A külvilág energiája

A külvilág energiája

Tudod arra gondoltam,

az ember az energiát a külvilágtól kapja,

ettől, mint egy gépezet működik,

mozog, cselekszik,

kintről jönnek a gondolatok is,

minden megáll, ha nincs utánpótlás,

a test tehetetlen, szinte már halott,

az élet kívülről irányított,

önmagában, sugallat nélkül,

saját erejéből semmire sem képes,

ha nincs mi kívülről mozgassa

az ember elveszett, de van úgy,

hogy nem kell mozgatni a bábút,

ha a bábú érezni kezd, életre kel,

hirtelen megváltozik minden,

ha a semmi helyét elfoglalja a szeretet,

nem kell a kívülről jövő utánpótlás,

mert ő olyan energia,

ami belülről termeli önmagát,

ha egyszer erőre kap

átveszi a helyet a gondolatban,

a cselekedetben,

mint egy mindenható uralkodó,

általa élővé válik a holt,

valódivá a mesterkélt, az ember

maga számára is felismerhetetlen lesz,

ismertetőjelei megváltoznak,

a cselekedetei, a gondolatai,

szeretettől született élő gondolatok,

élő cselekedetek lesznek,

ami nem a külvilág kiszolgálója,

ami a szeretet kedves gyermeke.

2010.04.04.

az álmok

az álmok

A remény felé

A remény felé

 https://www.youtube.com/watch?v=o7yGvL7N52s

Éjszaka a csendben alszik a kert is, a virágokkal, a fákkal, a bokrokkal.

Lüktet az éj, benne minden pillanat. Tücsökzene szálló hangja, árnyak osonnak.

Elpihen a szél és az álmok szétterülnek a csillagszikrás égbolt alatt,

a holdfény ezüstjében, az emlékekben.

Az égbolton széthasad az éj kárpitja.

Búcsút mondanak a csillagok és a Hold a párás hajnalban.

Szürke-lilás-kék színek jelennek meg a horizont festőpalettáján.

Színeket fest a fény, sugarakat dajkál a harmatgyöngyökön,

az úszó felhők körül azúr szemét nyitogatva.

Az éjben becsukódó, bezáródó virágszirmok kelyheiket nyitogatják.

Félig álmodból ébredezel, eszmélsz a világra.

Csukott szempilláid mögül kitekintve rácsodálkozol a fényekre,

füled örömmel issza az ébredő madarak zengő trilláit.

Arany haját fésüli a Nap, elvarázsolnak, cirógatnak a színek.

Lelkedre az ébredő harmatcseppek gurulnak.

Már ébren vagy, mégis róla álmodozol, az illatos, kibomló reggelben

–        indulsz a remény felé.

Szeretve élni ...

Szeretve élni ...

Tudod arra gondoltam,

nem szereti az ember a céltalan dolgokat,

szereti tudni, miért kezdte,

és ha az utat végig járja,

hová fog eljutni,

ha az élet valójában céltalan,

könnyen lehet beleunni,

ha csupán munka a munkáért,

ha csak élet az életért,

ha nincs benne meg az öröm,

ha nem látja az értelmét az egésznek,

ha nem tudja,

beérik-e egyszer a gyümölcse,

lesz-e egyáltalán termése,

vagy pusztába kiáltott szó az egész,

egyhangú

és monoton lesz a bizonytalanságban,

de ha az élet nem munka,

hanem az élet tánc,

akkor nem számít,

hogy kitűzött cél nincs,

mert a cél maga

a mű örömteli eltáncolása,

örömből táncolni, örömből élni

csak szeretetből lehet,

szeretni a táncot, szeretni az életet,

talán nem is az út végén van a cél,

a cél maga az örömmel áttáncolt élet,

aminek feltétele, szeretve táncolni,

szeretve élni.

2010. 04. 03.

A langyos november ...

A langyos november …

A langyos novemberi vasárnap kicsalta a várost a parkokba. A kopaszodó fák ágai között ragyogott a Nap – a színes avaron.

Szél fújdogált, sodorva a száradt leveleket. A padokon édesanyák beszélgetnek, vigyázva totyogó picijüket. Másokon fiatal szerelmes pár édelgett, odébb idősebb hölgyek, barátnők  meséltek egymásnak. Mindenki élvezte az áldott napsütést.

A szemben lévő református nagytemplom harangjai megszólaltak. Tisztán, zengve szállt a légben a harangszó, szerenádot adva a téren lévőknek, de az egész várost átszárnyalva a zengő hang.

A lemenő Nap sugara beragyogta a teret, majd hűvösen szállt le a városra.

Mint a festő ...

Mint a festő ...

