Edith Piaf
Szeress ...
2014. október 1., szerda
Őszi rozsda ...
Őszi rozsda ...
Bódítóan
gyönyörűséges az ősz. Tarka, színes lombú fák a tér bokrainak színes tarkasága;
a még nyíló virágok színkavalkádja. A falombok fölött az égbolt színes kéksége,
vagy az alacsonyan szálló felhők, áttetsző ölelése a horizontnak, a napfény
villogó sugárnyalábja. Ablakok árnyas ölében a fák árnyai. Káprázat. Szemünk
sugarában csillámlanak az őszi fények, körülfonják a tarka színek. Párát
lélegzik a föld, a víz, a levegő. A fák között elsuhannak az érzések, az
időtlen pillanatok. Gurulok a fanyar illatú őszi lombok alatt, a rám talált
pillanatok emlékeivel.
*
Rozsdásan álmodik a
mező,
az őszi kertek
vöröslenek
Hullnak a sárgult
falevelek
Füst gomolyog, -
terül a tájra,
a szél belekap a fák
szakállába
Bús szemmel
pásztázzuk a végtelent,
figyeljük a vonuló
felhőket
A falakon árnyak
táncolnak
Az alvó hegyek párába
burkolóznak
Sápadtan hunyorognak
a csillagok
Az emlékek átkarolva
ringatnak
Az ember egyágú létra ...
Az ember egyágú létra ...
Tudod arra gondoltam,
az ember magában olyan,
mit az egyágú létra,
ha nem mutatványos,
hogy előbbre jusson,
másokra sokszor szüksége van...
könnyen szerzi a segítő másikat
a szép, a fiatal,
és, hogy valaki egyedül ne legyen,
abban még a pénz is segíthet,
vásárolhat magának társalkodót,
és olyat,
aki a magasban letörli a port,
s ha nincsen épp szükség,
vágyott is lehet az egyedüllét...
csak a magány érzése
nem megszüntethető pénzzel,
és lehet valaki körülrajongva,
lesheti egy ország a kívánságát,
vele marad mindaddig a magány,
míg társat a lelke nem érez:
bizonytalan a helyzet,
amíg két összetartozó lélek
egymásba nem kapaszkodik.
az ember magában olyan,
mit az egyágú létra,
ha nem mutatványos,
hogy előbbre jusson,
másokra sokszor szüksége van...
könnyen szerzi a segítő másikat
a szép, a fiatal,
és, hogy valaki egyedül ne legyen,
abban még a pénz is segíthet,
vásárolhat magának társalkodót,
és olyat,
aki a magasban letörli a port,
s ha nincsen épp szükség,
vágyott is lehet az egyedüllét...
csak a magány érzése
nem megszüntethető pénzzel,
és lehet valaki körülrajongva,
lesheti egy ország a kívánságát,
vele marad mindaddig a magány,
míg társat a lelke nem érez:
bizonytalan a helyzet,
amíg két összetartozó lélek
egymásba nem kapaszkodik.
2014. szeptember 27.
Fénysugaram ...
Fénysugaram ...
Messze távol vagy
már,
fájdalom hasít most
belém,
de vigaszt nyújt
hitem
tiéd volt létem, tiéd
a szívem,
mélyen itt élsz bennem,
emlékemben
Szemem a jót
vigyázza,
s a könny patakként
mossa
íriszed letűnt
fénysugara
hullócsillagként
futott tova,
lelkemben tovább
ragyogva
A léleknek a szeretet ...
A léleknek a szeretet ...
Tudod arra gondoltam,
hogy a léleknek a szeretet
talán olyan lehet,
mint az ideg a fognak :
nem a fog fáj, ha romlik,
hanem, ami benne van,
s ha egyszer azt kiölik,
akkor már érzéketlen teljesen...
nagyon tud szenvedni
a lélektől az ember,
amíg benne van a szeretet,
minden fájdalmas, ami
történik a sérelmére,
s mert a szeretet nagyon érzékeny,
így aztán általa sokszor fáj a lélek...
de talán nem mindig a lélek fáj,
amikor az ember azt hiszi,
könnyen összetéveszthető a test,
a hiúság fájdalmával, ha azt bántják,
akkor talán nem a lélek sajog:
az ő fájdalma valami más,
a lélek, amelyik szeretettel van tele,
összerándul akkor is,
ha az ember árt másnak,
és nem akkor,
amikor a bántás felé érkezik:
az a fájás a testnek, az agynak,
a gondolatnak
a test idegeinek a fájdalma...
