2014. november 2., vasárnap

A csend lanton játszik



A csend lanton játszik


Megsebzett szívemben
Mécsesek sápadoznak.
Fájdalmaimat ölelve,
Szívem kincseit rejtve,
Az elsuhanó időben,
A futó pillanatokban

Álmaimban mindig veletek:
Az emlékezés rapszódiája.

Lelkemben szomorúság időz.
Zaklatott életem emlékei
Aranyszínű sugarakban,
Szívemre hullt könnyekkel.
Mióta elköszöntetek tőlem,
Utamat már nem lelem.
Göröngyök sértik sajgó tagjaimat,
Az álmok sem adnak nyugalmat


Lélekben készülni ...



Lélekben készülni

Tudod arra gondoltam,
egy történet
legyen bármennyire is vidám,
akkor is tragédia,
ha a vége
fordul a siralmas gyászba:
kacagtatónak akkor
nem mondható...
és az életet,
legyen bármennyire is szép,
elcsúfítja a csúf befejezés,
az e világból való dicstelen távozás
az egészet befeketíti,
a jót, de a rosszat is
egyetlen vonással áthúzza...
persze az is igaz,
hogy a folytatás
szüleménye az agynak,
mintha az egészbe
ciánt eresztenének...
és az ember
hiszi is a mesét,
a rémeset,
pedig megtanulhatta volna,
hogy amit ő kitalál,
arról kiderül gyakran,
hogy a valóságtól
oly távol van,
hozzá még köze sincsen,,
csak a zavaros képzelet szülötte,
de, ami megkeseríti
a történetet mégis...
az embernek talán érdemes,
mikor élete alkonyán lefekszik,
(soha sem tudni, mikor jön el)
lélekben készülni a holnapra,
a holnapra, az ismeretlenre,
de nem a végső halálra,
a rút kitalációra,
ami az ismert történetben
amúgy sincsen benne.

2014. november 1.

Mélyen a szívünkben ...



Mélyen a szívünkben …

 

Mélyen a szívünkben sötétlik a fájdalom.
Némán siratunk, befelé könnyezve.
A kegyetlen hiány szavakkal kifejezhetetlen.
Isten akarata volt, hogy elvesztettük szeretteinket,
de nyugalmat lelkünk soha nem lelhet.
Mihez lehetne a fájdalmat hasonlítani?
Hisz a fájdalom mélyen feszít bennünket.
Az élet és a halál gondolata az érző szíveket
mély fájdalommal tölti el.
Lebeg, örvénylik, lelkünk fájdalma  szétrobban.
Bármerre nézünk, az emlékek mindent elénk vetítenek
és mélyen,  magunkban gyászolunk – míg élünk.
*
Balzsamos őszi csend, tátongó hiány és emlékek szívünkben, susogva hívó temetők csendjében. 
A szél is velünk sóhajt.
Sírkertek fagyos illata, lelkek bolyongása, örök nyugtot lelő szeretteink lelke
Vissza-visszanézünk az útra, alámerülünk a sötétségben, hulldogálva a csöndben.
Szívünkben a múlt képei, csillagcsöndünkben bús gyertyafények között,
Lelkünkbe hasító fájdalmak, a hiány sajgó kínja, halottaink néma csöndje,
Fáradt könnyek hullnak szívünkre. Imákat mormolunk, fohászkodunk.
Az élet elmúlása, lombhullás temetőiben vándorló lelkek találkoznak.
Gyertyafények a sírokon, a kegyelet virágai között – utat mutatva a vándorló lelkeknek.
Sírok között járunk, fejet hajtunk, könnyek szemünk sarkában és emlékezünk szeretteinkre, gyertyalángok meghitt fényében, az aranyló avart kavaró csípős szélben.
Emlékharangok kondulnak az emlékezés csendjében.

November szomorúsága



November szomorúsága

Semmi jót nem lehet rá mondani,
ha hónapokról van szó, könnyű kitalálni,
hogy az a gyászos kezdetű november, rá
a legjellemzőbb a szomorúság,
az is igaz, örömet is ad
Erzsébeteknek, Katalinoknak,
Gergőknek és Károlyoknak,
no meg a többi ünnepeltnek,
s az őket szeretőknek...
a november,
hogy mit hoz: félelmetes
rá gondolni is,
de hát azért vigaszként:
a tavasz közelebb van
egy egész hónappal,
mint volt októberben,
a nyár oly rövid,
s november után
a tél is már csak annyi,
oly hosszúnak hiába tűnik,
s utána, jaj, utána a tavasz érkezik,
január, február, kis túlzással: itt a nyár…
azért szomorú egy hónap a november,
de ha hosszúnak is tűnik,
lassú lépteivel a tavasz közelít,
csak az a hideg ne lenne,
csak oly sok ember ne dideregne,
és ne lenne olyan egy se,
akinek túl sok a melegből van …
elosztani, de jó lenne,
akinek van bőven,
adhatna a didergőnek,
nem sokat,
csak épp annyit,
hogy ne legyen túl melege neki,
(úgy talán az ő szíve se fázna)
vagy ha már jó dolgában
nem gondol
ember az emberre,
ha, aki melegben van
átérezni nem képes,
milyen lehet a csikorgó hidegben,
ha már mindenkinek
meleg takarója nem lehet,
akkor legalább segítsen az ég,
ne legyen olyan kegyetlenül hideg a tél.

