Ancsel Éva
2015. szeptember 16., szerda
Békeidőben ...
Békeidőben ...
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember békeidőben,
ahogy egy idegent,
nem ismeri még önmagát sem:
amíg nem kerül éles helyzetbe,
addig könnyen hiszi magáról,
hogy nagyon bátor,
mert az igazság rejtve van,
az igazság csak
az embert próbáló helyzetben derül ki:
és, aki magát gondolja gyávának,
adandó alkalomkor akár hőssé válhat...
van, aki szentül azt gondolja,
hogy ő hűséges követője Jézusnak,
de amikor az útja során
nehéz terepre érkezik,
amikor szeretni
nem habkönnyű dolog,
amikor a szeretetnek súlya van,
akkor kiderül, eltévedt,
valaki másé,
nem a mester nyomai azok,
amiket ő lelkesen követ...
más pedig tagadja,
hogy Jézus itt járt volna,
de, ha tudatlanul is
az ő lábnyomait tapossa,
s ha benne nem is hisz,
de a szeretet nehéz útján jól vizsgázik,
akkor ő bizony, ha nem is akar,
ha a szavai mást is mondanak,
jézuskövető a lelkében akkor is.
hogy az ember békeidőben,
ahogy egy idegent,
nem ismeri még önmagát sem:
amíg nem kerül éles helyzetbe,
addig könnyen hiszi magáról,
hogy nagyon bátor,
mert az igazság rejtve van,
az igazság csak
az embert próbáló helyzetben derül ki:
és, aki magát gondolja gyávának,
adandó alkalomkor akár hőssé válhat...
van, aki szentül azt gondolja,
hogy ő hűséges követője Jézusnak,
de amikor az útja során
nehéz terepre érkezik,
amikor szeretni
nem habkönnyű dolog,
amikor a szeretetnek súlya van,
akkor kiderül, eltévedt,
valaki másé,
nem a mester nyomai azok,
amiket ő lelkesen követ...
más pedig tagadja,
hogy Jézus itt járt volna,
de, ha tudatlanul is
az ő lábnyomait tapossa,
s ha benne nem is hisz,
de a szeretet nehéz útján jól vizsgázik,
akkor ő bizony, ha nem is akar,
ha a szavai mást is mondanak,
jézuskövető a lelkében akkor is.
2015. szeptember 07.
2015. szeptember 11., péntek
Szétfoszlott életem ...
Szétfoszlott életem
...
Gyorsan múlnak a
napok,
hajnalok rabolnak el
az éjszakától
Nincs idő elmélyedni
a pillanatokban
Hiányod marja kegyetlen
ébredéseimet
Az álom fátyolán át
olykor
hívatlanul nálam
megjelensz
Egymás lélegzetébe
kapaszkodva
szárnyalunk együtt a
végtelen térben
Így hull csendesen
szétfoszlott életem
Minden pillantásod
itt maradt velem
Ahogy a mélységből
rám tekint szemed,
sóhajok szállnak a
susogó szélben
A természetes ...
A természetes ...
Tudod arra gondoltam,
az a természetes,
hogy a virág adja magát,
hogy üdítően illatozik,
hogy a színével
formájával elkápráztat...
de, ha egyszer
a csúfság megtörténik
ha kimegy a divatból a valódi,
(hiszen a mű kényelmesebb,
azt lehet a szobába bevinni,
nincs kitéve a gyors elmúlásnak)
ha az ember szívében a fő helyet
átveszi a mesterséges,
akkor az az igazit le is kicsinyelhetné,
de az okosabbja meg is utálhatná,
mert az észrevehetné,
hogy a valódiból nála
a csúnya is többet ér...
az ember test és a lélek,
természetes az lenne,
hogy mindkettő valódisága
félve őrzött kincs lenne,
természetes, hogy emberséges,
hogy az elesetthez lehajol,
de, ha kimegy a divatból,
marad a természet ellenes,
az, hogy simán átlép rajta...
