2015. január 12., hétfő

Elcsöndesedés



Elcsöndesedés

A sóhajok lelkünk mélyére szállnak, s a szívek a szívben dobbannak.
A fények kialszanak és csak az éjszakai árnyak osonnak tova.
Az álmok ölelik át a fáradt életeket.
Csillognak a lelkek, mint a csillagok az égbolton.
Átölel az éj, az emlékek ragyogják be szíveinket.

Hitet előlegezni ...




 arra gondoltam,
nem lehet hinni abban,
hogy holnap is felkel a Nap,
mert az a tény már
tapasztalaton alapuló tudás,
hogy reggelente sugaraival
ő ébreszt, ott van akkor is,
ha sötét felhő eltakarja...
akkor lehetne csak hit,
ha egyszer ő valamiért
meggondolná magát,
és maradna mély álomban,
a világra ereszkedne
a hideg, a vak sötét:
akkor hinni biztosan,
hogy másnap felébred majd,
minden logika,
minden észérv ellenére,
és amikor
felkel a következő napon,
akkor biztosan tudni,
hogy fel
a benne bízó ébresztette:
az már hit, az már valódi...
mert a lehetetlent hinni
nem könnyű,
de talán a csoda meg
csak akkor történik,
amikor neki
hitet előlegeznek.



2015. január 6.

2015. január 9., péntek

Elpihenő melódiákban ...



Elpihenő melódiákban ...

Aranyló alkonyfény csillan a levelét vesztett, kopasz ágak között.
Rövid a naplemente, hirtelen szürkül a horizont.
Madár vigyázza fészkét a csípős, borzongató szélben;
még egyet-egyet csiccsenve, mielőtt pihenőre tér.
Az ablakok mögül lámpák fénye ébred, gyertyaláng libben az estben.
Szemünk a távolban kutat merengve, a láthatár sötét vonalán kémleli a csillagokat.
Békét szór a földre a csend, csak tompa harangszó zeng a messzeségből.
A szél is nyugovóra, s pihenőre térnek a pillanatok, a vágyak, a sóhajok.
Tompulnak az éjszakai neszek, s rejtelmes útjukra indulnak az álmok – az elpihenő nap utolsó melódiájában.

2015. január 5., hétfő

Müller Péter - A "kedv" ...

Müller Péter 
A "kedv" szó ... 
 

A szépség ...



A szépség ...

Tudod arra gondoltam,
az ember a szépet szereti,
de a szépség sérülékeny nagyon,
arra kell erősen vigyázni...
az erdő gyönyörködtet,
de, ha a fákat megcsonkítják,
a talaját teli szeméttel hordják,
hogy szép, akkor azt rá
már nem lehet mondani:
ragyogó szép a fiatal erdő,
és nagyon szép az öreg is,
ha az ember a csúfságtól megóvja...
és csak az idős látja jól, hogy szép mind,
aki fiatal, aki tiszta,
akit nem rontott meg az idő:
de az ember a saját szépségét
se becsüli eléggé,
pedig, de sokra tartja,
mégis, a rossz gondolatokkal,
a gonosz indulatokkal,
és pocsékol sok minden mással,
az arcát telehordja
nem odavalókkal:
és akkor, aki még fiatal
csak azt látja,
hogy ami öreg, az mind csúnya.

2015. január 5.

Hópelyhek csillognak



Hópelyhek csillognak

A fákon zörgő ágak
Itt-ott egy száraz levél
Reszket a fénytelen világ
Fájón sajog az elmúlás
Az égbolton hófelhők úsznak
Ezüstbe vont a horizont
Angyalok serege sietve száll
Holle anyó párnájából rázza a tollat
Hópelyhek csillognak, kavarognak
A hófelhős ég alatt

A divat útja



A divat útja

Tudod arra gondoltam,
az egyik a divat útja,
ahol tolonganak sokan,
mindig az elsők az irányadóak:
akik egyszer divatjamúltak lesznek,
akkor nem megy utánuk senki se...
a divat útjának
pontos szabályai vannak,
aki kilóg a sorból, figyelve onnan
nevetségesnek tűnik:
az idő a divatnak ellensége,
de az egyiket
alighogy eltapossa
felüti a fejét másik...
az ő útja a tömegeké,
ott az én-nek szerepe nincsen,
ha valaki kimegy a divatból,
nem marad utána semmi...
és talán van út
időtálló, ha jár azon,
aki él most,
azon járt volna akkor is,
ha az őskorban születik,
vagy él a Napóleon korában,
a divat nem befolyásolja:
nem a legújabb divat,
de a divatból
nem is megy ki soha
az, amelyik út a saját...
aki azon jár
annak társa sokszor
a magány,
de ott
nem arctalan tömeggel,
csak azzal találkozik az ember,
aki szintén a magáét tapossa,
olyan úton, ami talán
indult teljesen máshonnan,
de végül, csodák csodájára
egy helyre vezet a kettő...
s ha két ilyen találkozik,
akiket egymáshoz
a saját útjuk elvezetett,
az, ha nem is tervezett,
de véletlen se lehet.

