2015. január 29., csütörtök

Fehér világ



Fehér világ

Szállingózik, hull a hó
Vastagodik a hótakaró
Hópelyheket hord a szél,
Vízfagyasztón itt a tél
Fázósan cserregnek a madarak,
Hideg szél zörgeti az ágakat.
 *
Fehér lepel alatt alszik az élet, jegessé, deressé válva.
Derengő, fehér dér hinti be az ébredő hajnalt. Az ablakon ködös, párás nap ébredez. A leszálló pára ráfagy a zörgő ágakra, a fűre. Hófelhők borítják alacsonyan az égboltot.
Szállong a hó, mint ősszel a sárguló, halott falevelek. A feltámadó szél zizzenve, nagy pelyhekben táncoltatja a szálló hópelyheket. Csendessé válik a világ, tompává a zajok.
A vizeken hideg, jeges fodrokat vet a szél. A fák, a füzek kopáran állnak
Az utakat fehér bunda borítja, a fákon hópamacsok lógnak, az ágak végein hópapucsok lengnek. A bokrokon kis madarak dideregnek, csivitelnek. A verebek éktelen lármával csiripelnek a zúzmarás ágakon. A harangszó tompán zeng a légben, a parkon át, a fehér hólepel felett.
Puha fehérség ül a réten, a mezőn – a szürkés felhők alatt.
Esik a hó.
Fehér a város, fehér a kert, fehér a világ. Az otthon melege jótékonyan, finoman ölel, míg kint csendesen, puhán, nagy pelyhekben szállingózik a hó – apró, fehér kis pillangókként röpködve. A tétovázó kis pelyhek megsűrűsödnek, a fagyos szél hárfadallamokat susog az ágakon.
Zúzmarásan, jegesen elérkezik az este. A kéményekből lágyan kavargó füst lengedez.
Melódiák zengnek a dobogó szívekben, - fehéren, halkan. Az emlékek melengetően simogatják lelkünket.
Az éjszakában fehéren világít, a Hold hidegen fénylik a hófelhők mögött.
Téli álom jár, a csillagok is hidegen, ködösen sziporkáznak.
Csend borul a fehérre váltó világra.

Szóruhák ...



Szóruhák ,,,

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember a dolgokat
szóruhákba bújtatja,
hogy azokat
felismerje látatlanban:
azt mondja, asztal,
és a ruha illik arra a bútorra,
négylábú, de aki hallja,
nem gondol a kutyára...
és ha a a szeretni szót ragozza,
egyes szám első személyben,
én szeretem úgy mondja,
de ez a szó vagy nagyon bő,
vagy nagyon szűkre sikeredett,
mert szeretheti az ember
a gyomrát,
a sárgarépát,
és szeretheti a többi embert,
és szerethet szerelemmel
akár többet is, szeretheti ezt,
és szeretheti őt,
és szeretheti ezeket,
és szeretheti őket...
van még egy szó,
ami szeretetet jelent,
a legfelsőbb érzést,
amire a többire passzoló
kicsit szoros,
mint szó, már kevés, az
imádat csak egyre illik,
a többin lötyöghet csak.

2015. január 28

Dallam kúszik csendesen ...



Dallam kúszik csendesen... 

Bús melódia szól az éterben
a dallam szívembe kúszik csendesen
pislákol az aranyló gyertyaláng
lelkünkben örök féltés a boldogság
 *
A dallamok, a hangok, a zene lelkünkben, a szívünkben születik.
Mindig érzéseket fejez ki.
Mert hisz az öröm, a szomorúság – minden pillanat – dallamokból áll,
abból tevődik össze.
A dallamok mindig belőlünk, saját énünkből szállnak,
indulnak el és a hangulatunkat, az érzéseinket fejezzük ki velük.
A mélyen bennünk levő dallamok csak annak hallhatóak, érezhetőek,
akiknek a szívében a szeretet, a mély, őszinte szeretet él.
Ha ez a szeretet hamis, csalfa – akkor a dallamok sem érnek el sem saját lelkünkhöz,
sem szeretteink, Kedvesünk lelkéhez sem.
Különleges érzés fog el bennünket a zene, a dallamok hallatán.

Életünkön uralkodnak ...



Életünkön uralkodnak ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az embernek az életén
a gonosz, az alantas,
a kizsákmányoló szellemek,
a gyarló félelmek uralkodnak,
legtöbbször csak rájuk hallgat,
folyton ők befolyásolják,
ha dolgozik éjt téve nappallá,
amikor kapaszkodik valakibe,
olyanba,
aki a feneketlen mélybe lehúzza,
vagy, amikor bezárja lelke kapuját,
félve, hogy mások
visszaélnek a nyitottsággal,
vagy épp attól,
hogy rendetlenséget talál
a betekintő, fél az ember
a talán nem is létező haláltól,
megrontva félelmeivel a valós életét:
a félelem irányítja az egész ittlétét,
pedig talán,
ha lenne bátorsága hozzá,
ha szabadjára engedné,
ha nem tartaná lakat alatt
bezárva a szeretetét,
az hozzá visszaszállna,
és minden félelemtől megóvná.