az ember, ha naivan megy
a mesterséges után divatból,
könnyen megmosolyogja
a természetest, az ósdit,
de, aki tovább lát,
az talán meg is gyűlöli,
hiszen jól látja,
nem ő, a másik az igazi.
az a természetes,
hogy a virág adja magát,
hogy üdítően illatozik,
hogy a színével
formájával elkápráztat...
de, ha egyszer
a csúfság megtörténik
ha kimegy a divatból a valódi,
(hiszen a mű kényelmesebb,
azt lehet a szobába bevinni,
nincs kitéve a gyors elmúlásnak)
ha az ember szívében a fő helyet
átveszi a mesterséges,
akkor az az igazit le is kicsinyelhetné,
de az okosabbja meg is utálhatná,
mert az észrevehetné,
hogy a valódiból nála
a csúnya is többet ér...
az ember test és a lélek,
természetes az lenne,
hogy mindkettő valódisága
félve őrzött kincs lenne,
természetes, hogy emberséges,
hogy az elesetthez lehajol,
de, ha kimegy a divatból,
marad a természet ellenes,
az, hogy simán átlép rajta...
az ember, ha naivan megy
a mesterséges után divatból,
könnyen megmosolyogja
a természetest, az ósdit,
de, aki tovább lát,
az talán meg is gyűlöli,
hiszen jól látja,
nem ő, a másik az igazi.
2015. szept. 06.
Nyárvégi reggel
Nyárvégi reggel
homályos még az
égbolt
lassan hatol át az
égen a fény
szürkeség oszlik,
fürtösödik
a hajnali pír
felvirágzik
ragyogva ébred a
napfény
harmatcseppek szerte
gurulnak
madárdal nevetve
szárnyal
felhők gomolyognak
fodrosan
szellő kél és vígan
szalad tovább
a lombok közt arany
sugárszálak
és mint egy csodás
szimfónia
felragyog a nyárvégi
reggel
Wass Albert - Dal
Wass Albert
Dal
Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és biztatott és kérdezett...
Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és biztatott és kérdezett...
Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
2015. szeptember 6., vasárnap
A szeretet kapujában
A szeretet kapujában
Tudod arra gondoltam,
hogy a világban, ahol egyszer
a romboló bűn megjelent,
az ember ott
nincsen biztonságban,
semmi nem védi meg
a bűn ellen,
mert az fertőző kór,
tévedés azt hinni,
hogy lehet tétlenül várni,
hogy harc nélkül
valaki megmenekül,
marad bűntelenül,
az a csoda
szinte lehetetlen...
nem könnyű a dolga
szegény halandónak,
a belé is beköltöző,
a halálos ellenség
eleinte felismerhetetlen,
csak egy kis irigység,
egy kis rosszindulat,
egy apró kis gyávaság,
meg persze a lustaság,
és az ijesztő gyengeség,
rajtuk kívül oly sok van még...
ha az ember nem tesz ellenük,
növekednek hatalmassá,
a legerősebb átveszi az irányítást,
akkor már megállíthatatlan
a végső romlás...
apró, ártatlannak tűnő kis kígyók,
az ördög még nem ismerhető fel bennük,
de, ha egyszer megerősödnek,
ők fogják irányítani az életet:
talán, egyetlen lehetőség
a menekülésre
az állandó harc ellenük,
hogy az ember a fejüket
még időben letaposva
győztesen állhasson újra
a szeretet hívogató kapujában.
hogy a világban, ahol egyszer
a romboló bűn megjelent,
az ember ott
nincsen biztonságban,
semmi nem védi meg
a bűn ellen,
mert az fertőző kór,
tévedés azt hinni,
hogy lehet tétlenül várni,
hogy harc nélkül
valaki megmenekül,
marad bűntelenül,
az a csoda
szinte lehetetlen...