2015. január 4.

Téli fények




Téli fények


Most hópelyhecskék szállingóznak
az ablaküvegen vízcseppekké válnak
ezüstös zúzmara csipkézi a fákat
dideregnek a madarak a dermedt januárban
*
Hideg a város. Hirtelen feltámadó, vad szél söpör az utcákon. A kopasz fák suhogva hajladoznak. Lebegnek a szürke felhők felettünk. Szállingózik a hó.
Korán alkonyodik, csendesen oson az este. A tűz meleg fénye simogatja arcunkat.
Az asztalon álló gyertya boldog, meleg világosságot szór. A csendben megszólal a nagytemplom zengő harangja, szárnyalva az éterben, megérintve szívünket.
A házak ablakán át arany fények hullnak a kietlen utcákra.
Téli csend borul a világra.

A földi lét értelme



A földi lét értelme

Tudod arra gondoltam,
hogy a földi létnek értelmet
az egyetlen Isten adja,
csodás ajándék benne hinni...
hinni azt jelenti,
hogy minden porcikában érezni
a csodálatos szeretetet,
hinni benne azt jelenti,
hogy tudni pontosan,
hogy van valaki
ezen a kihűlőben lévő,
ebben a szeretetlen világban,
aki számon tartja
az ember minden hajaszálát,
van valaki, aki már
őt akkor is szerette,
amikor még meg se született,
hinni benne azt jelenti,
hogy van valaki,
aki mindent megbocsájt,
aki minden léptét
figyeli féltő szemmel...
a hit mellett
minden más eltörpül,
könnyíti a betegséget,
a halált, általa képes az ember
válaszolni a kemény kőre
lágy kenyérrel,:
imádni lehet az olyan Istent
egész szívből és egész lélekből,
érte az ember már angyallá lehet
Itt a Földön...
Isten a szeretet, s ha az ember
végleg csalódik benne,
a hitét veszti el,
a legfontosabbat,
magát a földi létnek
az egyetlen valódi értelmét.

2015. január 3.

Januári anzix



Januári anzix

A fákon virágzik a zúzmara,
álmodó csend lapul a kert felett
Szürke palást terül fölénk,
ünnepies a januári csend
*
Januárba léptünk! Elbúcsúztunk az óévtől és januárral az újesztendőt is köszöntjük. Suttog a természet, a tájra, a városra nehéz csend borul. A szél dideregve fújja énekét. Deresek, jegesek a hajnalok, zúzmarások a bokrok, a fák. Sötétek, homályosak a reggelek, és a didergő napokban néha csillan csak ki a napsugár, hidegen simítva végig rajtunk.
A szürke felhőkből fehér hópihék szállingóznak, mint a tél apró kis pillangói, hogy legyen oltalmazó takarója az ősszel elvetett növényeknek, gabonának, a hóvirágnak, az árva, lombtalan ágaknak, fáknak, bokroknak. Köd ereszkedik le, belepve a tájat. A kertekben, a mezőn, réten fehérlik a hó. Hideg, nyirkos pára leng, körbeveszi szívünket. Kietlen, szomorú, szinte mozdulatlan a fagyott, téli táj. Hófödte háztetők, didergő madárkák csivitelnek az etetők körül, mígnem az erőtlen téli napsugár léket üt a januári fagyban. A nappalok már egy tyúklépéssel hosszabbodnak. Csípős, hideg szél, fújja a kert kopasz bokrait, végigsöpörve mindenen, hogy akadály után visszafordulva beleorgonáljon, s felkapva sodorja tova a havat. Az utcákon az arcokba vágva, hótorlaszokat rakva a széljárta területre. A hajladozó öreg fák kapaszkodnak a fagyos földbe.
A lámpák fényét messze viszi a hófödte táj a dermesztően hideg, szikrázó, - faggyal telt estéken, éjszakákban. Alszanak a csillagok, a Hold is hidegen reszket.
A január bontja a karácsonyfákat.
A hó alatt még álmodik a természet, alussza pihentető álmát, hogy felkészüljön az új Kikelet ébredésére. Elszállnak a varjak és talán hamarosan tavaszt hoznak.