Tudod arra gondoltam,

olyan az ember, mint a festő,

ki nem a vásznat festi, hanem az életet,

sokáig próbálkozik, hogy a kép jó legyen,

de hol a színt nem találja,

hol az alakok vannak eltúlozva,

pedig nagyon jónak akarja,

de valahogy sehogyan se lesz olyan,

mint amilyennek szeretné,

amilyennek valaha megálmodta,

mintha nem is lenne a sajátja,

mintha csak a szomszédról másolná,

valami belőle mindig hiányzik

ahhoz, hogy legyen benne élet ,

talán a legfontosabb éppen,

a lélek, pedig nélküle

minden csak halott dolog,

a festő nincs összhangban a saját képével,

az ember nincs összhangban a saját életével,

megfesti, összetépi,

míg csak bele nem fárad újra kezdi,

pedig időnként a kép egészen jó,

még vevő is akad rá sokszor,

hogy silány, nem érzi más

csak az alkotó, de van úgy,

hogy váratlanul megjelenik a múzsa,

s vele megérkezik az ihlet is,

nem kell hozzá más,

csak egy-két gyors ecsetvonás,

és mintha nem is ugyanaz a festmény lenne,

rögtön tudja az ember,

olyan sokáig ezért próbálkozott ,

elégedetlen hiánya miatt volt,

ezt látta álmában, ezt kereste ébren,

erre a tökéletes a harmóniára vágyott,

összhangra a festő, és a festménye között.

2010. április 02.

A szerelem ...

A szerelem ...

Letörölted könnyeimet ...

Letörölted könnyeimet...

https://www.youtube.com/watch?v=C-iq6Vij05o 

Érző szíved az enyém volt

Segítő kezed letörölte könnyeimet

Rózsákat szórtál lábam elé

A szereteted fényt adott utamon

A bánat is messze elkerült

Lelkemen szárnyalva remény ült.

Az útnak egyszer vége szakad,

Ne félj, ha az idő végleg elsuhan

S az emlékezés ajtaján kopogtat

Akkor is jó élni ...

Akkor is jó élni ...

November felénk biceg

November felénk biceg

http://www.youtube.com/watch?v=h2FrHIj_8kM

A november az elmúlást juttatja eszünkbe. Már homályosak, csípősek, fagyosak az éjszakák, a hajnalok. Dermedten, csillanva gurulnak a harmatcseppek. A madarak is későbben ébredeznek, dideregve csivitelnek a deres ágakon. Barátságtalan, ködös homály lepi a várost, a határt. Zúzmara festi fehérre a tájat. A fák alatt megbarnult avar sodródik a feltámadó szélben. Később kel a Nap, dermedten dugja ki sugarait takarója alól. Fátyol borítja már fényeit, s a meleg régen elballagott. Meztelenre vetkőzik a természet. Az örökzöldeken kívül csupaszodnak, dideregnek a fák is. Ruhátlanságuk képe tükröződik a tócsákban. Színesedő, őszi bogyókat csíp a dér. A nappalok sokszor szelesek, a mező, a rét is megdermed. Durván harapós a levegő. A hideg csípősre festi arcunkat, kezünket. Fagyottak a lélegzetek. Jeges, fanyar illatok szállnak. A legelő állatok telelőre bandukolnak. A vizek csörgedezése sem vidám, nem  kacagó. A parti fűzek sírva hajlongnak az erős szélben. Az ég peremén szálló, terhes, fehér habfelhők szétrepedve, olykor sietősre veszik útjukat – könnyeket ontva. Hűvös eső kopog a tetőkön, az ablakokon, kövér esőcseppek indulnak a szürke égbolt ösvényén. Korán alkonyodik. Szürke fátyol borul a kertre. Átfonja a csönd és a homály az égboltot. A hidegbe fagy az est. Párás ablakok mögött a bánat lehelete kúszik. A csillagok homályosan, korán ébrednek, - elúszva a Hold fehéres fényében. Madarak mozdulnak álmaikban, a fákon ülő fészkeikben – az éjszakában.

Minden aludni, halni készül. A köd homályos, lenge fátylat sző a világra.

Halottainkkal beszélgetünk, - emlékezünk a lebbenő gyertyafényben, a szemünkből pergő könnyekkel, mécseseinkkel, koszorúinkkal, - szívünkkel, lelkünkkel.

A szomorú, megfáradt élet pihenőre vonul. November felénk biceg.

*

Avarillatot hoz magával

Most van az aranyszínű ősz
Avarillatot hoz magával a ködös,
párás, novemberi levegő.
Csípős, - deres minden reggel.
Az égbolt tarka, sokszínű.
A nap, a hold, - a nappal és éjszaka
már oly szürke - egybefonódott.
Színes az avar, kopaszok a fák.
A madárijesztő pörgekalapján
csivitelő madarak ütnek tanyát.