nem könnyű a dolga
szegény halandónak,
a belé is beköltöző,
a halálos ellenség
eleinte felismerhetetlen,
csak egy kis irigység,
egy kis rosszindulat,
egy apró kis gyávaság,
meg persze a lustaság,
és az ijesztő gyengeség,
rajtuk kívül oly sok van még...
ha az ember nem tesz ellenük,
növekednek hatalmassá,
a legerősebb átveszi az irányítást,
akkor már megállíthatatlan
a végső romlás...
apró, ártatlannak tűnő kis kígyók,
az ördög még nem ismerhető fel bennük,
de, ha egyszer megerősödnek,
ők fogják irányítani az életet:
talán, egyetlen lehetőség
a menekülésre
az állandó harc ellenük,
hogy az ember a fejüket
még időben letaposva
győztesen állhasson újra
a szeretet hívogató kapujában.
2015. szeptember 4.
Hit, Remény, Szeretet ...
Hit, Remény, Szeretet
...
Szellő suhan a kerten
át,
meglengetve a
falombokat,
a vitorlázó
galambokat
A nyári illatfelhőben,
a fény zuhatagában,
turbékolásuk
felharsan
Búgnak szerelmesen,
megpihenve párjukkal,
az azúrkék ég húrjain
Tollaikon ezüst
fények,
szállnak könnyedén a
felhőkkel,
a Hit, Remény, Szeretet
jegyében
A szeretett ...
A szeretett ...
Tudod arra gondoltam,
hogy a kertész, amikor
a beteg részeket eltávolítja
az imádott rózsáiról,
akkor megváltoztatni
nem szeretné a virágot,
megszabadítani csak
a neki ártótól akarja:
úgy érzi magát jobban
a rózsa,
és maga a kertész is...
aki szeret, ne akarja
a másikat átformálni,
ha az rózsa,
hát hagyja meg annak,
ha mezei virág, engedje neki
a mezei virágok
csodás életét élni...
de a szeretet, ha igazi,
tétlenül ülni nem képes,
muszáj mindent megtennie,
hogy a másiknak jobb legyen,
(miközben
a másikban gyönyörködik,
az ártót észreveszi
nem keresve is)
a rossz levelektől
minden energiájával
megszabadítani próbálja
(a szeretet kímélő módszereivel)
s, ha más lehetőség nem adatik,
akár imának imájával is
a kegyes Istent kéri,
hogy a rárakódott ártótól
ne engedje pusztulni...
akinek a szívében ott a szeretet,
hogy is hajthatná le
a fejét nyugodtan álomra,
látva azt,
hogy a másiknak az útja
nem felfelé, de lefelé vezet...
aki szeret igazán,
az olyannak fogadja el a másikat,
amilyen, nem akarja átformálni,
(nem is lehet, csak torzítani)
de megtesz minden lehetségest,
hogy itt a Földön
maradjon egészséges
a szeretett teste,
és a mennyországra
érett legyen az imádott lelke.
hogy a kertész, amikor
a beteg részeket eltávolítja
az imádott rózsáiról,
akkor megváltoztatni
nem szeretné a virágot,
megszabadítani csak
a neki ártótól akarja:
úgy érzi magát jobban
a rózsa,
és maga a kertész is...
aki szeret, ne akarja
a másikat átformálni,
ha az rózsa,
hát hagyja meg annak,
ha mezei virág, engedje neki
a mezei virágok
csodás életét élni...
de a szeretet, ha igazi,
tétlenül ülni nem képes,
muszáj mindent megtennie,
hogy a másiknak jobb legyen,
(miközben
a másikban gyönyörködik,
az ártót észreveszi
nem keresve is)
a rossz levelektől
minden energiájával
megszabadítani próbálja
(a szeretet kímélő módszereivel)
s, ha más lehetőség nem adatik,
akár imának imájával is
a kegyes Istent kéri,
hogy a rárakódott ártótól
ne engedje pusztulni...
akinek a szívében ott a szeretet,
hogy is hajthatná le
a fejét nyugodtan álomra,
látva azt,
hogy a másiknak az útja
nem felfelé, de lefelé vezet...
aki szeret igazán,
az olyannak fogadja el a másikat,
amilyen, nem akarja átformálni,
(nem is lehet, csak torzítani)
de megtesz minden lehetségest,
hogy itt a Földön
maradjon egészséges
a szeretett teste,
és a mennyországra
érett legyen az imádott lelke.
