A szeretetlenség

A szeretetlenség

Tudod, arra gondoltam,

talán csak egyetlen betegség van

a világon,

egy alapbetegség,

a többi mind következmény,

szövődménye annak az egynek,

ugye tudod már, mire gondolok?

igen, ez a betegség

a szeretetlenség,

és ez nagyon komoly betegség,

halálhoz vezető betegség,

talán az egész világ halálához,

és csak egy gyógyszere van,

a szeretetlenség orvossága

a szeretet,

amit nem lehet vegyi úton,

mesterségesen előállítani,

csupán akarva nem lehet szeretni,

de még ha ezt tudná is az ember,

ha hinné is, hogy a világ bajának

egyetlen mentsvára a szeretet,

akkor is képtelen lenne

csupán akarattal szeretetet termelni,

mert ha nincs alapanyag,

nincs is miből gyártani, és az nagy baj,

mert ahogy az idő halad,

pusztul a világ,

a megmentő segítség

mind jobban elfelejtődik,

már csak itt-ott van belőle,

nem tudja az ember,

talán elfelejtette,

mit jelent igazán szeretni,

így azt se, hogyan lehet megszeretni,

ha egyszer a homályba vész teljesen,

ha már senki se fog hinni benne,

akkor mérgezésben, vagy éppen

robbantás által fog elpusztulni a világ,

mert mérgezni, robbantani

csak a szeretetlen szívvel lehet,

aki szeret,

akárcsak egy embert is szeret,

az óvná az egész világot,

Neki óvná a világot minden bajtól,

minden rossztól, minden keserűségtől,

hiszen a világ nyomorúsága,

ugyan úgy az Egynek is tragédiája,

de hát olyan nincs is,

hogy valaki csak egyet szeret,

mert szeretni csak elkezdeni nehéz,

a többi jön magától,

de sokszor úgy néz ki,

még az egy is lehetetlen,

ahhoz kevés az ember,

ahhoz Isten kell,

az ember, ha már szeretnie kell,

mert úgy illik,

könnyebben játssza a szerepet,

de az örök haláltól a színház

nem fogja megmenteni a világot,

csapda,

hogy egy gyógyszer van

a világ pusztulása ellen,

és az a szeretet,

de az ember nem tud igazán szeretni,

talán, majd egyszer, közel a véghez,

a szeretethez fordul,

mint utolsó menedékhez,

és akkor a nagy bajban,

majd a saját tudata megsúgja,

hogy szeretni megtanulni annyi,

mint áldozni,

nem energiát, nem pénzt,

hanem időt, rengeteg időt,

és ha nem is rögtön,

de a ráfordított idő meghozza gyümölcsét,

mert nem lehet nem megszeretni azt,

akit az ember sokáig,

nagyon sokáig figyel,

akire szívével, lelkével,

minden porcikájával odafigyel,

először talán áldozat, azután,

ha majd megszületik a várva várt szeretet,

akkor a világ legnagyobb boldogsága

az együtt eltöltött idő,

az a szeretet olyan erős,

amit még a távolság sem tud mérgezni

2009. márc. 24.

Vergődő szívek

Vergődő szívek

 https://www.youtube.com/watch?v=xGYAQLfn_wc 

Tehetetlenül érezzük szívünk vergődését.

Mélybe hullnak egykori álmaink

Messziről. tompán szólnak a harangok

Különös érzések lelkünk mélyén

Egyedül járjuk úttalan utunkat

Az emlékeink messze szállnak,

Csillagaink halványan pislákolnak

Falakat emelnek körénk a fájdalmak

Porszemek ...

Porszemek ...

Tudod, arra gondoltam,

hogy egyenként,

a világ egészéhez képest

csak apró porszemek vagyunk,

de a porszemhez képest

mi vagyunk a világmindenség,

tele lehetőséggel,

igaz, porból jöttünk,

és porrá leszünk,

de ha belegondolok,

ha hatalmas is,

mégis lényegtelen a különbség,

lényegében

csak a tudattal különbözünk,

a tudatunkkal, amit arra használunk,

amit talán rosszul használunk,

nem rendeltetésszerűen használunk,

hogy egy életen keresztül

port porra halmozunk,

de vajon azért kapott tudatot a porszem,

hogy mint hóból a hógolyót,

porból porgolyót gyúrjon,

hogy végül porszemként haljon,

hogy a kezdeti,

és a végső por között

semmi érdemleges,

semmi megőrizni érdemes ne történjen?

vagy talán kapott a porszem egy lehetőséget,

amit sok-sok életen keresztül elhalaszt,

mert a porgyűjtésben nem marad ideje,

hogy kiemelkedjen porszem mivoltából,

és a szeretet hallhatatlan angyalává váljon

2009. márc. 23.

