A barátságról ...
2014. augusztus 4., hétfő
Augusztus - aranyasszony
Augusztus -
aranyasszony
Augusztus a nyárutó,
a kisasszony hava az augusztus,
augusztus az aranyasszony,
a bőség hava, az új kenyér hava,
augusztus a búcsú, és készülődés hava,
augusztus olyan, mint az élet maga:
hol keserű, hol pedig édes,
hol mosolygós, máskor sírós,
mint maga az ember,
rejtegeti magában a jót,
és rejtegeti a rosszat...
ha lapjai a békével,
és szeretettel vannak kitöltve,
legyen az idő bármilyen,
az augusztus,
mint rajta kívül minden,
amiben e kettő benne van,
rossz már nem lehet:
ha egyszer majd elmúlik,
szép emlék lesz
visszagondolni rá...
ha a béke
és a szeretet melege járja át,
úgy az se oly nagyon fáj,
hogy múlóban a nyár:
augusztus
a kisasszony hava,
az új kenyér hónapja,
az aranyanya hónapja,
akár lehet a legszebb,
mind közül a legszebb,
csak a béke és a szeretet
végig legyen vele.
a kisasszony hava az augusztus,
augusztus az aranyasszony,
a bőség hava, az új kenyér hava,
augusztus a búcsú, és készülődés hava,
augusztus olyan, mint az élet maga:
hol keserű, hol pedig édes,
hol mosolygós, máskor sírós,
mint maga az ember,
rejtegeti magában a jót,
és rejtegeti a rosszat...
ha lapjai a békével,
és szeretettel vannak kitöltve,
legyen az idő bármilyen,
az augusztus,
mint rajta kívül minden,
amiben e kettő benne van,
rossz már nem lehet:
ha egyszer majd elmúlik,
szép emlék lesz
visszagondolni rá...
ha a béke
és a szeretet melege járja át,
úgy az se oly nagyon fáj,
hogy múlóban a nyár:
augusztus
a kisasszony hava,
az új kenyér hónapja,
az aranyanya hónapja,
akár lehet a legszebb,
mind közül a legszebb,
csak a béke és a szeretet
végig legyen vele.
2014. augusztus 1.
Augusztus - nyárvég dallama
Augusztus – nyárvég
dallama
Madárdallal
köszöntenek a reggelek,
Enyhék még az
augusztusi hajnalok
Még forrón égetnek a
nappalok
Szerelmesen
turbékolnak a galambok
Estelente ragyognak a
csillagok,
A bodros, bársony
égen növekszik a Hold
*
Az augusztus, a nyár:
a fák illata, a fény ragyogása, napbarnaság: az álmok színessége aranysárgában.
A virágok aranyragyogása, a vizek ezüst csillogása. A hullámok játéka a
szellővel. A csillagok bujasága, a Hold ezüst fénye. A füvek selyemszőnyege, a
szívek hullámverése, a fényben lebegés, könnyben úszó boldogság, szerelem és
szerelem. Bársonytakaró, arany-kék lepellel borítva. Vágyakozás, szárnyalás.
Távolodó lépések, arannyal átitatva. És maga az álom ... A vizek békéje,
mosolya. Lüktetés szempilláid árnyékában. Nyíló álomkapuk, leeresztett zsaluk,
elhomályosuló fények, üde szellő az éjben, behúzott függönyeink redői mögött.
Lugasok a teraszokat övezve. Feltámadó szél, rezdülések a végtelenben a
szeretet hajóján, a lelkek halkan szárnyalóan az éjszakákban.
Azt mondják, az
augusztus száz hangú. Lassan csendesedik a természet, a madarak is elnémulnak
dalaikkal, csak az útra készülődve gyűlnek össze. Lármáznak a környéken,
elköszönve a nyártól, útra kelnek a meleg, a másik világuk felé.
Az augusztus
sürgő-forgó. Folyik a betakarítás, előkészítik a földeket az új élet
elvetésére.
Augusztusi zsivaj,
még a szél is másként fúj: viszi a hangokat a végtelenben. Tehenek legelnek a
réteken, hogy az alkonnyal elinduljanak a házakhoz, a fejéshez, a fehér nedű
langyos bugyogásához.
Az erdőkben is
augusztus van. Zörrennek az ágak, recseg, ropog minden. Találkozhatsz
magányosan, vagy csoportosan bóklászó, gombászó emberekkel. Ez a recsegés,
ropogás az augusztus dallama, zenéje, a nyárvég színei, az ősz érkező hangulata
Szomjas, tikkadt percek ...
Szomjas, tikkadt
percek …
Virulnak a rózsák. A
lombok között sugárözön zúdul.