2015. szept. 3.
Ha távolból ...
Ha távolból …
- az emlékeim
mélyéből –
a szemed ragyogó
fénye világít, mint fénylő üstökös ,
- lelkünk összeér ,-
Hozzád érkezem újra …
ijedten suttogom: ó,
hol jársz? – jössz hozzám?
Legyél velem, kérlek
!
Álmaimból riadt
ébredéssel – féltelek és rettegek az elmúltért.
Fájó szívem enyhülést
vár, mert nem tudja, mit is hoz a holnap.
Látom magam előtt
kedves gyermekmosolyodat,
- elteszem mélyen
boldogságnak, - egy örökös fénynek
szívem mélyére, hogy bevilágítsa múlandó
életemet.
Bennem vagy, - bennem
élsz már örökre.
Mégis újra és újra
megrezzenek, megijedek a Tőled
– bennem feltörő
érzések miatt és fáj, hogy szívedet már nem érhetem el.
A tekintet ...
A tekintet ..
Tudod arra gondoltam,
hogyha jól működik,
mint ahogyan az óra,
a tekintet pontos
olyannyira:
ha nem is az idő,
de, hogy szomorút,
vagy vidámat lát,
leolvasható róla...
de van tekintet,
amelyiknek
a mélyen lévő szerkezete
rossz lehet nagyon,
keserűvé válik.
amikor szépet, jót lát,
és akkor lesz vidám,
ha szomorúságot tapasztal:
mondhatnak bármit a szavak,
a tekintetek hosszasan
nem hazudnak...
s van, hogy egyik ember
úgy tekint a másikra,
mintha utálatos féreg volna,
és az nem érti,
a hibát magában keresi,
de önvizsgálatot tartva
azt tapasztalja,
a gyűlölet oktalan,
nem tett érte semmit sem...
olyankor tán segítségre
annak van szüksége,
aki beteg,
aki az élettől kapott
sok pofont,
akinél a azért a szerkezet
rosszul működik,
hogy kevesebbet szenvedjen,
előle el kell takarni
jó mélyen
minden apró örömöt,
látni engedni
csak a keserűséget,
a fájdalmat érdemes:
akkor talán idővel enged
az oktalan gyűlölet.
hogyha jól működik,
mint ahogyan az óra,
a tekintet pontos
olyannyira:
ha nem is az idő,
de, hogy szomorút,
vagy vidámat lát,
leolvasható róla...
de van tekintet,
amelyiknek
a mélyen lévő szerkezete
rossz lehet nagyon,
keserűvé válik.
amikor szépet, jót lát,
és akkor lesz vidám,
ha szomorúságot tapasztal:
mondhatnak bármit a szavak,
a tekintetek hosszasan
nem hazudnak...
s van, hogy egyik ember
úgy tekint a másikra,
mintha utálatos féreg volna,
és az nem érti,
a hibát magában keresi,
de önvizsgálatot tartva
azt tapasztalja,
a gyűlölet oktalan,
nem tett érte semmit sem...
olyankor tán segítségre
annak van szüksége,
aki beteg,
aki az élettől kapott
sok pofont,
akinél a azért a szerkezet
rosszul működik,
hogy kevesebbet szenvedjen,
előle el kell takarni
jó mélyen
minden apró örömöt,
látni engedni
csak a keserűséget,
a fájdalmat érdemes:
akkor talán idővel enged
az oktalan gyűlölet.
