2015. február 20., péntek

A költészet az ...



A költészet az ...

Tudod arra gondoltam,
költészet az, amikor
a verset az alkotó,
azt a más által ihletett
gyermeket verejtékezve
a világra hozza,
s jó szülőként
megtesz érte mindent,
hogy magának, és a világnak
legyen örömére:
addig csiszolgatja,
alakítja, formázza,
míg akár világhírű
is lehet
a megszenvedett mű,
különösen akkor,
ha szívéből, lelkéből
tesz bele egy darabot...
és talán nem mindig
újszülött gyermek,
ami a világra kívánkozik,
talán nem is teljesen eredeti,
másolat,
ha nem is pontos lenyomata
a kívüli világnak,
inkább csak olyan,
mint amit
a nyitott ablakon keresztül,
tán egy életen át
lát belőle az ember...
nem lehet tökéletesíteni,
a világ az adva van,
mégis, a kép sokféle,
másként látja a fiatal,
másként az idős,
és rá se lehet ismerni, ha valaki
a szeretet szemüvegén át nézi:
e nélkül a szemüveg nélkül
vakon lát az ifjú, és a vén is.

2015. február 15.

Régóta nincs fény ...



Régóta nincs fény …

Régóta nincs fény a napban ...
A remény ma éltetett, de csak pillanatokig ..
Amikor majd a napocska csiklandozó sugarai,
a finom lágy szellő és a madarak dala elhozza az új életet - minden a Tiéd ..
Neked fognak újra a hóvirágok kibújni a hó alól,
Neked fog minden virág illatozni,
Neked fognak a gyümölcsök érni –
és ha majd eljön az este és megjelennek a csillagok az égen,
csak Neked ragyognak és a fényükben ott vagyok, ott leszek.
Gondolj arra: szeretlek!

Élni ...

Élni ...


Ha sok ...



Ha sok ...

Tudod arra gondoltam,
ha sok a gyümölcsre éhező,
de kevés a termelő,
esetleg
a virágba boruló fákat
jeges fagy sújtja,
akkor a piacon sok lesz
a vásárolni vágyó,
de kevés a megvehető áru:
gyümölcs, amire egész télen
oly nagyon vágyik az ember...
az ember nem csak
a fának a gyümölcsére szomjazik,
de égető szüksége lenne
testének lelkének
az igaz szeretetre:
de ha sok az éhező,
és kevesen vannak,
akik a szeretetet jó kertészként,
mint életet adó szent mannát
magukba megtermelik,
az apró kis magból virágzó fává,
tápláló gyümölccsé érlelik,
akkor lehet, hogy ilyenkor
Valentinkor
sok lesz az ajándékként adott,
mégis lélektelen szív,
és kevés a valódi,
a szeretet által rajzolt:
ha egyszer nagyobb
a kereslet, mint a kínálat,
ha lenne rá vevő számtalan,
de a termelők kevesen vannak,
akkor sokan éhen maradnak.

2015. február 14.

Halkan bekopognék ...



Halkan bekopognék …

Ezüst fényével megjelent a Hold. A nagy égi lámpás az égből kacsingatott le ránk. Körötte, mint milliónyi pislákoló mécses, ragyogott a sok apró csillag. A holdsugár lágy szökkenéssel a fák ágain, a bokrokon fut keresztül, a füvön, a falon pici, osonó fényével ragyogóan, csendesen beült ablakunkba.
*
Lélekkel lebegnék szárnyakkal szállnék
minden estémen Hozzád osonnék
ablakodon csendesen, halkan bekopognék
Szép, nyugodt éjszakát mindig így kívánnék

