2014. október 12., vasárnap

Porrá leszek ...



Porrá leszek ...

Sok csalódás ért az életben
Befelé nézek a szívembe
A múlt emlékei kísérik létem (életem)
Fájó a magány,
Fent a fényes nap ragyog,
de engem körbefonnak az árnyékok
Szemem tükrözi a reményt
Rövid az élet, illanó - nem végtelen,
S kialszik akár a láng - hirtelen
A végtelenbe visz az út, és
Mint láng a kanócon, végigfut
Keserűvé lettem, s magányossá,
Ki elfordul, s félve lép az újba
Nincs,  ki őszintén kézen fogna
Életem belevész a homályba
Árnyak gyülekeznek köröttem,
S már a napfény sem vidít fel
Porrá leszek a mindenségben

2014. október 4., szombat

A másik szemében ...



A másik szemében  ...
Tudod arra gondoltam,
ha egy szülő igazán szereti a gyermekét,
akkor nemet is mond neki időnként,
mert a gyermek csak azt tudja,
hogy mi az, amit nagyon szeretne,
azt nem, hogy mi az, ami jó neki hosszútávra,
hogy mitől lesz beteg öregkorára:
aki szeret, az gondol a másik holnapjára...
egy idő után az ember a stafétabotot átvéve,
önmagának lesz a szülője, továbbszülője,
és aki szereti magát okosan,
az nem enged a test minden óhajának,
és vigyázz arra is,
hogy a lelke sérüljön kevéssé,
ha teljesen megvédeni nem is képes
ebben a sokszor kegyetlen világban:
amelyik jóval van táplálva,
a rossznak könnyebben ellenáll...
az ember magát
eléggé nem szereti talán,
amikor nem válogatja meg,
hogy mit ad a testének,
szemetet, vagy mannát,
és főként, mit ad táplálékul
a könnyen sérülő lelkének...
talán csak akkor veszi észre,
hogy kincs van a birtokában,
amikor a viszontszeretetet
a másik szemében meglátja.



2014. október 2.

Suttogó október



Suttogó október



Verőfényben fürdik az azúrkék horizont
Sárguló lombok bókolnak a mosolygós októberben
Csivitelő madarak a fákon, az ég felé szárnyalva dalolnak
Aranyló levelek az avarban.
Suttogó vizek cseverésznek, búcsút intve az őszi természetnek
*
A nyár messze ment. Megérkezett október. A nappalok egyre rövidebbek. Búcsúzik a napfény, törten csillan a víz tükrén. Beértek a gyümölcsök, betakarították a termést, leszüretelték a szőlőt. A virágok is fakulnak, elvesztik szirmaikat. Ökörnyál fonja át ezüstösen a fákat, öleli a bokrokat. Búcsúznak a sárgult levelek az ágaktól, zizzenve az avarban. Didergő hónap október. Csípősek a hajnalok. Még kék az ég, de már ködfátyolos a reggel. Dérlepte avar a fák alatt, dércsípte csipkebogyók virítanak a bokrokon. A fenyők, a tuják zölden sóhajtoznak a vad szélben, ágaik fázósan hajladoznak. Bizony már néha hófelhők is megjelennek az égbolton. A szürke felhők alacsonyan sodródnak. Októberi eső kopog az ablakon, hideg cseppenként fújja az őszi, csípős szél. Sárga, barna levelek sodródnak tova, a reccsenő ágak nesze töri meg a csendet. Madarak dideregve bújnak meg az eresz alatt. Fáradt a napfény, homályos sugarai ölelnek, ringatnak bennünket. Szitáló ködöt oszlat bágyadt mosolya. Szénaboglyák, mezők illata kereng a levegőben. Szürkék a napok, lopakodó árnyak osonnak, letört ágakat, zizegő leveleket sodor az októberi szél.
Az alkonyban elfogy a fény, párafelhők gomolyognak. Hirtelen esteledik. Az éjszakák egyre hosszabbak. Csípős, hideg fényt szór az égi udvaron a Hold és sápadtak a csillagok. Ködfátyol borul a világra. Minden csendre tér – viszi a szél október üzenetét.
Megelevenedik a múlt, sodródik a történelem a sárgult, száraz falevelekkel.
*
Október hónap a mérleg jegyében jár,
őszapó szakállát néha dér lepi már
Aranyló avar szegélyezi az utakat,
elszálltak régen a vándorló madarak
A földeken itt-ott már szántanak,
vetik tavaszra az új élet-magvakat
Az őszi napoknak megható varázsa,
fátyolköd borul a színes arcára

