2014. szeptember 14., vasárnap

Szabadon ...



 Szabadon ...


Tudod arra gondoltam,
hogy talán
kevesebb az életben sokkal
a szabadon választott,
mint a kötelező gyakorlat,
bármennyire is vágyik
az ember a szabadságra,
inkább nevezhető fogolynak,
mint szabad madárnak...
igaz, a külső bilincs
mit sem számít,
ha szabad valaki legbelül,
de hát az sem egyszerű,
ha magát a gyűlölet befészkeli,
attól nehezen szabadulni,
és az rosszabb még
minden külső kényszernél...
nem lehet erőszakkal kitiltani,
ha kirakják az ajtón,
az ablakon beoson:
észre se veszi a házigazda,
és az uralkodó már megint ő,
a gyűlölet maga...
de a gyűlöletetet
(ami tán maga az ördög)
ki lehet játszani ûgyesen,
keresni, és találni kell
a tárgyának mentséget,
ami sokszor nem könnyű dolog,
de azért van mindig,
ha időnként mélyre is kell érte ásni...
egyszerre az sem megy,
mikor már az ember azt hiszi,
hogy szabad, még akkor is
bemerészkedik az álomba:
de sikerülhet fokról fokra,
és ha már nincsen sehol se,
ha eltűnt nyomtalan,
az, aki legyőzte
a kegyetlen rabtartót,
az, aki a bilincseit
eldobta,
magáról elmondhatja,
hogy a lényeget tekintve
ő szabad.



2014. szeptember 10.

Esőfüggöny ...



Esőfüggöny ...

Esőfüggöny homályosítja a kertet,
könnyezik az ablak üvegtáblája
Sikít a szél, esőcseppek folynak
nyugtalanul nézem a víz útját
Gyertyaláng libben a szél jajára,
felhők sötétítik az égboltot
Mostohább napok felettünk (jönnek),
szemünk kutatja a párás végtelent
Hullanak az aranysárga levelek,
vad szél sodorja a sáros avarban
Lelkünk még nyár és ősz között lebeg,
az élet húrjain az elmúlás zeng
Most sötétség uralja a morcos eget

Ha megtörténne ...



Ha megtörténne ... 

Tudod arra gondoltam,
ha megtörténne a lehetetlen,
az, hogy valaki, kezében
a legújabb illem
és erkölcstan könyvvel
visszasétálhatna a régmúltba,
bizony, lenne nehéz a dolga:
sokszor botránkoztatna,
miközben ő is megdöbbenne,
hogy mennyit változott,
mennyire nincs kőbe vésve,
mi az erkölcsös,
mi az illendő...
a könyvet,
mint használhatatlant
dobhatná a szemétbe,
segítsége,
támasztéka nem lenne...
de talán van valami,
amin a változást hozó idő
semmit nem alakított,
hozzá egy betűt se tett,
el se vett belőle,
igaz, nem is lehet bebiflázni,
könyvből megtanulni:
a szeretet íratlan,
mégis
változatlan szabályait
csakis ő,
csak a szeretet ismeri,
s ha valaki
a szívében viszi magával,
otthon lehet minden korban,
mert a szeretetet
a nyelvén beszélők
mindig megértik.

2014. szeptember 9.

2014. szeptember 11., csütörtök

Szívemben az ősz ...


Szívemben az ősz …

Halkan elosont felettünk a nyár
Hullnak a hervadt, sárguló falevelek
A távolban szemed fénye lobban
Átöleli, ringatja fájó lelkemet

A tereken, a parkban árnyak úsznak
Bús szél jajong a fák között
A padok mellett a lámpák fehér fénye
Szívembe az ősz mélán beköltözött

Elcsitulnak bennem a vad viharok
Elsimul, befészkel belém a szeretet
Szelíden, halkan suhannak az árnyak
Sötét mélyből villannak felém a fények
Álmomban hozzád mindig hazatérek