Az agy, mint termőföld



Az agy, mint termőföld

Tudod arra gondoltam,
hogy az embernek az agya
olyan lehet, mint egy hatalmas,
lehetőségekkel teli termőföld,
amelyik sokféle,
különlegesebbnél különlegesebb
gyümölcsöt teremhetne,
ha nem hagynák kihasználatlan,
ha megművelnék szépen sorban,
akár szebbé is tehetné a világot...
de az egészhez képest
a hasznosított terület
Igen-igen picinyke, kárba vész
a kapott lehetőség, azért tán,
hogy a világ csak olyan,
amilyen, éhezők vannak sokan:
a lehetőség benne megvan minden földi jóra,
de, ami mégis,
tán kényelemből, lustaságból,
nemtörődömségből hever parlagon...
és hát így lesz a lélekben rejlővel,
a mérhetetlen szeretet lehetőségével,
ha belőle az ember használ is,
akkor is csak egy iciri picirit,
tán a ráfordítható időt viszi el
a sokat hibázó,
azért aztán sok energiát használó agy,
a lehetőség az okos gondolatokra,
és a mindent legyőző szeretetre
meglenne, de talán, jól csak
a kettő egyszerre működhetne,
ha az ember vele élni tudna,
a Föld, s benne az élet kivirágozna.

2015. február 13.

Mondd, mért?




Mondd, mért ?



Szélvihar hangja zúg
tépázza a fákat, bokrokat
zörgeti az ablakszárnyakat
Bús, hideg, nyirkos sötét

borul fájó, sajgó szívem fölé.

Ajtót nyitni oly nehéz
Létem zokog: mért, mondd mért?
álmatlan éjszakák, titkok,
az elmúlás kegyetlen fájdalma
s bennünk egy örök érzés árnyéka.
 

2015. február 18., szerda

A gyermek olyan ...



A gyermek olyan ...

Tudod arra gondoltam,
míg valaki gyermek, addig olyan,
mint az üdítően friss, kristálytiszta forrás,
amiből ember nevű étket készítenek: sokan...
sokan, akik nem ismerik
az emberkészítés tudományát,
így aztán, ki ezt tesz bele, ki azt,
saját ízlésére mindenki,
s könnyen lehet belőle kotyvalék,
ha nincs ott szakács, aki szeretettel teli,
aki a dolgát felelősséggel végzi,
aki a legfontosabbat a legfontosabbnak
bele maga teszi, olyat,
ami a romlástól megvédi hosszan...
az idő során tisztátalan kézzel
sokan nyúlnak bele,
mint akik tudják,
bátran tehetik,
nem ők isszák a levét...
könnyen lesz a forrás friss vizéből
fogyaszthatatlan, olyan,
ami inkább hasonlít pocsolyára,
mint igaz emberre,
igaz emberre, amiért egyszer
erre a világra megérkezett...
az így készült levest
egyszerűen kiöntik,
az így készült embernek
akárhogy is el van rontva,
esélynek a lehetőség ott van ,
amit a szeretet elmulasztott,
azt mindig bepótolhatja,
a romlást nem csak megállíthatja,
de talán vissza is fordíthatja,
és talán néha a csoda is megtörténik,
utálatos pocsolyából
lesz újra éltető forrásvíz.

2015. február 17.

Egészségben - szeretetben ...


Kívánok mamának, babának - nagyon jó egészséget 
sok boldogságot, örömet a picikéhez.

2015. február 16., hétfő

"Szeles" gondolatok



„Szeles” gondolatok

Nappal és éjszaka váltakozik, felhőtlen, derűs – vagy felhős, szürke égbolt alatt.
Múlt és a ma – mindent eltakar az idő, az árnyvilág ölén.
Vad szél sodor mindent, zordon rengeti az ablakokat, tépdesi a kopasz ágakat.
Az álmos, álmokkal terhes éj elszáll, késve hull a hajnali fény,
s most kitágult, kék óceánként borítja be az égi végtelent.

2015. február 14., szombat

Az élet útján ...



Az élet útján ...