2015. szept. 2.
Szerelmetes szeptember
Szerelmetes szeptember
Vágyik az ember a
szerelemre,
mikor az sokszor kibabrál vele,
de, amikor nincs,
szívből hiszi mégis,
hogy jobb vele, mint nélküle...
pedig ő kíméletlen elrabolja
az ember józan látását,
persze igazságosan,
mert teszi vakká
a bölcset és a bolondot is...
s, ha az ember balgán,
szerelmetes kedvesének
a csalfa nyarat választja,
őt az oly sokszor becsapja,
ígér a kezdetekben
minden szépet és jót,
s hoz helyette
kibírhatatlan forróságot,
vihart,
s mérhetetlen pusztulást...
de vele elég egy pár nap
felhőtlen boldogság,
ami elfelejteti a sok rosszat,
amit kímélet nélkül adott,
s, ha egyszer elutazik
szó nélkül messzire,
(igaz, nem szól,
de oly sok utaló jel volt)
az ő szerelmese
alig várja azt a pillanatot,
hiába vigasztalja az ősz szelíden,
amikor ígérgetve szépet és jót
visszatér,
(elhagyva sokakat,
akik epekednek utána)
hogy aztán szeptemberben
csak elmenjen újra,
nem törődve cseppet sem
az utána sóvárgóval,
a szerelmetes emberrel.
mikor az sokszor kibabrál vele,
de, amikor nincs,
szívből hiszi mégis,
hogy jobb vele, mint nélküle...
pedig ő kíméletlen elrabolja
az ember józan látását,
persze igazságosan,
mert teszi vakká
a bölcset és a bolondot is...
s, ha az ember balgán,
szerelmetes kedvesének
a csalfa nyarat választja,
őt az oly sokszor becsapja,
ígér a kezdetekben
minden szépet és jót,
s hoz helyette
kibírhatatlan forróságot,
vihart,
s mérhetetlen pusztulást...
de vele elég egy pár nap
felhőtlen boldogság,
ami elfelejteti a sok rosszat,
amit kímélet nélkül adott,
s, ha egyszer elutazik
szó nélkül messzire,
(igaz, nem szól,
de oly sok utaló jel volt)
az ő szerelmese
alig várja azt a pillanatot,
hiába vigasztalja az ősz szelíden,
amikor ígérgetve szépet és jót
visszatér,
(elhagyva sokakat,
akik epekednek utána)
hogy aztán szeptemberben
csak elmenjen újra,
nem törődve cseppet sem
az utána sóvárgóval,
a szerelmetes emberrel.
2015. augusztus 31.
Szeptember - még nyár - és már ősz
Szeptember –még nyár
– és már ősz
A nyár nem tart
örökké. Fáj nekem az ősz, mégis nagyon szeretem. Ma ráfordult a naptár
szeptember havára. Még meleg a Balaton vize, még vígan játszadozik a napsugár a
víztükrön. A zöldbe már aranysárga keveredik, s felölti a természet színes
ruháját – őszt ígérve. Már ideköszönget az elmúlás. Az éjszakák már hűvösek, de
a nappalokban finoman cirógat a napsugár. Még az elején lehet valamit ízlelni a
nyárból, a gyönyörű nyári álmokat újraélni. Kóstolgatjuk még a napfény ízét,
mely lágyan simogat, átölel bennünket, bársonyosan cirógat. A nyár illatát
hozza még felénk a szél, de hamarosan álmosan minden pihenni tér. Búcsúcsókot
hint a nyár távolodó alakja után, s elhervadt virágok lepergett szirmaival
takarózik a Föld. Szürkülő fénycsóvákat kerget a szél…Az árnyékok s a fények
még játszanak, de olykor már hűvös csókot lehel ránk, s a szél is borzongat...Csendes
szavakban, fényben, sötétben, füstben, gyümölcsözően, szürettel mondunk búcsút
a nyárnak. Felhőtlen kéken ragyog a természet, ecsettel őszi színeket kever a
nyárutóhoz, ajándékokat oszt színes levelekből. Búcsúszót őriz a felhőkben. Szívünk
bánatos, elmélázik a múlandón. Kezünk már melegebben összeér, arcunk is
homályossá válik. Láthatatlan fonja körénk magát az ősz. Nyílnak még virágok: a
rózsák, az őszirózsák, de már augusztus közepe óta a földre hullott, elsárgult,
megfáradt faleveleket sodor a feltámadó szél. A költöző madarak is útra kelnek.