Az élet tengerében



Az élet tengerében 

Tudod arra gondoltam,
hogy a sekély vízben
még jól elvan
az úszni tudatlan,
de, ahogy nem érzi lába alatt
a biztonságot adó talajt,
bizalmatlanná válik, még
az oly szelíd,
tükörsima, segítőkész
vízzel szemben is:
ijedtében elkezd csapkodni,
rúgkapálni, pedig a víz,
ami alatta van,
megtartaná szívesen, ha engedné,
ha nem akadályozná abban:
talán még
egy arra járó jó szél
segítené partra is kerülni,
ha pánikjában
nem a vízbefulladást segítené...
és valahogy így tesz az ember
az élete tengerében is,
míg sekély, míg nagy gond nincs,
elevickél addig,
de, ha a fejét is elborítják a bajok,
akkor esik pánikba,
igénybe vesz mindenfélét,
eszközt, ami visz rossz irányba,
bizalmatlanságában
a hazugságot,
választja a megalkuvást...
pedig talán
az élet megsegítené,
ha bízna benne,
ha csapkodásával
nem bogozná össze
jó szándékú,
a jó irányba vivő szálait.

2014. szeptember 8.

Lángszikrák gyúlnak



Lángszikrák gyúlnak

Szívem köré szeretetszálakat fon az idő
Lángszikrák gyúlnak vágyóan
Titkokat, kincseket őriz ez érzelem
fel-fellobbanó mély érzésekkel
Magaddal vitted álmaimat
beleoltottad minden pillanatomba
ez a mi lelkünk varázsos összefonódása

A szívet ...

A szívet ...


Az út értelme a szeretet



Az út értelme a szeretet
Tudod arra gondoltam,
hogy az út értelme a szeretet,
ami megszépíti az életet,
s aki úgy sétál végig rajta,
hogy szereti a fűt, fát, virágot
és az összes állatot,
a hegyeket és a tengereket,
az egész teremtett világot,
annak itt a Földön
a kirándulás csodás...
de, mert csak kirándulás,
hiányos az olyan élet mégis,
a feladat elvégzése hiányzik:
boldogságot ugyan kap,
de nem teremt másban...
a fűvek, az utat szegélyező fák
megteszik, ami tőlük telik,
ha valaki
boldogabb is lesz általuk,
de a szeretete terméketlen,
ha nem teremt
boldogságot másban,
a világ nem lesz szebb
az itt léte által...
s ha végül számot vet,
ha sorolja, mennyi mindent szeretett,
mennyi minden tette őt boldoggá,
milyen sok mindent kapott,
elégedett mégsem lehet,
hiányzik az eredményből az adás,
a mást boldoggá tevő szeretet:
az élet legfőbb értelme az talán,
amelyik nem csak elfogadni,
de boldogságot is képes adni.



2014. szeptember 7.

Szeptember színei ...



Szeptember színei ...

Elszáll, elmúlik a nyár. Eldobják zöld ruháikat a fák, felöltik a lombok a színes ruhát.
A szeptember sárgára színezi a természetet. A táncoló őszi szélben búsan integetnek az aranysárga, színesedő falevelek. A szél a füzek haját cibálja, tépi. Hervadt, búslakodó a kert. Harmatcseppes reggelek, az égbolton színes felhők robognak. Vándorútra keltek a madarak. Új ruhát ölt magára a természet. A hegyek a völgyig leérnek. Hűvös szél dermeszti szívünket.  Szüreti dallamok szárnyalnak, must illata leng a szőlők fölött. Darazsak zsongnak az érett gyümölcsökön. A duzzadt, édes szőlőszemek őszi fényben ragyognak a szüretben.
 *
Arany-barna színű a mező,
a vízen gördül az alkonyi nap
halódik a kert az őszi homályban,
fuvolázik a szél a nádasban
pihen a Hold ezüstös csöndben,
sápadozik az idő árnyában
lágy gondolatok gomolyognak,
settenkednek halkan a szobában
rám borul az éj óceánjában,
szívemet ringatja az álomban

Rejtve ...



Rejtve ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az emberben rejtve
sokkal több lehetőség van,
mint amit kihasznál végül is:
miért is van, ha egyszer nincsen,
ha bentreked mindvégig,
minek a kincs,
ha élni vele nem képes a gazda ..
de talán, mint egy égig érő szekrény,
amibe van sok-sok fiók, bezárva,
amik nyílnak ki sorra,
határt a magasság,
az elérhetetlenség szab..
ha valaki szerencsés,
azt sokan segítik,
a fiókokat sokan nyitogatják,
és mégis egy idő után
elakad úgy középtájt,
mintha zsákutca lenne tovább,
pedig az csak apró töredék,
kicsiny része a lehetségesnek...
van, amire az ember képtelen,
nincsen hozzá kulcsa másnak,
csak az önzetlen,
az önmagát adó,
a viszonzást nem váró szeretetnek:
azokban a magasan lévő fiókokban
kifogyhatatlan energia van,
amitől olyan is természetes lesz,
ami ésszel szinte felfoghatatlan,
azokban az elérhetetlen fiókokban
rejtve van csodát termő,
kifogyhatatlan erő.

