Ki mondaná ...

Ki mondaná ...

Tudod arra gondoltam,
ki mondaná, hogy az illatos,
a gyönyörű virág haszontalan,
mikor megörvendezteti
pompás adottságaival
az arra érzékenyeket,
akiket boldogsággal tölt el az illata,
a szépség látványa maga...
de haszontalanná válik a virág,
ha valakit nem tesz boldoggá,
elzárja mégis a szobába magának,
szomorú a sorsa az olyannak,
amelyik nem tölti el melegséggel
az emberi szíveket...
és a szeretet is
hasznára van a világnak,
ha az örömszerzésre képes,
ha boldog, aki kapja,
aki befogadja magába,
ha képes a csodára:
de, ha az erős szeretetnél is
erősebb a fal, amit a másik
maga köré épít,
ha folyton
csak ostromolva van,
de le nem omlik,
ha nem szül boldogságot,
akkor az a szeretet rossz befektetés...
és az ember rá hajlamos,
hogy bevehetetlen várat ostromol,
miközben a szeretetét adhatná oda,
ahol várják, ahol
ki vannak éhezve arra.

2014. augusztus 9.

A barátok - csillagok ...

A barátok - csillagok ...

Árnyak vetülnek ...

Árnyak vetülnek ...

http://www.youtube.com/watch?v=iivD5VKUtf8

Aludni tér a város.

Álomra hajtja fejét az éj is bársonyos illataival.

Betakar az éjszaka takarója.

Csukott ablakok mögött elpihennek a fájdalmak, s a bánatok.

Az idő nem áll meg.

Lassan bandukol a csillagszikrás horizont alatt.

A szerelmesek egymás karjában pihenhetnek.

Aranyszínérzések szíveikben.

Árnyak vetülnek az emlékekre, a szívekbe égnek, szelíden átölelve.

A hajnali fényekkel az árnyak leomlanak, dallamok szárnyalnak,

majd a pirkadattal  messze sodródnak.

A nyári reggel fényeiben a horizont alatt madárdal kél,

szeretettel borítva el a lelkeket,

a szellő szárnyán, a sugarakkal reményt adva.

Szabadnak született

Szabadnak született 

Tudod arra gondoltam,
talán, mert viselnek hasonló ruhát,
az embert megzavarja a látszat,
és könnyen összetéveszti
a szolgalelkűséget
a szeretet megfizethetetlen szolgálatával:
talán, mert a szeretet is
a szolgálatban mutatkozik...
el nagy hibát követ,
aki összetéveszti a kettőt,
és úgy bánik a szeretettel,
min a szolgalelkűséggel,
ha a szeretetet keveri
valami mással:
a szolgálatot szívesen fogadja,
mint akinek jár az,
de a szeretetet elutasítja,
talán, mert azt gondolja,
hogy túl nagy az ára,
kérni nem kér belőle:
és a szeretet csak szolgál,
lassanként érzi magát
szabad helyett szolgának...
de a szeretet fáradhatatlan,
vagy talán mégsem,
idővel talán ő is feladja,
és az energiáját másfelé adja, oda,
ahol őt, és nem a szolgálatot várják...
odáig az út hosszú és fájdalmas,
mintha a szívét tépnék ki:
de akkor újra érzi az ember,
hogy szabadnak született.

2014. augusztus 8.

Az alkonyban ...

Az alkonyban ...

Ülök az udvaron – az alkonyban.

A Nap a japán akác lombjai között aranylik – pihenőjére indulva.

Átpingálva, bíborra színezve az eddig azúr égboltot.

Éles a fénye.

Szellő libbenti a lombokat, a napsugarakat játékosan felizzítva vagy elhomályosítva.

Szemeimben visszatükröződik a leszálló alkony.

Ülök – csodálom - emlékezem.

Az égbolt bíbor fénye világos, majd sötétbársony kárpitot terít az égi udvarra.

Esteledik.

Önzetlenül ...

Önzetlenül ...