2015. január 25.

2015. január 25., vasárnap

Apukám emlékére



Apukám emlékére


Nyomasztó, komor e januári este
Csendesen ülök a gyertyafénybe
Ma ismét születésnapod lenne
S Te sem vagy velem – immár tizenhat éve

Könnyek gurulnak bús arcomon
A láng látja csak feltörő bánatom
Emlékek sora árva szívemben
A végtelent kutatom a sötétben

Kegyelmet nem nyújt az elmúlt évtized
Elillantak az évek, suhantak fölöttem
Minden belevész a távoli ködbe
Lassan elhagynak szeretteim rendre
Kérdések, s válaszok elszálltak messze.

2015. január 24., szombat

Az álom ...

Az álom ...


Fényre éhesen



Fényre éhesen
Tudod arra gondoltam,
hogy amikor a télből,
mint egy sötét alagútból
az ember kivánszorog
a fényre éhesen
mindennél jobban
a napsütötte,
a virágzó tavaszba,
talán még boldog is olyankor,
de, hogy honnan érkezett,
azt elfelejti hamar
a jót megszokja,
már csak a hibáit látja:
a megszokás megöli a boldogságot,
a tavasz szinte láthatatlanná válik, csak
a hiány keserűségében tűnik fel újra ...
és így van az ember
szinte mindennel,
ha pokol is az élet nélküle,
a megszokás örömtelenné teszi vele:
szükség lenne
valami finom kis csengettyűre,
vagy egy aranyos kismanóra,
aki kedves hangjával
az örömteli eseményre
figyelmeztet minden pillanatban,
hogy belőle
az ember kivegye
a lehető legtöbbet,
ki elfelejteni nem engedi,
újra meg újra rámutat
a kikelet szépségére,
a tavasz nagyszerűségére,
a figyelmet felhívja
a benne rejlő,
a másik évszakban
pótolhatatlan örömök
csodás lehetőségeire...
és talán van is csengettyű, olyan
kismanó, ami a tavasz,
az élet szépségeire is rámutat,
és az a szeretet maga,
nélküle tartós örömöt
a legdrágább kincs se okozhat.


2015. január 23.

Wass Albert - A szellemi ember hivatása



Wass Albert
A szellemi ember hivatása

A szellemi ember hivatása: meglátni és kimondani az igazat.
Meglátni: vagyis elvetni mindenféle szemüveget, mely a maga színeződésével befolyásolhatná a tiszta látást.
Legyen az a szemüveg divat, korszellem, politikai jelszó vagy közösségi elfogultság.
Tiszta szemmel nézni, és tiszta szemmel látni: ez a szellemi ember elsődleges hivatása
A szellemi ember köteles kimondani az igazat.
Kötelezi őt erre az Istentől kapott írástudói rang, a látás és a kimondás képessége.
Kötelezi őt erre magasabb rendű emberi mivolta és nem utolsó sorban a hitel, melyet szava akár igazat mond, akár nem az emberi tömegek fölött élvez.
A szellemi ember felelőssége nem ismer megalkuvást és a jövendő könyörtelenül számon kér tőle minden kimondott szót.
Az emberiség nagy perceiben a szellemi ember a koronatanú: eskü kötelezi arra, hogy az igazat vallja, csak az igazat és elhallgatás nélkül a teljes igazságot.
Tanúvallomásától függ a perek kimenetele, és ha hamis tanúnak bizonyul: világkatasztrófákat von maga után.
Köteles kimondani hangos szóval az igazságot, kínzókamrában és bitófán éppen úgy, mint bársonyszékben

Mikor felébred ...