2014. szeptember 6.

Felhőrengeteg



Felhőrengeteg

Nyugodt, csendes eső szemerg. Merengő, de hűvös a nap. Ezek azok az időszakok, mikor csendesen állok az ablaknál, figyelem, ahogy a fákon, az ágakon végiggurulnak az esőcseppek – tovább futnak a bokrok ágain, még lassan beszivárog az avaron át a földbe. Gyötrelmeim egyre mélyebben belém hasítanak és a máskor az esőben is szépet látó szemeimmel szomorúan figyelem az egyre szürkébb horizontot.
Könnyezik a természet – talán a nyarat siratja, amely elszállt az időben és befészkelte magát nedves érzésként a lelkünkbe. Búskomoran terül szét bennünk és rajtunk
Erős érzések és szeretethullám öntött el és a szívem majd megszakad a hiányod miatt . Elborítja létemet a felhőrengeteg.

Ha találkozik ...



Ha találkozik ... 

Tudod arra gondoltam,
ha találkozik két világjáró,
az életet jól ismerő vándor,
kicserélhetik szóban
a valóságban látottakat,
tapasztaltakat:
egy idő után egymásnak
sok újat nem mondhatnak,
nincsen oly sok különböző a "Nap" alatt..
de, ha találkoznak ketten,
egy, aki bezárt magányában
eljut a lélek közelébe,
és az ottani világról alkot képet,
a másik, aki a tudatlannak nyújthat
az addig nem látottból különlegességet,
és csak meséli, meséli,
hogy mennyi gyönyörűség van ezen a Földön...
akkor, aki nem járt semerre addig,
tátott szájjal hallgatja,
mi mindenből maradhatott volna ki,
ha végleg marad bezárva
a nem kevésbé különleges
belső világba...
az ő meséjét sem figyeli
kevésbé ámulva a másik,
hogy milyen csodás dolgok történnek
a léleknek a közelében:
egymás "meséjét" ketten
meg nem unják talán soha.

2014. szeptember 5.

Soha ne aludj ...

Soha ne aludj ...


Aki nem ismeri ...



Aki nem ismeri ...

Tudod arra gondoltam,
aki nem ismeri a fagyos telet,
az elképzelni se tudja a hóesést,
és aki még él,
annak víziója
a halálról
hamis biztosan,
és akinek a Föld ad otthont,
annak képe, a mennyországról alkotott,
lehet, de csak a földhözragadt...
és talán így van ez a szeretettel,
aki még nem találkozott vele,
annak a róla alkotott képe
teljesen hamis,
énközpontú lehet, mert csak
a szeretet nélküli önmagát ismeri,
nem tudhatja,
mert nincs összehasonlítási alapja,
hogy az ember,
aki a szeretetnek méltó otthona,
az kicserélődik teljesen,
eltörpül az "én",
a "Te" mellett lesz semmivé,
s akkor egyértelművé válik,
hogy a világ közepe
a szeretetben
nem ő,
hanem a másik:
fény derül az addig
érthetetlen igazságra,
hogy jobb adni,
mint kapni.

2014. szeptember 5.

Őszi alkony



Őszi alkony



Vöröslő az alkony.
Az őszi bogarak pergetik citeráikat, szelíd dallamokban.
Feljönnek a csillagok, eljön az éjszaka.
Az ősz még nyíló kis virágai is vágynak a napsugár lágy simogatására.
A felhők liláskék, szürkés bodrait fújja a szél.
Halott leveleket sodor tova, füstszag terjeng a légben.
Békesség, csend – álmodik az éj.

madarak suhognak,
bíborló az alkonyat
beértek a gyümölcsök,
sárgulnak a lombok
szüretelők hangja zeng
a szőlős dombok felől
a vizeken fodrozódó gyűrűk,
a nádas messze zúg,
füzek susognak a szélben
csillagok tükröződnek
halkan suhan az éj,
angyalok szárnyalásával