Novemberi melankólia



Novemberi melankólia

Az égboltra vörös baldachint fest az alkonyat
A csend zenél, mintha hárfa húrja szólna
Szívem álmodozóan pihen
Halk melankólia szállt rám szelíden
Ablakomnál hajladozik a vén tuja
Most susogón az őszi szél ringatja
Jó merengve nézni táncoló ágait
Míg a horizontra az este árnya kúszik
A távolból tompa harangszó zeng
Szürkeség fonja be a novemberi estet.
 *
Még nincs vége az évnek, hisz az őszi mezőkön élik életüket az állatok, még virítanak itt-ott az őszi virágok. Lélegzik a Föld, a nyirkos erdőkben még gomba szedhető. Eleven az élet. Hirtelen száll le az alkony, korán fényt gyújtunk. Csend borul a világra, vége a hosszabb nappaloknak. Sötét az ősz. Parázslanak még az ősz utolsó színei. A csipkebogyók bíbora dércsípte színeivel, a különböző színű bogyók, a gesztenyefalombok és maga a gesztenye kirepedve, - a fenyők sárgája, vagy a fűzek sárgás levélkéi, de leginkább az otthonokból, az ablakok mögül áradó meleg, a fény.
Nyugovóra tér a természet. Úgy tesz, mint az ember – húzza, halassza az időt és mielőtt pihenőre tér, emlékezik és reménykedik, az eljövendőt tervezi, építi fel.
Rövidülnek a napok, megtérünk a természettel együtt a jövő tavasz elé. Álmaink is finomabban, ráérősebben simogatnak, meghittebbek. Új erőt önt belénk, gyengéden öleli a betegeket. Minden állat megtalálja meleg vackát a tél elől.
*
Az emlékezés, a halottak, a könyvek hónapja.
A halottak napja határkő a meghaltak lelkeinek.

A boldogság ...

A boldogság ...


A gazdagság nem boldogít



A gazdagság nem boldogít 
Tudod arra gondoltam,
nem tesz boldoggá
a gazdagság,
a sok pénz megszüli
a gondok sokaságát,
egy rossz befektetés
igen nagy csapás,
nyugtalan az éjszakája
annak,
akibe beleeszi magát
a csődtől való félelem:
akinek van nagy vagyona,
annak szaporodik a gondja...
de az adás korlátlan lehetősége
még örömöt is okozhat,
akkor még a vagyon,
a sok pénz is lehet
a boldogságnak a forrása:
a koldusnak nincsen
a gazdagságból eredő gondja,
szabad ő a gazdagság minden terhétől,
vagyonosnak lenni mégis jobb sokkal,
mert a vagyont jól használva,
(és persze nem kis szerencsével)
több a lehetőség a boldogságra...
és valahogy ilyen lehet
a léleknek a gazdagsága,
amikor szeretettel van tele,
az embernek sokkal több a gondja,
a baja, mint üresen kongó lélekkel,
és igen, a szeretet nem tesz boldoggá,
sokszor sokkal fájdalmasabb vele,
mint lenne nélküle, de megvan benne
a boldogság lehetősége: azért,
hogy a gazdag a koldussal nem cserélne,
mert neki van mivel gazdálkodnia,
s egy jó befektetés öröme a szívnek,
öröme lehet a léleknek.



2014. október 31.

Az álomvilágban ...



Az álomvilágban ...

A nap elszáll,
alkony terül fölénk
Bíborfény reszket
a látóhatár felett
A Hold álmatag ezüstön
gurul a gyöngyház égre,
a Tejút végtelenére
A lelkek is elpihennek,
az álomvilágban
egymásra lelnek

Az eső - Olyan egyformák, ...



Az eső
Olyan egyformák, hűvösek az esték

Az esőben van valami olyan magányos
A lombokon keresztül az avarra csorog
Tompán kopognak, folynak csendesen
A verebek dermedten ülnek az ereszen
Rázzák magukat a hűvös esőben

A talajra hasalnak az ólomfelhők
Sárgult leveleket hord a szél
A galambok menedéket keresve
Az eresz alatt bújnak össze

Kinézek az ablakon – borzongva figyelek
Az esték olyan egyformán hidegek
Majd holnap – talán majd holnap
Újra kisüt felettünk a nap

Úgy érdemes ...