Tudod arra gondoltam,
amikor még egészséges,
amíg azt gondolja,
az egészségét nem érheti baj,
addig az ember azt teszi,
és azt eszi, ami neki jól esik:
de az egészségére nem mindig
az érzékeinek finom válik...
s ha nem tesz érte semmit,
a sok édes után
muszáj lesz a keserű pirula,
hogy a rend
úgy ahogy helyreálljon újra...
a túl sok jó,
ami a testet elkényelmesíti,
kövérré, lustává teszi
a gondolkodást is,
s akinek nagyon jól megy a dolga
könnyen érzéketlenné válik
a világ bajai iránt,
elhájasodik nem csak a teste,
tán még a lelke is:
talán azért,
hogy az embert időnként,
amikor nem is számít rá,
a jó dolgában is megtalálja
a keserű pirula,
a gyógyszer,
a mérhetetlen fájdalom...
talán, hogy ne felejtse el
milyen is a Golgotát járni
súlyos kereszttel,
hogy ne felejtsen el
együtt érezni
a bajban lévőkkel,
hogy ne felejtsen el,
(elfeledve saját fájdalmát)
önzetlenül szeretni.

2014. augusztus 7.

Felhők mögül ...

Felhők mögül ...

Haragos felettünk az ég.

Utolsó villámok cikáznak még az égbolton.

Furulyál, vadul rázza az ablakokat a szél.

Csillogó esőcseppek a bokrokon, a virágokon.

Felhők mögül arany ruhájában kilép a Nap.

Felszárítja a széllel karöltve a gyöngy-cseppeket.

A nyár színeiben ragyog a világ. Virágok illatoznak.

A kert fái, bokrai ontják a friss eső illatát.

A nap sugarai fénnyel ragyogják be a pillanatokat.

A boldogság olyan ...

A boldogság olyan ...

Szeretve lenni ...

Szeretve lenni ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember szeretné,
ha szeretve lenne, és van,
hogy szeretik, és csalódik mégis:
amikor helyzetbe kerül a másik,
királyként nem viselkedik,
megfutamodik gyáván,
vagy még hazudik is tán...
pedig az ember alapjában gyáva,
gyávasága miatt
a szeretetében kételkedni kár,
ha nem felel meg az elvárásoknak,
attól még a szeretet lehet rendíthetetlen...
az ember tájékozódik
a szavakból,
a cselekedetekből,
de a szeretetlenségre
egy biztos jel mutat,
amikor a szakadék közelít,
amikor a vészben valaki
magát menti,
amikor cserben hagy...
aki, akár jelképesen is
pofont ad,
annak lehetnek a szavai,
cselekedetei csodásak,
szeretni akkor sem szeret:
a valódi én, a valódi szeretet
leginkább a vészben mutatkozik:
aki cserben hagy, aki pofont ad,
nem a szeretet vezérli azt...
az igaz szeretet
akarva sem képes
fájdalmat okozni a másiknak.

2014. augusztus 5.

Kettőnk szemével

Kettőnk szemével

https://m.youtube.com/watch?v=QMDhygN4pJs

Kettőnk szemével nézek

Így látjuk mindenben a szépet

Együtt fejtjük meg a felhők titkát

Ketten halljuk a fák susogását.

Kettőnk szemével nézem a csillagokat

Így látjuk az ezüstfényű holdat

Együtt érezzük mindenben a dobbanást

Ketten szárnyalunk a mindenségen át

Kettőnk szemével nézek

Soha nem láttam ennél szebbet

Együtt lüktet lelkünk lélegzete

Így köt össze a fény örök szeretete

Valódi kincs

Valódi kincs

Tudod arra gondoltam,
hogy az útja során az ember sok szép,
gyémánthoz hasonló kővel találkozik,
de valódi kincs
csak egyeseknek adatik,
ahhoz kell szerencse, de nagy...
végül is az utánzat is ragyog egy ideig,
de a szükségben
az éhezéstől nem ment meg,
a valódi helyett mégiscsak megalkuvás,
az igazi erényeivel nem rendelkezik:
gyémánt, ami nem utánzat, csak
jut keveseknek, magasra az értékét
a ritkasága emeli épp...
és olyan ritka kincs,
mint a gyémánt,
(vagy még kevesebb van belőle)
az igazi, az igaz barát,
ahhoz, hogy az ember a valódit
nagyobb eséllyel találja meg,
(az is csak kis esély)
ahhoz meg kell ismerni
sok gyöngyöt, hamisat,
hogy egyszer a véletlen úgy hozza,
hogy az igazi közülük kiragyogjon...
igazival találkozni nehéz nagyon,
ismerve keveset szinte lehetetlen,
mikor sok ezerből se mindig találni egyet:
az ember sokszor alkuszik meg,
és mondja a hamisra is, hogy valódi,
de a csődből,
ha fuldoklik levegő nélkül,
amikor nagy szükség lenne az igazira,
az kihúzni soha nem fogja...
kevésben megtalálni a valódit,
az nem lehet véletlen,
az már Istennek
a különleges ajándéka.