Barát az ...

Barát az ...

 

Csitáry-Hock Tamás - Bezárni a végtelent

Csitáry-Hock Tamás

"Bezárni a végtelent…

Lehetetlen. Nem tudom korlátok közé szorítani. És mégis. Mindig megpróbálom. Újra és újra. Próbálom bezárni a végtelent. A végtelen lelket véges szavakba. A végtelen érzéseket véges mondatokba. Elmondani az elmondhatatlant. Százszor és ezerszer. És mindig veszítek. Mindig ő győz. A végtelen lélek a végtelen érzésekkel. Mert Te magad vagy a végtelen.

Nekem."

Zsibong a lelkünk

Zsibong a lelkünk

Minden tavasszal újra éled a természet. Újra élnek, ébrednek a gyönyörű reggelek, a madárdalos kertek, erdők, mezők. Turbékolnak a galambok – szerelmesen köszöntik a hajnalokat. Mi is – a lelkünk újra szárnyal a végtelen térben. Repülünk a szavakkal, a tavaszi üde színekben, az égbolt ragyogó kékségében, a Hold és a csillagok égi útján, a felhőkkel vándorolunk, útra kelünk a széllel. Zsibong a lelkünk,  új fények lobbannak fel bennünk, hiszen a drága éltető Nap már melegen, simogatóan ölel át, életet sugározva minden pillanatnak. Meg-megállva, ráérősebben csodálkozunk a világra. Ablakunkon, ablakunkból, ajtónkon dobog, lüktet az élet. A tó, a patak, a vizek életre kelnek – ágaikat mártják a szomorúfűz ágak a vízmederbe. A tavasaz ritmusától lüktet a táj. Vibrálnak a fények, szárnyal a tavaszi szél, zöldell a rét – az égbolt kéklően ragyog a messzeségben.

Szerelmek sugarai lebbennek,  mélyen bennünk áradnak. Halk neszek erősödnek fel a tavaszban. Az alkony kúszva száll az éjszakába,  az ezüst Hold csábítóan fénylik. Szikrázó csillagok kísérik égi vándorútján, a végtelen égi tengeren. Szemünk mélyéből feltárva a tavaszi érzéseket.

Zarándokútra ...

Zarándokútra ...

Tudod arra gondoltam,

Istent kereső zarándokútra

a hétköznapok egyhangúságából

sokan indulnak,

sokan járják végig, és hiszik sokan,

hogy útközben Istennel találkoztak,

de az idő azt igazolja,

csak látomás volt, amit láttak,

nem a valódival találkoztak,

mert valójában

semmi érdemleges nem történt velük,

nem változott meg gyökeresen az életük,

a bűneiktől nem lettek megváltva,

ugyanaz a kilátástalan robot maradt,

mint megkezdése előtt az útnak,

nem lett könnyebb a léptük,

nem lett mosolygósabb az arcuk,

nem sugárzik messziről róluk,

hogy eltöltötte őket a szentlélek,

de talán a legnagyobb zarándokút

az élet maga,

az ember telve bizalommal,

még gyerekként indul el,

minél messzebbre ér,

annál súlyosabbak a csomagok,

nehezebbek a léptek,

egyszer-egyszer azt gondolja,

mintha Istennel találkozott volna,

de hamar kiderül,

amit neki képzelt,

csak egy csalóka délibáb volt,

talán vannak kevesen,

kik valóban találkoznak Vele,

vele, az Isten nevű szeretettel,

nekik megváltozik az életük teljesen,

hiszen Istennel találkozni

a legnagyobb csoda a világon,

ezért a találkozásért

sok millióan indulnak,

de oda csak kevesen érnek.

2010. márc. 22.

Fészekrakás ...

Fészekrakás …

Madárpár röpköd csivitelve, cikázva.

Csőrükben apró kis ágakat hordanak. Építik fészkeiket, szorgalmasan rakják új otthonukat.

Az élet, - a szerelem, - a természet csodája.

Meg-megállnak, összecsivitelnek – így beszélgetnek egymással.

Megpihenve, majd röppenve tova és újra vissza az épülő fészekhez, hordva az újabb elemeket. Csőrüket a forrás vizébe mártva, tapasszák a fészek falát.