Mikor felébred ...
Tudod arra gondoltam,
mikor a szeretet
a mély téli álmából felébred,
szemét dörzsölgetve, maga előtt
egy különleges, hibátlan tájat lát,
hogy találkozott csodával,
könnyen azt gondolhatja...
óvatos léptekkel elkezdi bejárni,
de, ahogy egyre megy tovább,
látható annál jobban,
hogy nem is különleges csoda,
hús vérből való ember a másik:
előkerülnek sorra
a kisebb nagyobb hibák is...
s van úgy, hogy láttukon
a szeretet azt gondolja,
még nem jött el az ő ideje,
mert az árnyékot meglátja
megijed,
és aludni téli barlangjába
visszamegy...
máskor van úgy is,
hogy a tökéletlenség ellenére
egyre csak éberebb,
bármit mutat a kép,
érzi a tavasza eljöttét:
folyton erősödik,
ha a hibákat látva
meg is döbben pillanatra,
az akadályt hamar megszokja...
közben talán észre sem veszi,
hogy az ő útja
egyre csak felfelé tart,
míg egyszer elér a csúcsáig, ahol,
ha a szembe lévő irányból
a másik is odaér, az csodálatos,
ott mindig süt a Nap ragyogva...
de az egyedül, a páratlan,
a szeretetet beárnyékolja,
akkor csak jég és hideg van,
a vele teli lélek is megfagy.


2015. január 22

Újjászületnék ...



Újjászületnék …

Nézem szemed ragyogó fényét
Érzem kezed forró érintését
Testem remeg az őrjítő vágyban
Újjá születnék minden pillanatban
Engem keress mindenki másban
„válj énemmé e vallomásban”

(Kóválygó sorok 2.) 

Készülő tavasz



Készülő tavasz 

Tudod arra gondoltam,
tavasszal a fák szebbek sokkal,
mikor az addig tar ágaikra
zöldülő levelek ülnek sorban,
és, mint pihenő pillangók
színesítik tarka virágok:
de a hiányuk azért télen
nem természetellenes,
a természetnek az a pompa
egyáltalán nem hiányzik,
mert az jól van így,
ha tél nem volna,
újjá se születne...
ami kellene nagyon,
különösen a nagy fagyban,
az egy kis melegség
a hidegre különösen érzékeny
zsenge részeknek, amik azért
a legnagyobb hideget is
jól elviselik
a szeretet meleget adó
hótakarója alatt:
nélküle megfagynak...
és mintha az ember világa
ia hideg korszakát élné,
talán most készül épp
az áhított tavaszra,
a zsenge szeretet
túlélné jobban
ezt a fagyos időszakot,
ha lenne számára meleg takaró,
mert az hiányzik nagyon,
ha nem is hóból,
de másik szeretetből,
hogy megvédje a fagyhaláltól,
hogy a készülő tavaszt
teljes pompájában várhassa.


2015. január 20.

Válnék ...



Válnék …





Válnék gondolattá, sóhajjá

Válnék szíved dobbanásává

Válnék melengető takaróddá

Válnék fényeddé, árnyaddá

Válnék szavakká, vagy csenddé

Válnék megismételhetetlenné

Újjá születnék minden pillanatban

„Válj énemmé e vallomásban”

(Kóválygó sorok 1.)

Téli reggel



Téli reggel

Ködös, párás köntösbe burkolózik a reggel, elköszönve a csípős éjszakától. Didergő madarak ülnek a kopasz ágakon. A szürke égbolt alatt gubbasztanak, szárnyukat maguk alá hajtva. Sóhajtozva kél a szél, fagyos leheletet fújva trombitáján. Fehér hófoltok rongyossá homályosulnak a tetőkön, a kopasz ágakon. Fehér pamacsok lógnak az örökzöldek dús lombjai között.
Emberek sietős léptei az utcákon a dermedt ébredésben – munkába igyekezve.
Az otthonok melegében kócos, borzas fejek húzzák magukra takaróikat. Ébredezve picinyke lábak totyognak mamájuk után, apró kis kezek fonják át nyakukat szeretettel -  az ágyból kibújva. Meleg tejecskét kortyolva, majszolva vajas kenyérszeletüket, kalácsukat – üldögélnek álmodozó szemekkel az asztalnál. Álomittas szemük sarkában elsimult könnyekkel, selymes, meleg, szívhez szóló hangon szólva:
Mamácska – kérek még egy kis tejecskét.
Álmos kis szemeiket dörzsölve kukucskálnak a párás ablakon, a Nap sugarát keresve, ami még elbújva pihen meleg takarója alatt. A pici szemek megpihennek az ablakon túli világon. Esik a hó!
Csillogó szemmel, ragyogó tekintettel kísérik a libbenő hópelyhek útját.

Szeretni ...


Szeretni ...


Forró könnycseppek ...



Forró könnycseppek ...


Torkunkat sírás fojtogatja
Keserű íz szánkban a könny
Szélszórta emlékek zápora
Sápadtan felénk köszön
A pillanatok egyre távolodnak,
Az árnyak között reszketve,
Csendünkbe burkolózva élünk
Nem látjuk a reményt semerre
Szívünk fájdalmasan megremegve
Lelkünk mardosó kíntól menekülve
Izzó szemünkben forró könnycseppek