyok

az egy egésznek,

de ahogy én mégiscsak én vagyok,

úgy az Isten,

aki szintén része az egynek,

vagyis hát ő az Egy,

bennem is bennem van,

ő az én Istenem, a saját, a segítő,

a szeretett szeretet Istenem,
aki mindig figyel rám,
mindig itt van velem,
ismeri minden gondolatom,
ismeri minden érzésem,

most már, ha őt keresem,

nem kint, hanem bent keresem,

neki beszélek, őt kérdezem,

hogy miért, miért a rossz,

miért az ellenségeskedés,

ha ő mindenben,

és mindenkiben benne van,

ha mindenhol ott van, hogy történhet ilyen?

és elhiszem neki, hogy azért ilyen a világ,

mert őt, a szeretetet rossz helyen keresi

az ember önmagán kívül akarja meglátni,
pedig ahhoz előbb belül kell rátalálni,

ha nem is túl sűrűn,

de azért naponta szólok Neki,

egyszer, hogy segítsen,

egyszer, hogy megköszönjem,

hogy ma is megmutatta magát nekem

a teljes, a fenséges valójában.

2009. ápr. 03.

Érintlek ...

Érintlek ...

 https://www.youtube.com/watch?v=Kqk9u6cyQqA

Csodálom a szépségeket:

érintlek minden pillanatban

Ámulatba ejt az ébredő Nap:

érintlek az arany napkeltében

Szememben ragyog a naplemente:

érintlek a bíborban fénylő alkonyban

Ölel a csillagfény, s a Hold sugara:

érintlek a csillagos éjszakában

Benne vagy féltő álmaimban:

érintlek minden pillanatban

Ha a bohócot megszeretik

Ha a bohócot megszeretik 

Tudod, arra gondoltam,

mikor valaki a bohócot megszereti,

akkor leginkább az előadást szereti,

a jópofa maszkot,

a kedves csetlés botlást,

a kacagtató tréfát,

nem pedig a fehérre festett arc mögött

a verejtékező embert,

ő csak mutatja, hogy mi tud,

de azt nem, hogy ki is valójában,

azt, ha akarná se tudná megtenni,

a műsoridő is rövid,

meg amit az ember magából mutat,

az soha sem önmaga,

a bohóc képtelen önmagát megmutatni,

mert amit mutogatnak,

az csak az előadás lehet,

ami az embernek az önmaga,

az mindig magától jön elő,

ha olyanok a körülmények,

talán, hogy levegőt vegyen,

olykor felbukkan a „víz színére”,

és ha szívesen fogadják,

akkor maradjon,

az ügyes bohócok

könnyedén felcserélhetők,

ma ő van a porondon,

a közönség holnap egy másiknak tapsol,

mert a szeretet a cselekedeté,

és nem az érző emberé,

a bohócot a közönség nem ismeri,

nem tudja, milyen a valójában

nem látni rajta, ha a szíve fáj is

kacag a nézőtér,

hisz a könnye is csak a játék része,

de ha a bohócot előadás után,

a sötét utcán látja meg valaki,

ahogy a lámpa fénye az arcára világít,

és ő a könnyeit törölgeti,

mikor már letette a bohócsipkát,

megmosta az arcát,

amikor úgy érzi, biztonságban van,

nem látja senki,

ha valaki őt akkor megszereti,

az a szeretet már nem a bohócé,

hanem az érző, vérző szívű emberé,

úgy már nem lehet megszeretni mást,

legyen akár a legjobb

az élet nevű színpadon.

2009. ápr. 02.

Rád gondolok

Rád gondolok

Aranyfény szövi át a tájat

dalolnak, trilláznak a madarak
az azúrkék égbolton felhők szállnak
enyhe szellő simítja bús arcomat

lelkem is messzire szárnyal
rád gondolok lebegő csöndemben
a tudat, hogy vagy, megvigasztal
elmerülök szemed mély ölelésében.