Fáradhatatlanul – újra elröppenve és újra együtt tova.

Az alkony aranyló fényei árnyat vetnek a fészekre. Az est sötét már. Új fészkükben összebújva egymással, fel-felcsiccsenve az ezüstlő Hold alatt.

Szeretetlen csak boldogtalanok lehetünk

Szeretetlen csak boldogtalanok lehetünk 

Tudod, arra gondoltam,

míg a kisgyerekből felnőtt lesz,

nem sokat változik az ember,

illetve változik rengeteget,

megtanul sok mindent,

a külseje is megváltozik,

csak nyomokban emlékeztet

arra a bájos arcocskára,

de amiben nem változik mégsem,

hogy a rejtélyt nem fejti meg,

akkorra sem tudja meg,

hogy mi hiányzik neki,

kiskorában sem tudta,

érett, felnőtt fejjel se lett okosabb,

megfogalmazni nem tudja ,

se önmagának, se másnak,

hogy mi az, amit szeretne,

mi az, amire vágyik,

csak folyton azt érzi,

valami nagyon hiányzik,

gondolja,

talán egy játékautó megoldaná,

de semmi nem változik,

továbbra is ordít és toporzékol,

ha megkapja is, az érzés,

a hiány kielégítetlen érzése megmarad,

azt mondják, hogy rossz,

rossz a gyerek,

és rossz a felnőtt ember,

megkap mindent,

és mégis mindent felborít,

mindent lerombol,

de a tátongó űrt a vadság se tölti ki,

közben felnőtt lesz belőle,

tanul, vagy nem tanul,

dolgozik, vagy nem dolgozik,

fent van, vagy lesüllyed,

a feszítő hiány tovább tombol benne,

közben próbálkozik mindennel,

megszerzi a megszerezhetőt,

amit vagy megtart a lomok között,

vagy unottan elhajít,

szerelmet hazudik másnak,

és szerelmet hazudik magának,

de boldog nem lesz tőle,

inkább mindig csak távolodik

még a boldogság gondolatától is,

a hiába való keresgélésbe belefárad,

belefárad az életen keresztüli sírásba,

és soha nem tudja meg,

hogy nem a pénz, nem az autó,

és nem is a még több tudás teheti elégedetté,

hanem, ha lenne akárcsak egy ember,

aki őt szívből, önmagáért szereti,

de oly kevés a világban a szeretet,

hogy neki már nem jutott belőle,

már nem tombol,

már nem veri a földhöz magát,

azt hiszi, el kell fogadnia,

ilyen az élet,

belenyugszik a boldogtalanságba,

mert az ember szeretetlen

csak boldogtalan lehet.

2009. márc. 21.

Mosolyod ...

Mosolyod ...

www.youtube.com/watch?v=trw4QrlW0Uc

Mosolyod a tavasz illata

Mosolyod virágzó életfa

Mosolyod csend és dallam

Mosolyod hívogató madárdal

Mosolyod az ősz sokszínűsége

Mosolyod a hó fehér tisztasága

Mosolyod aranyló pirkadat

Mosolyod éltető, ragyogó nap

Mosolyod bíborszínű alkonyat

Mosolyod az éj selyembársonya

Mosolyod álmaim ringatója

Mosolyod cirógató, lágy szellő

Mosolyod hit, s gyógyító erő

Mosolyod soha el nem feledhető

Mosolyod áldás és remény

Mosolyod ölelő mozdulat

Mosolyod örök, vágyó gondolat

Mosolyod megvalósuló álom

Mosolyodban életem, halálom

Séta az élet ...

Séta az élet...

Minden lélegzetben ...

Minden lélegzetben …

(A kora áprilisi esték még elég hűvösek)

Madárcsicsergés hajnaltól – zengő koncertben.

Minden lélegzetben a tavasz illata.

A virágzó faágak rózsaszín, fehér szirmai tavaszi hópelyhekként,

fehér felhőgomolyagként borítják be a talajt és hullatják virágszirmaikat.

 A fák alatt a kertekben, a parkokban nárciszok, ibolyák,

tavaszi virágok virítanak  – hirdetve a kikeletet.

Ragyogó azúrkék az égbolt, melegen simogatnak a napsugarak.

A délutáni árnyak egyre hosszabbak, és még hűvösen hozzák el az estéket.

Csillagok sokasága, ezüstös holdfény ragyogja be az égi óceánt.

A hajnal színei megnyílnak az égen és a reggel csodálatos fényeket,

víg madárdallamokat hoz az új napban.

