Mélyen a szívünkben …
Mélyen a szívünkben
sötétlik a fájdalom.
Némán siratunk,
befelé könnyezve.
A kegyetlen hiány
szavakkal kifejezhetetlen.
Isten akarata volt,
hogy elvesztettük szeretteinket,
de nyugalmat lelkünk
soha nem lelhet.
Mihez lehetne a fájdalmat
hasonlítani?
Hisz a fájdalom
mélyen feszít bennünket.
Az élet és a halál
gondolata az érző szíveket
mély fájdalommal
tölti el.
Lebeg, örvénylik,
lelkünk fájdalma szétrobban.
Bármerre nézünk, az
emlékek mindent elénk vetítenek
és mélyen, magunkban gyászolunk – míg élünk.
*
Balzsamos őszi csend,
tátongó hiány és emlékek szívünkben, susogva hívó temetők csendjében.
A szél is
velünk sóhajt.
Sírkertek fagyos
illata, lelkek bolyongása, örök nyugtot lelő szeretteink lelke
Vissza-visszanézünk
az útra, alámerülünk a sötétségben, hulldogálva a csöndben.
Szívünkben a múlt
képei, csillagcsöndünkben bús gyertyafények között,
Lelkünkbe hasító
fájdalmak, a hiány sajgó kínja, halottaink néma csöndje,
Fáradt könnyek
hullnak szívünkre. Imákat mormolunk, fohászkodunk.
Az élet elmúlása,
lombhullás temetőiben vándorló lelkek találkoznak.
Gyertyafények a
sírokon, a kegyelet virágai között – utat mutatva a vándorló lelkeknek.
Sírok között járunk,
fejet hajtunk, könnyek szemünk sarkában és emlékezünk szeretteinkre,
gyertyalángok meghitt fényében, az aranyló avart kavaró csípős szélben.
Emlékharangok kondulnak
az emlékezés csendjében.