a lélek akkor tud nagyon fájni,
amikor a benne lévő szeretet van kínozva,
amikor azt ölik, az az idegtépés
már-már lehet kibírhatatlan,
de csak addig,
amíg benne élet van,
míg kiölni van mit,
azután azon a tájon
nem fáj már semmi.
hogy a léleknek a szeretet
talán olyan lehet,
mint az ideg a fognak :
nem a fog fáj, ha romlik,
hanem, ami benne van,
s ha egyszer azt kiölik,
akkor már érzéketlen teljesen...
nagyon tud szenvedni
a lélektől az ember,
amíg benne van a szeretet,
minden fájdalmas, ami
történik a sérelmére,
s mert a szeretet nagyon érzékeny,
így aztán általa sokszor fáj a lélek...
de talán nem mindig a lélek fáj,
amikor az ember azt hiszi,
könnyen összetéveszthető a test,
a hiúság fájdalmával, ha azt bántják,
akkor talán nem a lélek sajog:
az ő fájdalma valami más,
a lélek, amelyik szeretettel van tele,
összerándul akkor is,
ha az ember árt másnak,
és nem akkor,
amikor a bántás felé érkezik:
az a fájás a testnek, az agynak,
a gondolatnak
a test idegeinek a fájdalma...
a lélek akkor tud nagyon fájni,
amikor a benne lévő szeretet van kínozva,
amikor azt ölik, az az idegtépés
már-már lehet kibírhatatlan,
de csak addig,
amíg benne élet van,
míg kiölni van mit,
azután azon a tájon
nem fáj már semmi.
2014. szeptember 26.
ébredések ...
ébredések ...
Arany-barna falevelek
hullnak,
Őszül, szürkül a
horizont
Felhők ülnek az
égbolton
Hűvös a fel-feltámadó
szél
a lelkünk is
homályosulóban
fáradt fényű
csillagok,
halovány, szomorú
Hold
elnémuló, selymes
szó,
egymást ölelő sötét
árnyak,
morcossá váló bársony
feketeség,
körülnézve ébredező
hajnal,
hulló gyöngyharmat a
lombokon
mélyen ülő szemek
nyílnak
aranyszárnyú szelek
futnak
mély álmából ébred a
Nap
arcát fürdeti a
tócsákban
szaladgáló szél
jajong, sír,
szárítva az
esőáztatta földet
a lombok közt fény
remeg,
úsznak az égbolton a
fellegek,
a fű alatt
barna-sárga levelek,
az égkékben
gyöngyházszín vibrál,
a színesedő fákon
rebbenő madár
a fuvallatban őszi
illatár
Az adás ...
Az adás ...
Tudod arra gondoltam,
hogy van, kinek jutott
olyan szerencsés természet,
hogy nem esik nehezére az adás,
s lehet az örömszerzés
napi örömére könnyedén:
s ha orvul azt valaki
ki akarná használni,
lehetősége van másnak adni...
egyszerűbb a dolog, ha az ember
ad a természetétől vezérelve,
de más helyzetben van,
akit kényszerít a szeretet:
az már veszélyesebb dolog,
a szeretetet könnyű kihasználni,
vele visszaélni mérhetetlen módon,
lehet pofozni, rongynak használni...
ha meg is betegszik,
ha be is zárkózik otthonába picit,
magát hamar összeszedi,
a neki okozott fájdalmat elfelejti,
mert erős az immunrendszere,
ha egyszer szükség van rá,
mindaddig hamar talpra áll,
míg a szervezete a szolgálatot
végképp fel nem mondja,
míg nem egyszer
bele nem hal a megalázottságba
belőle a legerősebb is...
és akkor talán, ki tudja miért,
az ember azt érzi,
ha tátongó űr is maradt utána,
mégis, jobb lett nélküle,
mint volt valamikor vele.
hogy van, kinek jutott
olyan szerencsés természet,
hogy nem esik nehezére az adás,
s lehet az örömszerzés
napi örömére könnyedén:
s ha orvul azt valaki
ki akarná használni,
lehetősége van másnak adni...
egyszerűbb a dolog, ha az ember
ad a természetétől vezérelve,
de más helyzetben van,
akit kényszerít a szeretet:
az már veszélyesebb dolog,
a szeretetet könnyű kihasználni,
vele visszaélni mérhetetlen módon,
lehet pofozni, rongynak használni...
ha meg is betegszik,
ha be is zárkózik otthonába picit,
magát hamar összeszedi,
a neki okozott fájdalmat elfelejti,
mert erős az immunrendszere,
ha egyszer szükség van rá,
mindaddig hamar talpra áll,
míg a szervezete a szolgálatot
végképp fel nem mondja,
míg nem egyszer
bele nem hal a megalázottságba
belőle a legerősebb is...