A szeretet magasra emel

A szeretet magasra emel 

Tudod arra gondoltam,

sok emberről, teljes joggal is,

sok rosszat lehet elmondhatni,

igen, a látszat az,

vannak különbek, és kevésbé azok,

jók is, rosszak is az emberek,

vannak irigyek, és harácsolók,

rosszat akarók, és hazugok,

rengeteg hibája lehet az embernek,

a rá jellemzők száma mérhetetlen,

de talán nem is tehet róla az se,

aki mentes, és az se,

akit eláraszt a gonoszság,

a szegény se akar szegénynek maradni,

a beteg sem akar beteggé lenni,

a gazdagnak, az egészségesnek

valamiből több jutott, az olyannak,

aki nem irigyel, aki nem hamis,

aki nem harácsol, annak talán van valami,

ami az ő mérhetetlen kincse,

ami fontosabb minden másnál,

ami tőle elvehetetlen,

egy olyan kincs,

amire szerencsésen rátalált,

(vagy nagy nehézségek árán a világra hozott )

ami által a pokol is mennyországgá változott,

magasan szárnyalni annak könnyű dolog,

akinek a szívében virágzik a szeretet,

anélkül,

mint a léggömb levegő nélkül

olyan csak az ember,

abban az állapotban

könnyedén semmire sem képes,

újra csak leesik, ha földobják is,

fájdalmas lehet látni,

mikor magasra a másikat

a szeretet emeli,

szegénynek

mindenért komolyan meg kell harcolni,

és mégis örökös hidegben,

irigyelve a felemelő meleget,

él hontalanul,

addig felengedni sem tud

míg a szeretet hiányzik.

2010. 03. 20.

A szeretet melege

A szeretet melege 

Tudod, arra gondoltam,

hogy az ember legnagyobb félelme,

egyszer is utoléri őt is a betegsége,

olyan, ami ellen végképp tehetetlen,

fél, mint valami irtózatos ellenségtől,

és eljön,

előbb utóbb rátalál mindenkire,

mint egy erős hadsereg érkezik,

és az embert rabszolgájává teszi,

hogy másra már nem is tud gondolni,

pedig talán nem is a támadó

az ellenállhatatlan,

hanem az ember a gyenge,

lehet, hogy nincs is ellenséges sereg,

hanem a bajnak maga megy,

mint amikor valaki kialvatlanul,

félig ébren, és félig alva,

támolyogva esik a falnak,

amelyik mindig is ott volt,

ő nem is tehet róla, hogy ott áll,

amikor beteg lesz az ember,

próbál megszabadulni a csapástól,

de mint az erdőtűz, egyik helyen eloltják,

másik helyen fellobban az emésztő tűz,

kapkod balra, kapkod jobbra, jó lenne,

ha olyan gyógyszer lenne,

ami helyreállítja az eredeti rendet,

visszaadná az elveszített egészséget,

mikor még nem volt huzat a fülnek,

senki nem tudja megmondani,

hol lehet rátalálni az elveszített egészségre,

amikor még nem voltak tűzfészkek,

mikor még észre se vette,

a károkozókat észrevétlen lesöpörte,

de hát azt a gyógyszert még nem találták fel,

csak a harcot a fallal, a nem létező ellenséggel,

de megbetegszik az embernek a lelke is,

ha hiányzik belőle, ami megvédje,

ha hiányzik a egészsége,

a melegítő szeretet,

és ha a lélek fázik,

akkor minden kis karcolás leveszi a lábáról,

a falán, mintha ózonlyuk lenne,

minden  káros sugarat átereszt,

segíteni rajta az orvosok sem tudnak,

itt eloltják a tüzet, ott újra fellobban,

valami gyógyszer kellene,

amelyik visszaadja az ellenálló képességét,

a valamikor megvolt egészségét,

ami mindent a helyére simogatna,

de talán nem is kell az orvosság,

ha megtalálja a lélek, amit elveszített,

az elveszített egészségét,

az elveszített szeretetét,

akkor megszűnik minden ellenség,

a legnagyobb vihar után is

csak prüsszent egyet,

a megtalált szeretet melege
mindent rendbe tesz.

2009. márc. 20.

Az ég alatt ...

Az ég alatt ...

Párás, homályos a reggel,

a csendburok most felreped

a napsugarak átdöfik az eget

A lombok közt incselkednek

a vidám tavaszi szellővel

Köröttünk tavasz illata árad

Az ég alatt madárdal zengedez

Ébred a szerelem a szívünkben