Újra november

 Újra november

https://www.youtube.com/watch?v=9xF3FCROriE

Tudod arra gondoltam,

a november újra csak megérkezett,

kéretlenül, mint maga az öregség,

a korát le se tagadhatná ez az év,

feltűnő messziről,

kabátot vesz az ember,

az állat bundát növeszt,

a fák mezítelenre vetkőznek,

ha pizsamátlan is,

megkezdték téli álmukat,

ők így alszanak,

novemberről nem sok jó mondható,

még friss az elválás fájdalma,

nemrég még meleg karjaival

ölelt a hűtlen nyár,

hogy itt járt,

arra ma már egy üde,

zöld levél sem emlékeztet,

azt is lehetne mondani,

nem jó benne semmi,

de ha a nappalok csillaga

mégis meggondolja magát,

és percekre felhőtlen ragyog,

az ember, a magába burkolózott,

önkéntelen elmosolyodik ,

ami természetes volt nemrég,

mikor még dézsából öntötték,

most hidegen is a lelket simogatja,

egy bátor,

egy itt felejtkezett szál virág,

a lélekben

felveszi a versenyt a virágzó mezővel,

szomorú hónap a november,

de szomorúságában is megmosolyogtat sokszor,

besegít a tudat is,

csak rajta kell túl lenni,

a december csupa ünnep,

ahogy jött, úgy elszáll,

azután már csak január és a február,

újra itt a gyönyörűséges,

boldogságot hozó tavaszi napsugár.

2010.október. 30.

Emléketek élteti szívemet - Örökül hagyva ránk!

Emléketek élteti szívemet

https://www.youtube.com/watch?v=2d0rd2zOQuc

 

Rátok gondolok és látom lelketek minden rezdülését

Valóban nagyon rég volt, utatok másfelé vitt,

de örökre szívemben éltek.

Nagyon hiányoztok nekem

Éjszakánként keveset alszom - hallgatom a csendet.

nézem, az ezüstlő holdat

Átlépek világomból lélekvilágotokba,

az árnyak, az álmok országába

Az évszakok váltakoznak,

a TI világotokba már örök a nyár

Visszajárok az időben, minden egyes pillanatban,

amit együtt töltöttünk

Sötét van köröttem, csak a csend muzsikál

Emléketek élteti szívemet

 

Örökül hagyva ránk!

Drága Halottainkért, akik már nincsenek velünk,

de szívünkben élnek örökkön örökké!

Valaki mindig elmegy közülünk,  s magával visz egy darabot a szívünkből.

Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra,  mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban.

Látjuk, ahogy odafentről fénylő csillagként  ragyognak ránk.

Ajkukon eddig sohasem hallott  dallamok születnek. Dallamok, amelyek csak nekünk szólnak. Nekünk, az itt maradottaknak.

Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet,  mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál!

Tovább, őrizve szívünk mélyén, minden  lélegzetvételünkben, a gyertyalángban lobbant emléküket.

Valaki elment közülünk.  Örökül hagyva ránk emlékképeket.

Itt hagyva egy ki nem hunyó gyertyafényt.  Mert szívünkben és életünkben

„ŐK a Nap, a Hold és a csillagok,

a bolygók, melyek körülöttünk forognak végtelen időkig.”

A szeretet lángját őrizni ...

A szeretet lángját őrizni …

 https://youtu.be/pKqqovookN0

Tudod arra gondoltam,

a halottak napja, valójában

a gyásznak a napja,

kinek könnyebb, kinek nehezebb,

de ha az egyik,

szeretetkapcsolatból távozik

azzal a szívben hatalmas űr keletkezik,

még annál is lehet fájdalmasabb,

amikor a halál váratlan,

figyelmeztetés nélkül érkezik,

különösen olyankor, amikor

egy utolsó megbocsátásra lenne szükség,

ami megérkezik mindig,

de csak míg az idő engedi,

az eltávozott már nem képes

a szeretet törvénye szerint cselekedni,

nagyobb fájdalom embert  nem érhet,

mint hogy feloldozás nélkül marad magára,

sokszor történik váratlanul az elválás,

nincs idő csomagolni,

nincs idő megbocsátani,

saját érdekében

azt tenné legjobban ember,

ha a szeretet lángját éberen,

őrizné sértetlen,

ha  nem múlna el haraggal napja,

ki tudja,

megéli-e a holnapot,

megbocsátás nélkül árván maradni,

a legkibírhatatlanabb árvaság,

akkor ez a nap, az emlékezés,

és a gyásznak napja,

megnyugvást az emberben

nem talál soha.

2010. október 31.