és akkor talán, ki tudja miért,
az ember azt érzi,
ha tátongó űr is maradt utána,
mégis, jobb lett nélküle,
mint volt valamikor vele.
2014. szeptember 25.
A vizek dallama
A vizek dallama
(Az evezősök)
Szeptember van.
Bármilyen kellemes is napközben az idő, bármennyire süt is a nap, már érezni az
ősz közeledtét. Még zöldell a természet, de már aranyló levelek színesítik a
lombokat. Szeretem az őszt, és nagyon szeretem a vizet. Szeretem a vízpartot: a
folyó partot, a tópartot, a patak hangulatát. Ámulom a csodákat, amelyet a
természet nyújt. Amikor a tóparton, vagy a folyó parton vagyok, valami
különleges érzés kúszik a lelkembe. A víz mellett mindig hűvös szél, hűvösebb
levegő jár. Magamba szívom a víz illatát. Azt mondják, a víz színtelen,
szagtalan - mégis ezt a különleges illatot csakis a víz tudja nyújtani. Mivel a
reggelek, az esték hűvösebbek, a víz felszíne párás rétegbe burkolózik. Majd
amikor a napfény, a napsugarak áttörnek a vízen, és csillanó sugarak szúrják át
ezt a párát, csodálatos szépséget nyújt. Kápráztató ez a csillogás. Úgy vagyok
a vízzel is, mint a természettel, az erdővel. Nem tudok betelni a szépségével.
Ismét csak azt mondhatom, szeretem ezt a "csendet" - de hiszen a
vízparti csend is egy külön csoda. Hisz ebben a csendben, a víz csobogása, a
part felőli bozótosból a bogarak, a madarak élete ez a természet igazi dallama.
Az ősz közeledtét érezve a vízi madarak hangossága - a fák különleges susogása,
mind-mind egy különleges hangulat, különleges csoda, és ebben a csendben az
evezősök ütemes csattogása. Valamikor sokat eveztem, és a mai napig élvezettel
figyelem mozgásukat. Biztosan Te is figyelted már őket.
Elmerülve,
átváltozott, szinte áhítatos, fénylő arccal feszülnek az evezőknek. Minden
pillanatuk az evezés ritmusa. Térdüket erősen kifeszítik, majd rugalmasan
felhúzzák. Egész testük az evezés ritmusával összhangban. A lelküket látod, az
is kiül az arcukra és a ragyogó szemekbe. Szinte elrugaszkodnak a valóságtól.
Felemelkedve, hátravetve magukat, meghúzva az evezőket, előre - hátra ringanak
a lapátok vízbemerítésével. Külön él minden porcikájuk - külön élnek a kezeik,
a lábaik, de ha megfigyelted, még a fejük is. Látod a karok ritmikus mozgását,
és hallod az evezők csattogását, ahogy a vízbe csapódnak. Aranyfényben
ragyognak az alkonyatban. Ha szélfútta, viharos, fodrozódó a víz, izmaikkal
nagyon keményen dolgoznak, dacolva a sodrással. Erővel eveznek, figyelve
egymásra, a ritmusra, az összhangra. Mintha csakis egy test lennének. Repülnek
a vízen, mint a madarak, melyek suhanó szárnyaikkal szinte lebegnek. Mozgásuk:
fel, le - ütemes tánc a víz és a levegő között. Az evezőcsapások mind csakis az
izmok munkája. Evez, - húz és halad. Suhannak előre a vízen. Úszik a csónak, a
ladik, a kenu, a kajak. Megbirkózva az áramlattal, a széllel, a hullámokkal.
Dolgoznak az izmok, erős fizikai erővel az evezősök kezein.
Végigkövetve
szememmel, míg a kanyar utántól már csak az ütemes vízcsobbanások érnek el
hozzám.
Vigaszul ...
Vigaszul ...
Tudod arra gondoltam,
míg kényezteti az embert az élet,
addig a szeme
fényképez sok szépet,
de amikor lefelé erővel húzza
a mélységes mély pokolba,
amikor a poklok kínját nyújtja,
akkor minden megcsúnyul...
a mélyben lévő
választhatja magának
a fájdalmas önsajnálatot,
vagy azt, hogy tovább
művészi képeket készít,
keresi, és a fájdalom talán
segíti
a csodára való rátalálásban,
hogy észrevegye
a szinte lehetetlent,
a lehetőséget,
amit kevesen látnak meg,
amit tán vigaszul
Isten rejtett el a világon
azoknak a kiváltságosoknak,
akikre nehéz keresztet rakott,
az egészen különlegeset,
a reményt adót,
a rosszban is rejtőzködő jót,
a csúnyában is megtalálható szépet,
a csodát,
a betonból nőtt kisvirágot:
mert csoda az, amibe,
ha a mélyen lévő megkapaszkodik,
mert mást nem tehet,
mert az már több, mint az egyszerű élet
az maga az isteni művészet,
ami előtt fejet hajt,
könnyebbséget ad
a kegyetlenkedő élet.