Müller Péter - Az angyalok szeretete - barátság ...

Müller Péter 
... barátság ...


Az ember hőmérséklete



Az ember hőmérséklete

Tudod arra gondoltam,
olyanok is vannak sokan,
akik szinte sugározzák magukból
a jeges, a dermesztő hideget:
jeges, dermesztő hideget, pedig
az ember hőmérséklete hasonló,
harminchét fok körül mozog,
és talán ennyi lehet
az átlagos szeretet hőfoka,
amivel az ember jól megvan...
a fagyos ember is él, látszólag,
a hőmérséklete se alacsonyabb,
de tán az idővel
a benne lévő szeretet az,
ami jegessé fagyott,
talán többször öntötte el a forróság,
a szeretete többször is lángolt,
de szerencséje nem volt,
leforrázták mindannyiszor
jéghideg szeretetlenséggel,
mígnem a benne lakó
feladta,
(mit is tehetett volna mást)
és végleg megfagyott,
azt érzi, aki hozzá közel lép:
pedig valaha élt,
meleget sugárzott,
de végül jéggé dermedt.

2015. január 2.

Január - alszik a táj

Január – alszik a táj 

Röpülnek az évek, röpülnek a napok. Még tél van, még alszik a táj, de az új év elhozta januárt. A januári hideg szikrázó angyalai hófehéren tündökölnek, vagy fénytelen napokkal köszöntenek ránk. Kemény fagyokat hozhat a hónap, eshet újra a hó – vagy enged szorításából a fagy, - olvadásnak indulhat a jeges föld. Ködfátyolba burkolóznak a reggelek, szürke, kietlen a táj. A szobák mélyén jólesik a meleg. Január bontja a karácsonyfákat és a kedves kis tavaszhírnök – a hóvirág – kidugja fehér bóbitáját a havas jég alól, a csípős, vagy napsütötte reggelekben.
*
Didergő fák fölött hófelhők szállnak
a deres, zörgő ágak is napsütésre várnak
Sajog a szívem, jajgatnak mély sebeim,
összezavarodtak amúgy is kusza érzéseim.
Leszállt az este, elmúlt ez a nap,
lehullt a fény a csendes kertek alatt
Itt - ott bolyhos az ég, őszi széna a hajam,
az égen hunyorognak a csillagok - magasan.
Feljött a Hold is és a párás éjszakában
a fák és bokrok zizegnek a fázós januárban.

Csendes magányomban



Csendes magányomban

Némán fekszem csendes magányomban. Az asztalon az ünnep gyertyafényei világítanak. Inog a láng, a tükör többszörösen veri vissza a pislákoló fényeket. Nem tudok aludni. Gondolataim gyorsvonat – sebességgel száguldoznak. Érzéseimben – érzéseimet lapozgatom. Meg ne tudd, milyen fájó gondolatok kavarognak bennem. Üres az életem. Újra és újra beleszédülök a gondolataimba, hajnalra várva figyelem magamat. A szállingózó hó csillog a gyertyafényben. Rebbenek, riadok az érzésekre. Ingatag a lelkem – szakadékok felett imbolyog. Vakvágányra jutottam ismét. Süllyedek egy mély világba, derengenek az emlékek. És derengenek a gyertyafényben a tárgyak körvonalai. Nincs új jövőm, a pihenőm már álmaimban sem érnek el. Gyötrelmesek a riadt reggelek is. Próbálok közelíteni még maradék hitemmel. Kérem az Istenemet, segítsen magamhoz újra visszatalálnom. És segítsen újra RÁD lelnem.

Eltelt egy év



Eltelt egy év

Tudod arra gondoltam,
tavaly ilyenkor óta
eltelt egy év, a világ
egy évvel vénebb lett,
a legfiatalabb is
ennyivel öregebb,
az óra éjfélt ütött,
az új évre koccintottak
sokan,
és reggel, mikor felkelt a Nap,
az látszott,
hogy semmi sem változott...
az ember nem lett bölcsebb,
nem lett jobb,
maradt minden a régiben,
általában: de talán
olyan is van,
hogy valaki ezen az éjszakán
új emberré vált,
hogy jobb
bölcsebb is lett sokkal,
hogy valami csoda folytán
szebb lett számára
az egész világ,
hogy a könny helyett
mosoly került az arcára,
hogy, aki eddig volt
a Föld nevű
hatalmas árvaház
szomorú lakója,
azt örökbe fogadta
a szeretet mostanra,
így azután neki van kiért,
lett miért lenni jobbnak,
és bölcsebbnek sokkal.

2015. január 1.