Úgy érdemes ...

Tudod arra gondoltam,
hogy a Földön
senki nincs teljes biztonságban,
de nagyobb eséllyel
tovább marad épségben,
aki két lábbal áll rajta,
mint azok a kevesek,
akik az extrém sportokat művelik...
számukra nincs biztosíték semmi,
az életüket el könnyedén veszítik:
irigylésre méltóak addig,
míg magukat össze nem törik...
tudva tudják ezt,
de azt gondolják mégis,
hogy úgy érdemes,
ha az életüket veszélyben élik..
és talán, aki szeret, az is
nagy veszélynek van kitéve,
igaz, a szeretet szárnyakat ad,
de nagyot lehet zuhanni
abból az iszonyú magasból...
a Föld az embert nem kíméli,
bajaival magához rántja
a szeretni bátrat,
a tőle hosszan eltávolodót:
nagyot zuhanva a szerető szív
könnyen darabokra törik.

2014. október 27.

A barátság - igazgyöngy ...

A barátság - igazgyöngy ...


Az ember - dallam ...



Az ember - dallam ...
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember,
mint egy zenei alkotás,
különböző dallamokból tevődik össze,
a hangokat hozzá
az élet diktálja, hol egyszerűbb,
hol pedig nagyon nehéz
kihozni valamit belőlük,
s hogy milyen az ember,
milyen a mű,
az annak az eredménye,
hogy mit tud alkotni a nehéz,
már-már lehetetlen helyzetekből...
hogy idő előtt feladja, és a hangokat,
lesz, ahogy lesz, összedobálja,
készül belőle egy hamis,
egy fület sértő rész,
nem pedig kiizzadva az eredményt,
sokszor verejtékezve vért
hozza belőle ki azt a lehetőséget,
ami benne rejtve van mélyen,
ami első látszatra megoldhatatlan,
de, ami nagy kitartás,
és sok-sok szeretetet árán
mégis megoldható:
azok a részek azok,
ami valójában a művet emelik
a különlegesen szép rangjára...
mert az élet néha
az embert megpróbálja,
de a nehéz részek tehetik
a naggyá, felejthetetlenné a művet.



2014. október 26.

Elszáll az élet ...




Elszáll az élet ...
Őrizlek tovább emlékeimben

Eleresztelek: Isten veled
A szívem fájóan reszket,
Könnyes szemmel búcsút intek

Elszáll az élet, mint röpke pillanat,
Halk szárnyakon az emlék ölel
Őrizlek tovább emlékeimben

Jó út



Jó út 

Tudod arra gondoltam,
hogy a csordát a pásztor
tereli a jó irányba,
rossz felé megy az,
aki elkószál onnan,
aki nem
a kijelölt utat tapossa...
és az embernek is van
jónak nevezett útja,
amelyiknek tág a határa,
beleférnek sokan,
nem egyénre van szabva:
felismerhető könnyen,
az az út az,
amelyiken haladnak legtöbben...
s aki másfelé megy,
nem a sokak által hitt
egyetlen lehetséges úton,
az a rosszat,
a kívül állók útját választja:
a más irány nem jó irány,
rossz felé tart,
aki a törvényt veszi semmibe...
de talán olyan is van,
hogy másfelé visz
az erőszakos a szív,
arra az útra,
amelyiken az ember talán
sokszor párra nem találva
marad teljesen magára...
a nagy, a közös úttól
minél jobban eltávolodik,
talán annál inkább érezheti,
hogy nincs más lehetőség neki,
mint az a sokszor keserű,
de számára az egyedüli,
mert az az egyetlen a sajátja:
saját gyermek,
saját út, ha fájdalmas is,
nem cserélhető máséra...
nincsen akkor se visszakozás,
ha az út fájdalommal van teli,
ha nem tart vele senki:
az a szabadság útja,
azt az ember a szívéből,
a szeretetéből választja.

2014. október 25.

Az ősz szele sodort ...




Az ősz szele sodort ...

Elszálltak a lélekgazdag évek
elgurultak, mint a gyöngyszemek
Akadályok álltak életünk útjain,
de mindent átvészelt a szeretet
Szelíd mosolyod lebeg előttem
Nagyon fájsz még ma is nekem
Az ősz szele sodort az öröklétbe
A ténnyel vitába szállni nem lehet
Keringsz a horizont azúr kékségében,
s lelkünk összeér a végtelen térben