míg kényezteti az embert az élet,
addig a szeme
fényképez sok szépet,
de amikor lefelé erővel húzza
a mélységes mély pokolba,
amikor a poklok kínját nyújtja,
akkor minden megcsúnyul...
a mélyben lévő
választhatja magának
a fájdalmas önsajnálatot,
vagy azt, hogy tovább
művészi képeket készít,
keresi, és a fájdalom talán
segíti
a csodára való rátalálásban,
hogy észrevegye
a szinte lehetetlent,
a lehetőséget,
amit kevesen látnak meg,
amit tán vigaszul
Isten rejtett el a világon
azoknak a kiváltságosoknak,
akikre nehéz keresztet rakott,
az egészen különlegeset,
a reményt adót,
a rosszban is rejtőzködő jót,
a csúnyában is megtalálható szépet,
a csodát,
a betonból nőtt kisvirágot:
mert csoda az, amibe,
ha a mélyen lévő megkapaszkodik,
mert mást nem tehet,
mert az már több, mint az egyszerű élet
az maga az isteni művészet,
ami előtt fejet hajt,
könnyebbséget ad
a kegyetlenkedő élet.
2014. szeptember 23.
Az ősz szele susog
Az ősz szele susog
borongós ez a délután
az érzés szívemben
dobol halk melódiát
szememben egy régi kép
szememben egy régi kép
a téren egy ragyogó
szempár
figyel rám: csendesen, némán
figyel rám: csendesen, némán
*
Csípős szél fúj. Magával sodort, ahogy a
téren mentem át.
A város szobrai büszkén állnak.
Csillámlik bronzos alakjukon a nap. Lélegzik, él bennük az emlékezet. Vált
narancsba és lilába a horizont. Felhők úsznak az égi udvaron, melyeket a
csalóka szél sodor tova. A hűvösödő naplementét is sodorja.
Láttad már, ahogy ezek a felhők
ráhasalnak a hegyi utakra? De sokszor láttam, amikor a Mátra útjait jártam.
Lelkedbe épül - a föld és az ég egybefolyik, legendává változtatva az életet.
Lélegzik a fű, a fa, minden kis virág, kis bokor. Ahogy az utak kanyarognak és
felnézel a horizontra, csodákat látsz magad felett. Azután mikor táncol a
napsugár az alkonyban, az égi udvart vörösre festve, a hegyeket, a csúcsokat
bearanyozva, uszályként borítva a pára. A szín, a fény átvált, mígnem
sötétedésbe úszik át, a mérhetetlen csillagokba, a végtelen tér tündökletébe,
mintha vizeken csillogna, az este illatában, az arany zöldekben élő
varázslatokban. Az este ébredő tükrében, az éjszakában a lelkek táncában, az
éjszaka varázsában, csendjében.
*
Az este
Rám borul, mint szürke lepel
a szeptemberi alkony után
szívemben érzések dallama száll
távolban látom szemed ragyogását
az ősz szele susog ablakomnál
andalító, puha este ölel csendesen
lelkem lelkedbe merül kedvesem
ahogy a hold fent gurul fényesen
Halálra ítélve
Halálra ítélve
Tudod arra gondoltam,
hogy vannak dolgok, amik csak
átutazóban vannak ezen a Földön,
amik meggyökeresedni próbálnak,
de, mert a körülmények
nem megfelelőek számukra,
hamar kipusztulnak, vagy csak
új helyet keresnek maguknak...
és talán
a szeretet is kihalófélben van,
vagy épp új hazát keres magának,
mert az itteni körülmények fagyosak,
nem megfelelőek a számára,
azért nem képes a szaporodásra:
előfordul tán még,
hogy az anya
szereti a gyermekét,
de a gyermek idő híján
nem képes a viszonzásra,
a mag meg nem fogan:
a nő tán még szereti a férfit,
de a szeretete meddő marad,
így aztán indul lassú sorvadásnak...
talán, mert nem megfelelőek
az itteni körülmények,
két szeretet helyett
sokszor már csak egy
árválkodik magányosan,
nem születik belőlük új,
sok kis szeretet:
azért lehet, hogy az ember
a szeretet melege nélkül
kihűlő félben van,
s ha egyszer rideg lesz végképp,
értelmetlenné válik a lét...
pedig szegény szeretet
tenné a dolgát,
fűtené a szíveket,
ha lenne megfelelő idő rá,
ha az embernek lenne ideje
felnevelni önmagában: anélkül,
mint az élet levegő nélkül,
talán a szeretet is halálra van ítélve.
hogy vannak dolgok, amik csak
átutazóban vannak ezen a Földön,
amik meggyökeresedni próbálnak,
de, mert a körülmények
nem megfelelőek számukra,
hamar kipusztulnak, vagy csak
új helyet keresnek maguknak...