Tudod arra gondoltam,
ahogy egy kiránduló csoport
elindul jó kedvvel vidáman,
úgy indul el
az élete útján az ember...
de, ha a tömegben
valaki elkezdi suttogni,
hogy a menet halálmenet,
hogy a cél valójában a végső pusztulás,
akkor az az út többé nem lesz vidám,
ha fel is hangzik időnként kacagás,
nem lesz az a séta
a boldogság felhőtlen kirándulása,
hisz minél tovább ér az ember,
annál nagyobb a félelme,
annál közelebb van
a kegyetlen mészáros,
aki nem kímél senkit sem...
pedig lehetne a menet
a boldogság virágzó,
reményteli útja is,
ha a mindenhol jelenlévő
pesszimista károgók
jövőt a látszatból
nem jósolnának,
ha nem vennék el,
ha az ember vonulhatna
hittel a szívében,
akkor sokkal több lenne
a felszabadult ének,
az ōnfeledt kacagás,
és a szívből jövő tánc,
ha az úton mindenki
reménnyel teli szívvel
haladhatna a cél felé,
ha tudna bízni benne
rendületlen, hogy ott
találkoznak mindazok,
akik elveszítették egymást
fájó szívvel az útjuk során,
ha az ember nem hallgatna
a szörnyű vészt jóslókra,
akár még boldog is lehetne,
hiszen a nehézségek nincsenek hiába,
az élet nem egy semmivé váló buborék,
az életnek, ennek a fárasztó útnak
a valódi értelme épp a megérkezés.

2015. február 12.

A hideg csillámú este



A hideg csillámú este

Leszállt a hideg csillámú este.
Indultam gondolatban Feléd.
Ismét megtalált az érzés,
lelkemen, s szívemen zörgetett be.
Akár egy mély habokba szállt csillag,
és az esti, hidegen ragyogó holdvilág:
a fekete faágak fölött világoltak
egy darabot a világodból nekem mutattak.

Lennék már újra a felhők vonulása,
belesötétednék a csendes éjszakába
és számolnám a percek haladását
a harmat friss hajnalhasadásba.
Lennék kibomlott tündérvilágom,
hegyek és völgyek nyári forróságban.
Esendőbb lennék az őszi lombhullásnál
és várnám a fehér márványcsillogását.

És hozzád mennék borzongó vággyal,
egy teliholdas ragyogó éjszakában.
Én lennék az új év minden reménye
A megálmodott boldogságnak új jövevénye.
Beszélő kezeim simogató mozdulata:
egy örökké élő szerelem boldog varázsa.

A boldogság kapuja ...

A boldogság kapuja ...


Az örökség



Az örökség 

Tudod arra gondoltam,
vannak, akik szerencsések,
születnek nagy gazdagságba,
jussuk, mint a mesés vagyon,
mint a mérhetetlen sok pénz,
a veleszületett szépség:
a szépség az élettől ajándék,
de rejt magában
halálos nagy veszélyt...
az örökség,
ha pénz, ha szépség,
egyik is, másik is vonzza
a barátokat, azokat,
akik a pénzért,
akik szeretnek csak
a múló szépségért...
s aki elhiszi balgán,
hogy a vonzóerő ő maga,
aki azzal megelégszik,
közben nem építkezik,
más vagyont nem szerez,
az könnyen lesz
a magányosok legmagányosabbja,
ha egyszer az örökség elfogy...
idővel a a szépség,
a mesés vagyon,
megkopik mindenképp,
aki abból akar megélni,
az egyszer jut koldusbotra,
egy életen keresztül nem tart ki...
s aki át nem váltja,
útja közben nem szerez
időt álló gazdagságot,
aki az életét
az örökségére alapozza,
aki a saját, a valódi,
a belülről áradó szépségét
a szeretet által
nem hozza világra
az lesz szerencsétlen,
vagyonhoz szokott vagyontalan.

2015. február 10.

Beléd oltom emlékeimet



Beléd oltom emlékeimet

Mélyen szemed tükrébe nézve
A tiszta szerelmet látom, meg benne
A madár sem tudja, merre szálljon,
Viszi a szél szárnyareptén nagyon messzire.

Ne térj soha oda vissza,
Ahol boldognak hitted magad valaha
Már csak fájó emlékekre lelsz,
A nemrég olyan meghitt fészkedben.

Messze vagy tőlem, oly nagyon messze
Beléd oltom emlékeimet
Várom újra a jöttödet,
Csak az gyógyíthatja a mély sebeket.