Hétköznapi ember múzsája

Hétköznapi ember múzsája

Tudod, arra gondoltam,

talán nem csak a költőknek,

a művészeknek,

a nagyot alkotóknak van múzsájuk,

hanem a hétköznapi embereknek is,

nekik hétköznapi múzsájuk van,

mikor ketten megszeretik egymást,

sokszor nem is azt a másikat,

hanem a beleképzelt tulajdonságokat szeretik,

nekik kedves tulajdonságokat,

azt táplálják, nem a valódit,

szeretetet tükröz a szem,

de nem a másik szeretetét,

hanem a belé ültetett erényekét,

s ő elhiszi,

mert a jót olyan jó elhinni,

pedig az a virág nem is az övé,

az csak egy képzelt mag képzelt virága,

nem hozzá tartozik,

mégis, a nem neki való talajban

elkezd virágozni,

de ha egyszer kifárad a szem,

nincs többé hatalma a másik felett,

akkor ő visszazuhan oda,

ahonnan valaha elindult,

jön a kiábrándulás,

pedig nem történt más,

nem volt semmi becsapás,

csak a múzsa halt meg,

csak annyi,

hogy nincs újabb költemény,

a költő nem költő már,

a különlegessé emelt

nem lesz többé különleges,

talán, ha nem illúzió lett volna,

talán,

ha ott az út elején,

valaki önmagáért szereti meg,

a szárnya is kinőhetett volna,

így szegénynek

csak a képzelt szárnya tört

apró darabokra.

2008.febr. 13.

Csipkés rezgések ...

Csipkés rezgések …

https://m.youtube.com/watch?v=vDSK7DopjV0

Zúzmarásak a fák, a bokrok.

Fehér csipkeként öleli át

a ködben úszó homály.

Szomjúhozzuk a fényt,

a sötétből való kilépést.

Hideg szelek borzolják

a kopaszodó ágakat,

szürke felhőket sodorva az égen.

Bánatunk is egyre mélyebb.

Nehezen nézünk szembe

önmagunkkal is.

Rezgéseink egyre lassabbak,

a szavak a reménytelenségbe hullnak.

Az ember szétszórja magát

Az ember szétszórja magát

 

Tudod, az ember szétszórja magát,

túl sokfelé kapaszkodik,

szeretné,

ha nagyon sokan szeretnék,

ezért képtelen megfelelni önmagának,

mert azt nem lehet,

hogy a gyümölcs is mind a fán maradjon,

és közben a gyümölccsel jól is lakjon,

ha azt akarom, sokan szeressenek,

akkor simulékonynak, alázatosnak kell lennem,

olyannak, akit mindenki szeret,

ha az ember megmarad magának,

akkor elveszít másokat,

mert a legtöbben nem ilyen lovat szeretnek,

aki másra vágyik, hamar csalódik,

és talán jó is az, ha időben veszik észre

a tévedésüket,

így kevesebb marad a kötelék,

csak az aranyszálból lévő marad meg,

amelyik a szívtől szívig, a lélektől lélekig ér,

a többi, az mind csak erőltetett,

a vaslánccal összetartott köteléket megeszi a rozsda,

akkor lesz az ember szabadon önmaga,

ha az összetartó erő csak a szívekben él,

ha mindenki csalódik benne, akkor kiderül,

nem őt, azt a képzelt másikat szerették,

akkor már ő lesz a világ csavargója,

aki bátran lehet önmaga, nincs veszítenivalója,

kit elveszíthetett volna, elment magától,

aki nagyon sokat szeret, senkit se szeret,

lehet mélyen szeretni az egész világot,

de sokakat nem lehet igazán szeretni.

/2008.jan.13./

Február - haldoklik a tél

Február – haldoklik a tél

Kemény fagyokat, vagy korai ébredést hoz a bekopogó február.