Őszi tündérek kopogtatnak októberrel



Őszi tündérek kopogtatnak októberrel

Szeretem az őszt, a kesernyés illatokat, a színes, napfényes napokat. Ha tehetném, összegyűjteném a levelek illatát, az arany, őszi sugarakat a homályos, sápadt napokra. Megérkezett október. Aranyló, áttetsző, hangulatos színek a természetben, a hűvös, napfényes reggelekben. Simogat az októberi fény. Itt-ott maradék zöld az erdő, de már sárguló lombok susognak a nyárvégi napokon, mielőtt az ősz álmodozva kúszik a lombokon át. Leszüretelték a szőlőt, az érett gyümölcsöket, elraktározva a téli időre. Késő-nyári mézillat és szőlőíz a légben. Sárguló kukoricafejek zörögnek, lopakodnak mindenfele az árnyak. Levelek, virágszirmok hullnak. A költöző madarak is messze járnak. A földeken vetik a jövőt!
Fátyolként borítja be a gyengülő fény a földet. Alacsonyan robognak az októberi felhők az őszülő égbolton, őszillatú szelekkel sodorva tova. A hegyek az éggel összeérnek, ködbe veszve. Bodros felhők robognak a mezők felett, felhőhomlokát ráncolva, sötéten szórva könnyeiket a vízcseppek koppanásaival. Majd vad, októberi szelek tépázzák
Őszi tündérek dalolnak a fákon, a Nap arany fényt szór - vagy vad szelek tépázzák a színes lombokat. Az ezernyi, száraz kis levél pörögve-forogva földet ér. Hulló, tarka levéleső. Bíbor sugárral érkezik az alkony, csillanva a tó tükrén. Minden csendre tér, viszi a ősz üzenetét a kerge szél. Ködfátyolt von a tájra az éjszaka, beborítva a hajnalokat.
*
Leszüretelték az érett szemeket,
a szőlőtőkéken sárguló levelek
Friss a kaszált széna illata,
másképpen zeng a szív szava
Borzongatóak a hajnali szelek,
a nap homloka is sápatag
Másképpen fut már az idő,
belengi az eget az alkonyat
Barnuló erdő int a ködön át,
együtt száll az égen a galambpár
Kísértenek a bús emlékek,
az álommal messze lebbennek
Búcsúzik a nyárias szeptember,
halkan bekopog hozzánk október

Ó, október!



 Ó, október!

Ó, haszontalan október,
mit tettél a májusban
oly csodásan viruló
kedves gesztenyefával,
amelyik, ha el is virágzott,
adott árnyékot
egész nyáron,
s te meggyaláztad,
ruháját
a földre szaggattad,
kinek kell már így, mihasznán
az a szegény gesztenyefa,
amelyik a szeretetre hasonlít,
mikor virágba borul
okoz boldogságot,
és mikor lombját veszti,
csak szomorúságot,
és az ember
nem átkozza októberben,
amikor több vele a baj,
mint az öröm, ami van,
mert míg él a fa,
amíg él a szeretet,
addig a május beköszönt,
és ha beköszönt,
virágba borul a fa,
virágba a szeretet,
az a csodák csodája,
s ha a gond vele sok is,
mikor a lombját hullajtja,
megéri akkor is,
mert mikor virágzik
az a csoda maga.

2014. szeptember 29. 

A boldogság ...

A boldogság ...




A hajnal kapuja ...



A hajnal kapuja ...

Az éjszaka szemét nyitogatja,
tűnő árnyak az ébredésben,
szemek mélyéről bujkál a fény
az idő szárnyain oson a hajnal
Szabad a lélek, szabadon száll,
szemek lezárt pillái nyiladoznak,
reménydallamok szárnyalnak
Színes reggel szórja feléd
az égboltra szőtt ezer színt
Csillognak a szirmok, a fák,
könnyeznek harmatcseppjeik
Dalolnak az ébredő madarak,
a fény puhán ölel át -
szemed álomittasan csillogó,
sárga-arany lombok lengnek
a reggeli, friss szélben
A kert kitárja hajnal-kapuját:
szépség és ébredő csodák

Emberi kapcsolatok



Emberi kapcsolatok
Tudod arra gondoltam,
az emberi kapcsolatok
hozhatnának
különleges gyümölcsöt,
ha kitartanának következesen
az egyenes úton,
ha nem tévednének rendre el,
ha nem győzne mindig az erő,
ha nem lenne uralmon hol a tanár,
hol a gyermek, hol a férfi, hol pedig a nő,
ha nem lenne kiszolgáltatva
a gyerek a szülőnek,
később a szülő a gyereknek,
attól függően,
a nagyobb erő kinél van,
ha nem az erő irányítana,
ha az ember a másikkal
közös utat találna,
közös utat,
az arany középutat,
egyenes útját a szeretetnek...
akkor teremnének
egészen biztosan
boldogságos gyümölcsöt,
a még az út elején
reménnyel teli kapcsolatok.



2014. szeptember 30.
 

Búcsút intek ...



Búcsút intek...

Szemem könnytől áztatott,
Elvesztek a télben a dallamok,
Sápadtan reszketnek a csillagok
A végtelen idő nem ismétlődő,
A sötétségben csak kis fény szivárog
Megtörtént események visszatükröződnek,
Az emlékek már szívemben élnek
Eggyé váltam akkor lélegzeteddel,
Láthatatlanná lettél a végtelenben
Az égbe szálltál megüdvözülten,
De álmaimban sokszor visszatérsz,
Megfejthetetlen titkokban úszol
Feletted már idegen a törvény
Elúszó dallamok választ nem adnak,
Én maradtam végleg, aki voltam
Már emlékednek van helye a szívemben,
Minden ösvény elfogy lassan előttem
Kezembe tartott, régi fénykép
Int búcsút neked: Isten veled!

