2015. augusztus 14., péntek

Gyereklélek



Gyereklélek

Tudod arra gondoltam,
a picinyke gyereklélek
még nagyon tevékeny,
gazdája mindent belőle csinál,
miközben mindent vesz rá,
rá, aki gyengéd és érzékeny,
különösen sérülékeny:
ezt az érzékenységet
nem edzeni,
féltő gondossággal
meg kellene óvni,
hogy a rugalmasságát el
nehogy veszítse...
a mimóza lelket erősödni,
érzéketlenné válni
az élet pofonjai segítik,
miktől végül
úgy megkeményszik,
olyan érzéketlenné válik,
hogy már fájdalmat
nem is érezni azon a tájon:
azért aztán nem is képes
az együtt érzésre,
s képtelen
az igaz szeretetre...
az edzett lélek olyan,
mint a halott lélek,
életjelt magáról nem ad,
feladatát el nem látja,
ha egyszer megkeményszik,
akkor már nem képes szeretni...
hogy újra éljen,
az öreg léleknek
meg kellene fiatalodni,
hogy megint érzékennyé,
sebezhetővé váljon,
mert szeretni csak érzékenyen,
sebezhetően lehet.

2015. július 30.

A szellő szárnyán



A szellő szárnyán

Bokrok öleltén kis patak csörgedez
Az égből lángolón tűz a nyári nap
A parton szomorúfűzek hajladoznak
A fűszőnyeg hullámzik a fák alatt
Fölöttünk felhők szálldosnak
Rezeg a légben a virágillat
Érzéseimet és gondolataimat
A szellő szárnyára adtam, s
Hozzád repítettem szerelmesen.

Bűnbánat által ...



Bűnbánat által ...

Tudod arra gondoltam,
feloldozást nyer a bűn
bűnbánat által,
de, ha nem okoz égető fájdalmat,
az ember homokot szór rá inkább,
hiába is szeretné, nem képes
mélyen, lelkéből,
megbánni úgy istenigazából...
így aztán soha nincs megtisztulás,
a meglévőre mindig kerül újabb:
míg hordja magában a bűnt,
a lélek nem könnyebbül...
talán, a szeretet kertjébe eljutva,
ahol lehet minden olyan tiszta,
minden olyan földöntúli,
olyan ragyogó,
ott érezhető csak jól,
hogy szentségtörés lenne
beszennyezni azt a tisztaságot...
s valaki
minél tovább időzik ott,
annál könnyebb lesz a lelke:
a bűn talán messzire kerüli
még az álmait is,
a tiszta szeretetet érinteni
szentségtörés lenne
akárcsak
egy tisztátlan gondolattal.

2015. július 29.

2015. augusztus 5., szerda

Amíg szeretnek ...

Amíg szeretnek ...


Nélküled - béklyóba kötve



Nélküled – béklyóba kötve


Hogy hogyan élek? A fájdalmak bennem, kín borítja testem. A hajnalok ébrednek, a színek átölelnek. Örömet hoznak a csicsergő madarak. A keléskor kínzó fájdalmú minden mozdulat.
A testem béklyóba kötve. A nappalokat a fények elviselhetővé teszik. Teszem dolgom, végzem napi feladataimat, darabosan, fájdalmakkal mozdulva.
A kert szépsége, minden egyes virága simogatja lelkemet, gyönyörködve a növényekben, csodálva a madarakat.
Az irodalom, a zene minden szabadidőmet dédelgeti.
A csodák velem, bennem újra életre kelnek, majd az álom  elsimítja a kínokat, a bánatot.
Élek, mint bárki más, minden gondommal együtt. Még élek, de már nélküled.
Csöndemben, magányomban, könyveimmel, emlékeimmel. Sokszor felriadva, nyugtalanul vergődve. Szárnyalok a széllel, sodródva a felhőkkel, a madarakkal. Bennem a fény, titkaim velem. Szememben a gyertyafény is lassan ellobban. Az idő múlásában.
Felkelek kínjaimmal.
Kiket szerettem, már az öröklétben, a végtelenben angyalszárnyakon lebbennek. Sodródom a pillanatokban. A szavak elszálltak, a dallamok elhalkultak. Olykor mozdulatlanná dermedve, néha megrémülve álmaimtól. Sorsomat eligazítja az Isten, utam végére érve. Sokszor érezve úgy, nem bírom tovább. A sors tajtékos viharaiban élek. Voltak szavak, melyek belém martak. Sok volt, mely szeretettel simogatott.