Még dermedtek, csípősek az éjszakák. Fakók a hajnalok – még késnek.  Olykor jegesek a felhők és jégvirágok nyílnak az ablaküvegen, de lassan olvadozni kezdenek.

A párás, ködös reggel szemére húzza fagyos paplanát, de a Napocska már kacsingat.   Hamarosan megszűnik az áldatlan tél, dacos haragját végleg kiadva. Még hó borítja a tájat, de a Napocskát egyre többször láthatjuk és áldott, aranyló sugaraival simogatja meg a természetet és mindannyiunkat. Az időjárás időről-időre megtréfál bennünket. Friss havat szitál fölénk, vagy jéggé dermeszt mindent. De van, hogy tavaszias hangulatot vagy nyárias zivatart hoz életünkbe. Szürke horizontot borít ránk, vagy azúrkékre festi az égbolt palettáját. Az enyhülő légben az olvadás szétszórja a hófoltokat és a nedves földet felszárítva – láthatóvá válik az újjáéledés.

Fákat tépdes a téli szél, deres lehelete olykor hódarát szitálva. Kopasz fák rázzák ágaikról a havat. A felhők ólomszínűre festik a horizontot, és az eddig fakó fények élénkülnek.

A madarak még dideregnek, de az enyhébb nappalok és a napocska megnyitja csőrüket egy kis csivitelésre – várva az új kikeletet. Rigók bújnak össze csicseregve, cinkék ringatóznak a fenyőfa örökzöld ágain – szedegetve a magokat.

A természet meleget vár. Hóvirágok dugják ki fejecskéjüket a fagyott földből – kérve a tavaszt.

Haldoklik a tél.

Drága Napfény! Hozd el hozzánk melengető sugaraidat – hozd el nekünk az új Kikeletet.

A szív ... /Emily Dickinson/

A szív ...

(Emily Dickinson)

Február: a felemás hónap

Február: a felemás hónap

http://www.youtube.com/watch?v=DlN71DeA5cA

fehér dércsipkések a fák

fagyos a föld, a hajnal didereg

szürke a horizont felettünk

a lélek is szürkeségben lebeg

a tél emlékei kísérnek

halottak még a kertek

szemünkben a remény lángjai gyúlnak

újuló dallamok szárnyalnak

a végtelen rónán át vándorolnak

a természet új dalra fakad

Bár hivatalosan téli hónapnak számít, de igazán – felemás hónap. Sem tél, sem tavasz – vagy mindkettő. Nagyon kevesen kedvelik, bár már hosszabbodnak a napok is. A levegő már kicsit enyhülő, napsugarak is láthatók, érezhetők és többször megjelenik az alkonyi nap is a horizonton. A hó már szutykos, a jég törik, a szelek is megjelennek. Jéghártyásak a vizek. Különleges színeket ad: már rozsdabarna a fű, az ágakon többféle színárnyalat rajzolódik ki. Míg a január puha, fehér fényeket ont, és szinte összefolyik a nappal az éjszakával. A zöld színárnyalatok kezdenek éledni, elsimulnak a tél ráncai, kezd duzzadni a tavaszi élet, rejtekéből elindul a remény, a tavasz eljövetele. Egyik napról a másikra megváltozik a körülöttünk ébredő világ.

Lassan kezd a tél enyhülni, bár a város még most is a téli arcát mutatja. A levegőben már minden ott lebeg, jelezve a tavasz közelgő ébredését.

A Nap fénye életre kel és már langyos érintéssel simogatja nem csak arcunkat, hanem bensőnket is.

A városszéli fenyves is tavaszodó illatokat ont, a ragyogó napfény a lombok között csillámlik, játszadozik. A simogató sugár a madarakat is dallamra indítja. Itt-ott víg csiviteléssel kergetőznek. Már később alkonyodik. A lemenő Nap olykor vörösre festi a horizontot, míg csendesen száll le az este.