Nézőpont kérdése ...



Nézőpont kérdése ...
Tudod arra gondoltam,
hogy nézőpont kérdése
a jobb, meg a bal
és a lent és a fent is,
de a pozitív és a negatív
valódi mélység
és valódi magasság,
a fent lévő,
mint a fénylő Napkorong
világítja meg a mélyben lévőt,
ami nélkül az lenne láthatatlan,
azért talán,
hogy a mélységesen irigy
utálja az adományozót,
még akkor is,
ha a haszon élvezője ő,
és az iszonyatosan gyáva irtózik
a hősiesen bátortól, mert nélküle
nem lenne gyávaság se,
és a jót gyűlöli a gonosz,
hiszen a gonoszságát
az ő fénye teszi láthatóvá:
a baj az adakozóval, a bátorral,
a jóval van, nélkülük
a gyengeség sem létezne,
az ördög se lenne gonosz,
ha az Isten jósága
rá nem világítana.



2014. szeptember 29.

Másnak a lelkében ...

Másnak a lelkében ...


Fátyolt von körém ...



Fátyolt von körém …

Napfényes délután, de bizony már megérint bennünket a kopogtató ősz lehelete. Szikrázik a Nap, finoman simogat, de az éjszakák hűvösek, párásak a hajnalok. Szépek a felhők csipkefodrai, közöttük kivillan a horizont azúrkékje. A naplementében szelíden ereszkedik le a tűzgolyó a horizonton, bíborra színezve az égboltot. Csendes a város az estében, az éjszakákban, felnézve az égboltra, a felhők a szürkületben is jól láthatóak. Közöttük kigyúlnak a csillagok, mikor útján van a hold, ezüst fénye világlik, időnként el-el takarja egy felhőfoszlány.
Kegyetlen a hiányod maró fájdalma.
*
Hallgatom merengve
a falevelek zizzenő hangját
itt vagy velem mindig, érzem
csendes alkony száll rám,
szívem borongós árnyán
fátyolt von körém e lágyság
lelkem oly bánatos és fásult
az élet őrült sebességgel száguld

Lélekben újjászületni



Lélekben újjászületni 

Tudod arra gondoltam,
mióta az ember
az éveket számolja,
azóta a természet belőle
élt meg számosat,
akár matuzsálem is lehetne,
csoszoghatna
remegő lábakon
rozzant állapotban,
de nem, minden új év
újjászületés,
jön tökéletesen ifjan,
mint ki akkor kezdi az életét,
és, ha meg is vénül, meg is hal,
érkezik fiatalon,
mintegy újjászületve kel ki
a rideg koporsóból...
de a sorrendet ki kell várni,
a nyár után
tavasz nem következik,
ilyen csodás megújulásra talán
csak az ember képes,
hogy újjászülessen még életében,
robbanjon be a tavasz
akár a fagyos tél kezdetén,
ha virágba
nem is kívülről borulva,
de, ha szeretet születik benne,
bármikor képes
lélekben
az újjászületésre,
ha szemmel nem is mindig látni,
ami annál fontosabb, érezni lehet,
mintha a görnyedt lélek kiegyenesedne,
mintha csoszogás helyett
magasan szárnyalna.

2014. szeptember 29.

Harmatszitáló hajnal



Harmatszitáló hajnal

Elpihennek a fények
Sűrű köd gomolyog
Az este álmosan imbolyog,
Vánszorog az óramutató,
Halad a csillagtalan éjben
A hold körül ezüst pára leng
Hajlongnak a bús árnyak
Homály terül az álmokra

Harmatot szitál a hajnal
Sápatagok az ébredő fények
Amint tovatűnik az éjszaka
Szétolvadó gyöngyként úszik tova
Felhőcsíkokat húzva az égre
Felcsivogva az ébredő madarak
A szemek mögött szétoszló álmok
Kel a reggel az ébredő határon

Jó felébredni ...



Jó felébredni ...

Tudod arra gondoltam,
néha olyan jó felébredni,
az álmot kikacagni,
hiszen megvan minden,
amit az éjszaka elvett
gonoszul,
jó úgy örömmel ébredni,
a rosszat semminek tudni...
de, aki nappal fagyoskodik,
és éjjel meleg kabátról álmodik,
(talán épp a láztól)
annak az ébredés szörnyű lehet,
bárcsak sohase jött volna el...
és mikor kiderül
a szeretet nyújtotta meleg takaróról,
hogy álom tréfálta meg az álmodót,
nincsen takaró és nincsen szeretet,
hogy ami boldogságot adott,
az a sok gyönyörűség
csak szép álom volt,
akkor talán az ember szíve
a hidegnél is hidegebb,
egészen fagyos lesz,
az az ébredés
nem hasonlítható semmihez,
mintha csak addig élt volna,
míg mélyen álmodott,
felébredve lett halott.

2014, szeptember 28.