Kiszolgáltatottság



Kiszolgáltatottság 

Tudod arra gondoltam,
hogy kiszolgáltatott az ember,
s hogy érezze magát biztonságban,
nehogy végül valahol elvesszen,
a saját érdekeit képviseli erősen...
közben nem mindig gondol arra,
ha össze csak a sok "ént" adja,
ha az van csak a középpontban,
ha mindig merít,
de soha nem pótol,
akkor ő rossz gazdálkodó,
az eredmény a sivár silányság...
aki önzőn folyton
csak kivesz a Földből,
ha nem tesz vissza ugyan annyit,
az eljut egyszer odáig,
hogy hiába fordul hozzá,
nem adhat már,
nem maradt benne semmi...
jól felfogott érdek,
hogy valaki adjon is,
minden kapcsolat kiürül,
miből az ember hasznot akar,
ha bele semmit sem ad...
életbevágóan fontos,
hogy a föld teremjen hosszan,
hogy virágozzon a kapcsolat:
talán, úgy van az kitalálva,
ha valaki kapni akar,
adnia is kell okosan...
és néha van úgy is,
hogy magáról felejtkezve,
az üzletet feladva
a másik érdeke kerül előtérbe,
aki adhat, föl az töltődik,
biztonságban akkor érzi magát:
megtörténik az a furcsaság,
hogy önös érdek lesz
nem a saját,
de egy másik boldogság...
igaz, az talán már nem is földi,
az már égből pottyant érzés,
az a szerelem nem is lehet emberi,
az az érzés már biztosan isteni.

2015. július 28.

A nyári éjben



A nyári éjben



A nyári éjben lebegnek az árnyak
Felettünk ezüstös telehold világlik
Körötte csillagmécsesek gyúlnak
A fűben fénybogarak ragyognak
Madár hívja szerelmesen párját
Tücsök hegedüli éji szerenádját
Rólad ábrándozom át minden estét
csillagokban keresem szemed tükrét

Biztató remény



Biztató remény  

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember jellemzően gyűjtöget,
már kicsiny gyermekkorában
mindenfélét, leginkább olyat,
ami nem mérhető pénzzel,
értékkel van tele zsebecskéje,
neki az is kincs, gazdagság,
ami kukába dob más...
később, ha felnő is gyűjtöget,
de már olyat leginkább,
aminek megfogható értéke van,
ami, ha egyszer elveszik
nehezen visszaszerezhető,
léte, vagy nem léte
határozza meg
értelmét az életnek...
sokan, sokfélét gyűjtenek,
közöttük olyan is van,
aki fényt gyűjt a lelkében,
minden világító fénysugár
egy- egy örömteli szeretet,
amihez tartoznak emberek,
s ha világít sok fény,
olyan a lélek,
mint a ragyogó csillagos ég...
ha a fények kialszanak sorban,
végül más nem marad,
mint a sötét éjszaka,
és egy aprócska,
alig látható fény,
ő a biztató remény,
hogy lesz majd egyszer
valahol
egy nagy találkozás.

2015. július 26.

Átölelnek a fények ...



Átölelnek a fények ...

Fojtogatnak a ki nem mondott szavak
Az emlékek lelkembe hasítanak
Pillám mögé zárom a mindenséget
Szabad folyást adva forró könnyeimnek
Futnék hozzád a napfényes tavaszban
Szállnék, mint a szárnyaló madár
A nyári égbolt hulló csillagait elfognám,
S szeretetemmel mind neked adnám
Sétálnék veled kézen fogva az avarban
Hógolyóznék, mikor fehér bundás a táj
Csendben ölelnélek gyenge karjaimmal
Amint tettem sok-sok éven át
De mindezt már csak álmaimban teszem
Hisz magányos évek borulnak rám
Szemed arany fénye a végtelenből
Az emlékezet szárnyán ölelnek át

A látszat ...



A látszat ...

Tudod arra gondoltam,
az embernek egyik legnagyobb,
legveszélyesebb ellenfele a hazug,
a szélhámos, a gonosz látszat:
a látszat, amelyik a tévhitek szülője...
s a naív, a feltétlen hívő érte
elmegy a világ végére,
pedig, ahol ma a Nap ragyog,
holnapra pusztító vihar tombolhat:
így aztán sokszor érkezik rossz helyre,
menekül a felhőtől is messzire...
a felhőtől, attól,
amelyik csak a látszatra rossz:
a csalónak hisz,
pedig, ahol az égiháború
ma pusztít,
holnap lehet ott a legszebb,
a legtisztább a nyár...
az ember miatta
oly sokszor búsult már,
megtanulhatta volna igazán,
nem ajánlatos hinni neki,
hogy amikor csak őt kérdi,
nagyon könnyen eltéved...
mégsem okul belőle,
kételkedni nem kételkedik,
csak hisz,
s ha szép a látszat,
vakon hódol neki:
meg nem tanulja,
hogy sokszor csak
a látszat a szép,
és látszat a csúnya is...
hiszi a zajos szeretetet,
nem hiszi a csendeset,
s a saját lelkét,
aki soha se hazudott még,
azt meg nem kérdezi,
a szeretet melegét érzi-e:
az ember az istenének
a szépet sokszor választja,
de ahányszor csal a látszat,
csalódik annyiszor...
ellenállni nem képes,
magát hagyja
vezetni orránál fogva,
azért a sok csalódástól
végül hitetlenné,
válik Istentelenné.