Február - újjászületés

Február –újjászületés

Olyan vendég a február,

hogy amikor ő megérkezik,

a nyárra vágyó embernek a pohara

a fagyos télből teljesen betelik:

egy csepp még és túl is csordulna,

mert addigra végkép elfogynak

a nyáron feltöltött energiák,

a hangszer lehangolódik,

és mégis van, ami megszépíti:

éppen az elmúlás közeledte,

amitől az ember úgy fél máskor,

de most azt jelzi,

a télnek vége hamarosan,

a remény ott van

a legfagyosabb februárban…

rövid hónap ő, és az is lehet,

a tél általa a legkegyetlenebb,

de a március követi,

ami lehet hideg még,

de már rajta érezni

a tavasz langyos leheletét,

még csak alighogy,

de hogy sokáig várni nem kell

azt jelzi a fejét itt-ott,

még a hóból is felemelő hóvirág:

látni az alagút végén a fényt,

az eljövendő újjászületést.

2013. február 1.

Tél van - Februári tél

Tél van

Februári tél

http://www.youtube.com/watch?v=DKEv8AppQ_0

Szállingózik, hull a hó

Vastagodik a hótakaró

Hópelyheket fú a szél,

Vízfagyasztón itt a tél

Dideregnek a madarak

Jégcsipkések a kopár ágak

Reggelente dér lepi a fák kopasz ágait, a bokrokat.

Gubbasztva cserregnek, dideregnek a madarak.

Fehér könnyet hullat az ég, a hópelyhek libegve szállingóznak.

Ablakomban állva – e fehér, téli világban csöndesen didergek.

Figyelem a tájat, míg csillogó hólepel fed be mindent.

Vonz a messzeség! Fénytelenné, rideggé vált a világ.

Jeges, dermedt, szomorú a szívem nélküled.

A lelkek februárja - megújulás

A lelkek februárja - megújulás

http://youtu.be/6QtgqzM3eGc

Tudod arra gondoltam,
van úgy, hogy nem a napsütötte,
a hófödte hegyeken,
hanem évszaktól független,
a lélekben van a hideg,
ahol a tél sötét, kilátástalan,
alkalmatlan sportolásra …
és hiába, ha az ember tudja,
hogy minden télnek

egyszer vége,
de ha fázik a csontjáig
nem érzi át,
hogy ennek a végtelen hidegnek
valaha is vége lehet…
fázik a lélek,
sehol egy kis melengető napsugár,
semmi jó nincsen,
(semmi se jó olyankor)
amikor a lélek reménytelen…
és akkor, ha beköszönt a február,
a léleknek a februárja,
valami mégis változik...
látszólag nem történik semmi,
a hideg akkor a legnagyobb talán,
azt se tudni, meddig húzódhat,
és mégis, a február más,
ő, ha csak egy pillanatra is,
de megmelegíti
a mégoly fagyos lelket,
egy piciny mosoly:
egy gyengécske kis szeretetvirág,
ami nem egy nyaláb,
csak egy kis apró sugár,
de mégis egy kis világosság,
egy kis remény,
hogy minden tél véget ér,
hogy a tél még nem a vég,
jöhet megújulás a leghidegebb után is,
sugallja egy mosoly, egy simogatás,
ami a léleknek olyan, mint egy kis fehér,
februárban megmutatkozó hóvirág.

2012. január 31.

Mint fagyos télnek

Mint fagyos télnek

Tudod arra gondoltam,

az ember az egészet

szeretni nehezen tudja,

nem az évet szereti,

csupán a szívéhez közel álló

évszakot,

mire megérkezik a vég,

a sötét,

a dermesztő hideg,

a nyár iránt érzett szeretetből

már egy csepp sem marad,

még a polcokon ott sorakoznak

emlékei a nyárnak,

és az ember tudja pontosan,

hideg nélkül olvadás nincsen,

halál nélkül nincs újjászületés,

és mégis,

és mégse…

csak szakaszonként kedveli

a saját életét is,

az utolsót már nagyon nem szereti,

a szép emlékek,

a mának a napjait szebbé nem teszik,

valahogy hálátlan az ember,

azért talán,

mert nem képes az egészet átlátni,

(a szemével lát csupán)