2014. augusztus 4.

Álmot hint ...

Álmot hint ...

http://www.youtube.com/watch?v=x1i7pevupAM

Az álom mesékben ringat

A messzeségben illan tova

Lüktet a szív, vadul ver

A horizont sötét bársonylepel

A múlt idők emléke bolyong

A vándorló csillagok között

Égi fényt sugároz az ezüst Hold

Kibújik lassan a felhők közül

Álmot hint selyem pilláidra

A csillagok fölébe szállva

A látszattisztaság ...

A látszattisztaság ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember
a látszattisztaságra
rengeteget energiát áldoz,
gyilkos vegyszerekkel
harcol a kosz ellen,
fehérebbnek szeretné
a fehérnél a fehéret,
szinte mániája már,
ott is érzékeli a foltot,
(ahogy tette azt Ágnes asszony),
ahol egy kicsinyke sincsen...
talán, mertha szemével látja is,
lelkével nem érzi a tisztaságot,
az viszi a mániába,
de súrol kint hiába,
ha képtelen tisztává válni bent:
nem kell ahhoz tenni különösebbet,
nem tisztán tartani egy ideig,
hogy a piszok lerakodjon,
az elég...
(de azt a szennyeződést
semmiféle mánia
fehérre nem mossa)
az ember csak fertőtlenít,
csak fehérít,
mániát halmoz mániára,
de a nyugalmát mégse találja,
közben a nagy akarásban,
a tisztaságra való vágyásában
mérgezi szegény otthonát,
a méreg helyett
áldásra méltó Anyaföldet...
talán nincs más segítség,
nem állíthatja le egyéb,
mint maga a szeretet,
csak az szabadíthatja fel,
az mentheti meg az embert
a sokféle, az ártalmas,
és gyilkos mániától.

2014. augusztus 2.

Megpihenni ...

Megpihenni ...

Ég és föld szépségei mindig rabul ejtenek, de csak sodródom az élet óceánján árnyakban,

fényekben szállva tova az égbolt gomolygó felhőivel.

Szememben mosollyal vagy könnyekkel, szívem csordultig titkokkal telve vagy üresen,

A horizont köntöse alatt állva az új nap reményküszöbén, a csönd mélységeiben – az áldott földön – megpihenni a végtelenben - megöregedve.

Feltétel nélküli elfogadás

Feltétel nélküli elfogadás 

http://youtu.be/X5TG3uIq8IQ

Tudod arra gondoltam,
hogy ugyanaz az ember
nem képes, és képes
egy nehéz súlyt felemelni,
de oda egy fáradságos úton
el kell érkezni,
míg lesz az erős a gyengéből...
van távolság, amit le kell győzni,
ha az ember valahova
el szeretne jutni,
addig a vágyott hely
csak a gondolatában él,
minél szebbeket hall róla,
annál inkább kívánkozik,
minél kacskaringósabb az út oda,
annál kisebb eséllyel érkezik
színhelyére a vágyainak...
és talán ugyanaz az ember
nem képes, és ugyanaz
tud szeretni igazán:
sokáig csak gondol rá,
a szeretet csak a fejben létezik,
még nem érzi, azt se tudja,
merre lehet eljutni oda,
hol van az a csodás palota...
talán, nem is önszántából lép
arra az útra,
oda a fájdalom taszítja
és kíséri végig,
míg nem megérkezik
arra a szigetre,
ahol már nem kapni akar,
(belépni oda csak úgy lehet)
eltűnik akkorra
az"én" fontossága,
(a szeretet leküzdhetetlen erejét
az adja)
akkor már örömöt ad az adhatás,
és a feltétel nélküli elfogadás.

2014. augusztus 3.