2015. július 24.

Álom az álomban




Álom az álomban

Lassan menekül az éjszaka a tágas végtelenbe. Csend és némaság borul ránk. Homályos, vagy nagyon is éles emlékek közt bolyongunk. Egy másik világban élünk, átélünk újra minden régi pillanatot. Elfeledett szavak között járunk az álomvilágban, beszívjuk az éjszaka áradatát, a holdvilág fényeit. Harmónia száll szívünkre, lépteinket árnyak kísérik. A sötétség megüli lelkünket. Felhők az álmok homályában, a legszebb hangok dallamában. A fájdalmak is álmokká szunnyadnak. Pillánkra múlékony éjszaka terül, szelíd bánat szívünkre a mélyült éjszaka rezgéseiben. Öröm, sírás életünk homályában, mely vissza-visszatér álmunkban. Megleljük a titkokat, fürdünk a fényben, vagy belebújunk az árnyakba. Álmodunk arról, akit szeretünk. Angyalok között – angyalokkal lebegünk, dallamok szárnyán utazunk a tündérek világában.
Jó lenne, ha életem örök álom lenne. Ha újra átélném gyerekkorom szép álmait.
Szívem maradhatna azokkal, akiket nagyon szerettem, akikkel varázslat volt az életem, bűvös fények ölelésében.
Talán hamar feledjük a múló időt, lelkünk mégis az emlékek útján bolyong.
Az álmok ringanak, ringatnak, - minden rosszat elűznek és reményt adnak.
Muzsikálnak a Mindenségben.
Az angyalok átölelnek, egy másik világba visznek.
Emlékezetünk mély kútjában le-föl szállunk, zaklatottan, vagy örömtől mámorosan, lágyan ringatózva, míg az ébredéssel elköszön az álom.

Merj álmodozni ...

Merj álmodozni ...


Szárnyaló dallamok



Szárnyaló dallamok

A kertekben pillangók szállnak
virágszirmokon darazsak, méhek,
csipkés felhők az ég kékjében,
tücsökszerenád zeng a fűben,
szellő lopakodik a lombok közt,
suttog, finoman érint, simogat
Csillagok sziporkáznak az égen,
szerelmesek andalognak kéz a kézben,
az ezüst holdat csodálják az éjben
Dallamok szárnyalnak messzire,
titkos sóhajok szökellnek

Létező csodák



Létező csodák

Tudod arra gondoltam,
az ember, (míg itt él a Földön)
földöntúli csodára
nem igen számíthat,
az anyagias világ
magához láncolja annyira,
élve kilépni nem lehet onnan,
az határoz örömöt, bánatot,
s míg fiatal valaki, elhiszi,
hogy a csoda megvásárolható:
a könnyű lelkesedés is,
a gyors csalódás is az ifjúságé...
ahogy az itt lakó
halad a kijelölt úton,
ragad a sárba sokszor,
de az élet sikátoraiban való járás
száraz időben is nehézkes,
nem könnyű araszolni
napról napra, egyre
súlyosbodó teherrel a vállon...
de talán, néha
az úton járó
képes kicsit kilépni,
az isteni szeretet útjára tévedni:
ott történnek a különös csodák,
olyankor a halandó kételkedik,
talán a saját józanságában is,
(akkor, mikor a legjózanabb)
nem győzi a fejét kapkodni,
mintha
egy másik világba került volna,
másikba, amelyik a csodával
adós nem marad...
sokáig ámulni lehetetlen,
(épp betekinteni lehet csak,
megtudni, hogy ilyen is van)
a Föld könyörtelen húz vissza,
de emlékként talán megmarad
az úton szerzett bizonyosság,
és a mérhetetlen hit,
hogy mégis van valami,
ami több az anyagi,
a könnyen besározódó világnál,
hogy a csoda igenis létezik,
rossz helyen az ember keresi.

2015. július 23.