és talán
a szeretet is kihalófélben van,
vagy épp új hazát keres magának,
mert az itteni körülmények fagyosak,
nem megfelelőek a számára,
azért nem képes a szaporodásra:
előfordul tán még,
hogy az anya
szereti a gyermekét,
de a gyermek idő híján
nem képes a viszonzásra,
a mag meg nem fogan:
a nő tán még szereti a férfit,
de a szeretete meddő marad,
így aztán indul lassú sorvadásnak...
talán, mert nem megfelelőek
az itteni körülmények,
két szeretet helyett
sokszor már csak egy
árválkodik magányosan,
nem születik belőlük új,
sok kis szeretet:
azért lehet, hogy az ember
a szeretet melege nélkül
kihűlő félben van,
s ha egyszer rideg lesz végképp,
értelmetlenné válik a lét...
pedig szegény szeretet
tenné a dolgát,
fűtené a szíveket,
ha lenne megfelelő idő rá,
ha az embernek lenne ideje
felnevelni önmagában: anélkül,
mint az élet levegő nélkül,
talán a szeretet is halálra van ítélve.
2014. szeptember 22.
Éltető fények
Éltető fények ...
Alkony suhan a fák
között,
a horizontot
lángrózsaként színezve,
csend és nyugalom az
estben
Felhők sodródnak a
sötétbársony égen,
burkaiból előkacsint
a Hold
Az éjszaka elnyeli a
gondokat,
lélek és test álmokba
mélyed
Csillagnyájával
elköszön a Hold,
a hajnali pír
szétnyitja az eget,
a Nap megtölti
fénnyel a szíveket
Az árnyak
szétoszlódnak a sugárban,
szabadon dallamok
szárnyalnak,
vizeken ragyognak az
éber sugarak,
színes kontúrokat
festve a horizontra
Harangszó zeng
ércesen köszönve
Felhők alatt madarak
raja lebben,
éltető fények gyúlnak
keleten.
Ki a barát ...
Ki a barát ...
Tudod arra gondoltam,
bajban ismerszik meg,
hogy ki az igaz barát,
meg akkor talán,
amikor az érdek mást kíván,
mikor a barátság életéért
le kell mondani valami fontos,
nagyon fontos dologról,
mikor ott a súlyos kérdés,
melyik a fontosabb,
mert valamelyiket,
vagy ezt,
vagy azt fel kell áldozni,
igazán akkor derül ki,
hogy igaz, vagy csak
igaznak látszó a barát...
és ilyen lehet a hűség,
és ilyen a becsület is,
az ember őket magában,
mint egy várat felépíti,
falait szilárdnak hiszi,
de jön az alattomos érdek,
ami erősebb a falnál,
s mint egy faltörő kos
egy pillanat alatt ledönti,
mit az ember önmagában
erősnek hitt:
barátság, szeretet, hűség,
és a nagyra tartott becsület
a próbát akkor állja ki,
ha a mozdíthatatlan falait
az erős akaratú érdek
sem kezdi ki.
bajban ismerszik meg,
hogy ki az igaz barát,
meg akkor talán,
amikor az érdek mást kíván,
mikor a barátság életéért
le kell mondani valami fontos,
nagyon fontos dologról,
mikor ott a súlyos kérdés,
melyik a fontosabb,
mert valamelyiket,
vagy ezt,
vagy azt fel kell áldozni,
igazán akkor derül ki,
hogy igaz, vagy csak
igaznak látszó a barát...
és ilyen lehet a hűség,
és ilyen a becsület is,
az ember őket magában,
mint egy várat felépíti,
falait szilárdnak hiszi,
de jön az alattomos érdek,
ami erősebb a falnál,
s mint egy faltörő kos
egy pillanat alatt ledönti,
mit az ember önmagában
erősnek hitt:
barátság, szeretet, hűség,
és a nagyra tartott becsület
a próbát akkor állja ki,
ha a mozdíthatatlan falait
az erős akaratú érdek
sem kezdi ki.
2014. szeptember 21.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)