Nevet és kacsingat a táncoló napsugár, a madarak a
Nevet és kacsingat a táncoló napsugár, a madarak a
ragyogó kék ég alatt
szárnyalnak, szelik a végtelent.
Forró szél fut át a
tájon, de ez a szél enyhet nem ad.
A fákon a gyümölcsök éretten illatoznak,
méhek zümmögnek – gyűjtik az illatos mézet.
Virágzik erdő, mező, a rét, a kert.
Fellegek vonulnak az azúrkék, magas égen.
A szőlőlugasokon roskadozó fürtök.
A fák sűrű lombjai a tűző napban kis enyhet nyújtanak.
A patakocska is tikkadtan csörgedez.
Bőrünkön bronzosan villan a Nap, a gyémántos fény
gyöngyökként csillog, szikrázik a víz tükrén.
Könnyezik a napsugár, szikráit szerte-szét szórva lángként
A fákon a gyümölcsök éretten illatoznak,
méhek zümmögnek – gyűjtik az illatos mézet.
Virágzik erdő, mező, a rét, a kert.
Fellegek vonulnak az azúrkék, magas égen.
A szőlőlugasokon roskadozó fürtök.
A fák sűrű lombjai a tűző napban kis enyhet nyújtanak.
A patakocska is tikkadtan csörgedez.
Bőrünkön bronzosan villan a Nap, a gyémántos fény
gyöngyökként csillog, szikrázik a víz tükrén.
Könnyezik a napsugár, szikráit szerte-szét szórva lángként
lobog a levegő is.
Szomjas a Föld, szomjazik a világ.
Hallgat minden ebben a forróságban.
Szomjas a Föld, szomjazik a világ.
Hallgat minden ebben a forróságban.
Az életünk virágzó kertje
Az életünk virágzó kertje
Tudod arra gondoltam,
ha valaki saját virágoskertre vágyik,
és a sors kegyesen úgy alakítja,
hogy a kertet üresen meg is kapja,
akkor azt igyekszik beültetni
növényekkel, olyanokkal,
amik a kedvére vannak,
amiket szeret, amik
lehetnek a forrásai
a mindennapi örömének...
persze, a hívatlan gaz
betelepszik mindenhova,
de akkor a kertész
nem azt állítja
közepre dísznek,
nem azt öntözi, inkább igyekszik
minél előbb tőle megszabadulni:
ha nem is sikerül mindig,
legalább elhatalmasodni
a rosszat nem engedi...
ilyen kert lehet
mindenkinek a saját élete,
lehetőség van beültetni
sok széppel,
minél többféle a virág,
színesebb a kert annál,
a kertnek az éke minden,
amit az ember az idő során
befogad a szívébe,
mert a kínálat bőséges:
lehet szeretni munkát,
állatot, erdőt, fát,
naplementét, a szivárványt,
a csillagos eget,
zenét, és a színeket,
a madárfüttyös reggeleket,
meg persze a könyveket,
a tavaszt, a nyarat, az őszt
és a telet is, lehet szeretni játszani,
ó, és még mennyi mindent lehet szeretni...
lehet szeretni az embert, mint különleges,
nem egyszerű, különös figyelmet igénylő,
de végül is, ha a kertben jól érzi magát,
ha a szeretet által meggyökerezik,
az a virág örömöt adhat milliónyit...
persze, a gaz
ebben a kertben is felüti a fejét,
de minél több a szeretett virág,
annál kevesebb hely jut neki
az élet virágzó kertjében.
(És persze előfordulhat olyan is,
hogy a jég az egészet elveri.)
ha valaki saját virágoskertre vágyik,
és a sors kegyesen úgy alakítja,
hogy a kertet üresen meg is kapja,
akkor azt igyekszik beültetni
növényekkel, olyanokkal,
amik a kedvére vannak,
amiket szeret, amik
lehetnek a forrásai
a mindennapi örömének...
persze, a hívatlan gaz
betelepszik mindenhova,
de akkor a kertész
nem azt állítja
közepre dísznek,
nem azt öntözi, inkább igyekszik
minél előbb tőle megszabadulni:
ha nem is sikerül mindig,
legalább elhatalmasodni
a rosszat nem engedi...
ilyen kert lehet
mindenkinek a saját élete,
lehetőség van beültetni
sok széppel,
minél többféle a virág,
színesebb a kert annál,
a kertnek az éke minden,
amit az ember az idő során
befogad a szívébe,
mert a kínálat bőséges:
lehet szeretni munkát,
állatot, erdőt, fát,
naplementét, a szivárványt,
a csillagos eget,
zenét, és a színeket,
a madárfüttyös reggeleket,
meg persze a könyveket,
a tavaszt, a nyarat, az őszt
és a telet is, lehet szeretni játszani,
ó, és még mennyi mindent lehet szeretni...
lehet szeretni az embert, mint különleges,
nem egyszerű, különös figyelmet igénylő,
de végül is, ha a kertben jól érzi magát,
ha a szeretet által meggyökerezik,
az a virág örömöt adhat milliónyit...
persze, a gaz
ebben a kertben is felüti a fejét,
de minél több a szeretett virág,
annál kevesebb hely jut neki
az élet virágzó kertjében.