amit kapott, azt könnyen feledi…

a szeretet már ilyen,

ha nem az igazi,

a másik ember tavaszáért rajongani,

a rosszkedvű,

sokszor gonosz tél miatt megvetni,

az iránta érzett szeretet elvetni,

télen,

a nyári nap melegét nem érezni,

pedig az év ugyanaz,

az ember is az,

csak az évszakok változnak,

talán,

mert aki így szeret,

a szeretetét csupán a bőrén,

nem a lelkében érzi,

a jót szereti,

a rossz nevű évszak

sokszor végleg ábrándítja ki,

mert nem az egészet,

belőle szemezgetve,

az egyes eseményeket szereti,

az életben a tél sokszor elérkezik,

ami, a másikból

csak a ragyogó évszakot kedvelőnek,

kiábrándító lehet, de csak annak,

aki a változót,

és nem az állandót szereti,

az évszakot,

és nem az évet,

az igazi, az állandó szeretet

olyan az embernek,

mint a fagyos télnek a tavaszi napsugár,

csak általa képes megújulásra,

ha a hozzá érkező fény,

a szeretet átjárja.

2011. 01. 30.

Tavaszhívó

Tavaszhívó

http://www.youtube.com/watch?v=N1uSFlHWIF4

Télvégi illatok szállnak

Az égbolton felhők sodródnak

A mély csend is szétnyílik

A napsugár olykor felsejlik

A nappalok már derengősek,

Régi dallamok pendülnek

A szétfolyó alkony az égen,

Mint bíbor vér dereng

Suttog az este, az éjszaka

A halvány vágyak erősödnek

Az álmok valósággá válnak

Új remények ránk találnak

Ha az ember tél lenne

Ha az ember tél lenne

Tudod arra gondoltam,

ha az ember lenne a tél,

elhitetne magáról mindenféle szépet,

mások előtt önmagát úgy kelletné,

ábrázatára a nyár színeit festené,

hogy talán

a télen is a nyárra vágyódó hiszékeny,

hinne is neki,

de idővel

mikor már csípős hideg lenne,

a hó is leesne,

a festék leolvadna,

a hívei rá nagyon haragudnának,

becsapva éreznék magukat,

legszívesebben felé se néznének,

akik különben

a hidegben jól beöltöznének,

és a hóban hóangyalt játszanának,

a telet szeretnék önmagáért,

ha pedig az ember lenne a madár,

elhitetné,

hogy a tavaszt ő hozza csőrében,

ezért mindenki nagyon szeretné,

de ha az igazság kiderülne,

hátat fordítanának a hiszékenyek,

nem becsülnék szép énekét,

hasznos munkáját,

akik másra számítottak,

az ember már csak ilyen, különbnek,

szebbnek szeretne látszani,

a valóság túl szürke neki,

magából olyat akar felmutatni,

ami nincsen meg benne,

egyszer minden álarc lehull,

a benne hívő elveszíti a hitét,

pedig szegény nem mást,

tetszeni, megfelelni akar csupán,

a saját készletét ehhez kevésnek találja,

de ha a lélek lenne az ember,

csalódást soha sem okozna,

magából csak annyit mutatna,

amiért a világon van,

álarc nélkül, tiszta szívvel

szeretet adni,

és szeretetet elfogadni.

2010. febr. 01.

Sötétbe borult

Sötétbe borult

https://www.youtube.com/watch?v=fglXQ0z2nJ8

Csendesen leszállt az este
Sötétbe borult a fagyos, februári táj
Hiányod fájón mar szívembe
Nélküled ordító a magány

Csillogó szemed fénye előttem
Szívem ezernyi lánccal hozzád kötözve
halk sóhaj a néma csöndben
Lágy öleléseddel fon körbe.