Harmatosak a reggelek, sápadtabbak, halványabbak a napsugarak. Őszi ízek, őszi
színek, színes lombokra ködfátyol borul párásan. A falevelek csalóka zöldek, elhalt
levelek színes varázsa lepi az utak mentét, a kerteket, a mezőt, rétet, erdőt.
A szél is szeptember-szagú: őszt áraszt a föld. Az árnyékok megnyúlnak. Méz-illat,
érett gyümölcsillat, szőlő-íz, szőlőfürtös hónap. Erdei sétáinkon lassan már
gyűjthetjük a csipkebogyót és a galagonyát.
Mabon ünnepe:
szeptember 21, az őszi napéjegyenlőség, a Földanya tisztelete, a pogány
hitvilágban az év utolsó ünnepe. A vízpartokat a szeptemberi délután aranyló
fénybe öltözteti. A hűvös érintésű szél hullámfodrokat rajzol a víztükörre.
A vízbe hajló
szomorúfűzek síróan suttognak, lengedeznek a szélben. Hajkoronáik sárgállnak.
A levegőben
gyöngyházfényű ökörnyál áttetsző fonala úszik selymesen. A színek ezer színű
varázsa fonja át a természetet, az égboltot. A tücskök, a bogarak már egyre
halkabban ciripelnek a bokrok tövén, vagy már elnémulnak ablakaink alatt. Homályból
bújik a nap, a kihunyó, szeptemberi égre. Míg az árnyakat szerteszórja, lemossa
a ragyogó fényeket. Nyugodt az ég. A csillagok és a hold fénylik a horizonton.
A legtöbb gyereknek a
nyár csoda volt, de szeptemberrel újabb tanítási év kezdődik. A kicsi elsősök
várják a védelmet, a csodát! Egy újabb év, tanárok sora, csupa új ismeretség,
új rejtelmek, tantárgyak. Az apró kis iskolások megszeppenve várják ezeket a
csodákat. Kezdődik a tanítás!
A szeptember, mint
gondoskodó anya, sokszínű puha, bársonytakarójával oltalmazón betakar
bennünket. A villanásba zárt idő mélykék hűvösében megérkezett szeptember.
*
Szüreti dal zeng a szőlők
felől
Érett gyümölcsöket
gyűjt a gazda keze
Táncolnak a darazsak
az illatok fölött
Dalol az ősz a kertek
fái között
Ragyog az őszi nap,
felhőt szaggat
Őszi szél lengeti a
fákat, bokrokat
Kezdetét véve a
csendes elmúlásnak
Ébredés, - Ébredő hajnal
Ébredő hajnal
Álmatlanság után
pirkad a hajnal
A végtelen út
kanyarogva jár
Csillogón fénylik az
éji zápor után
Madarak zengik víg
dalaikat
A Nap öleli át a
nyíló világot
Lombkoronák susognak
a szélben
Kincsek törnek fel a
sugárzó fényben
Aranyszálak fonják át
a mennyet
A patakcsobogás
csilingelve csenget
A mezőkön a repce
sárga mosolya
Hullámzik az érő
kalásztenger
Friss harmatban
fürdenek a virágok
Cirógatják a
szirmokat a szellőlányok
Kék – álomfelhők
lengedeznek
Kúszva a tájon – mély
harangszó zeng
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)