(És persze előfordulhat olyan is,
hogy a jég az egészet elveri.)
2014. július 31.
Lopakodó fény
Lopakodó fény
Az esti égbolton fényt
ontó kristályok,
sziporkázó csillagok
Közöttük a Hold vezeti
a vándort.
Lopakodik az éjben, mosolyog
szelíden,
hogy a pihenni térőt
nyugodalmas álomba ringatva
ölelje!
A csavargó ...
A csavargó...
Tudod arra gondoltam,
a csavargó, aki egész életében
egyik helyről a másikra vándorol,
akár még lehetne
az irigylésre is méltó,
rongyos talán a ruhája,
nincsen összegyűjtött vagyona,
de felelőssége semmi nincsen,
nem mélyed el sehol,
maga után a porban
csak a lába nyomát hagyja:
úgy megy el, mintha
nem is jött volna soha,
a világ nem változik általa...
és, ha nem is változtatja a helyét,
akkor is élhet az ember csavargóként,
ha nem épít a szeretetéből palotát,
ha nem gyűjti a szeretet kincseit,
ha a szeretete nem borul virágba
a világ csodájára...
igaz, úgy már nagy a felelősség,
felelősség azért a másikért:
az az élet
összehasonlíthatatlanul nehezebb,
sokszor fájdalmas,
de sokkal értelmesebb is,
mert, ha igaz a szeretet,
maga után a világban
kitörölhetetlen,
gyönyörűséges nyomot hagy.
a csavargó, aki egész életében
egyik helyről a másikra vándorol,
akár még lehetne
az irigylésre is méltó,
rongyos talán a ruhája,
nincsen összegyűjtött vagyona,
de felelőssége semmi nincsen,
nem mélyed el sehol,
maga után a porban
csak a lába nyomát hagyja:
úgy megy el, mintha
nem is jött volna soha,
a világ nem változik általa...
és, ha nem is változtatja a helyét,
akkor is élhet az ember csavargóként,
ha nem épít a szeretetéből palotát,
ha nem gyűjti a szeretet kincseit,
ha a szeretete nem borul virágba
a világ csodájára...
igaz, úgy már nagy a felelősség,
felelősség azért a másikért:
az az élet
összehasonlíthatatlanul nehezebb,
sokszor fájdalmas,
de sokkal értelmesebb is,
mert, ha igaz a szeretet,
maga után a világban
kitörölhetetlen,
gyönyörűséges nyomot hagy.
2014. július 30.
A szeretet termőfája ...
A szeretet termőfája ...
Tudod arra gondoltam,
aki nem ismeri jól
fáját az almának,
annak télen,
a mezítelen fáról
nem jut eszébe,
hogy az valamikor
fog teremni ízletes,
tápláló gyümölcsöt...
és, hogy tavasszal se borul
egyformán virágba mind,
és van olyan is, hogy ősszel
szüretelni róla nincs mit:
de azért nem reménytelen,
újabb tavasz jön,
hoz újabb lehetőséget...
és, hogy talán,
az ember is egy fa,
talán épp
a szeretetnek a termőfája,
felismerhetetlen,
míg nincsen virága,
amíg életet adó termést
nem nevel ki magából:
van úgy, hogy csak egyet,
de már felismerhető arról,
hogy annak a fának gyümölcse
nem más, mint az isteni szeretet.
aki nem ismeri jól
fáját az almának,
annak télen,
a mezítelen fáról
nem jut eszébe,
hogy az valamikor
fog teremni ízletes,
tápláló gyümölcsöt...
és, hogy tavasszal se borul
egyformán virágba mind,
és van olyan is, hogy ősszel
szüretelni róla nincs mit:
de azért nem reménytelen,
újabb tavasz jön,
hoz újabb lehetőséget...
és, hogy talán,
az ember is egy fa,
talán épp
a szeretetnek a termőfája,
felismerhetetlen,
míg nincsen virága,
amíg életet adó termést
nem nevel ki magából:
van úgy, hogy csak egyet,
de már felismerhető arról,
hogy annak a fának gyümölcse
nem más, mint az isteni szeretet.
2014. július 30.
Lélekdallamok
Lélekdallamok ...
Árnyak suhannak az
éjszakában,
elillannak a Hold
sugarában
Szívünkben mélyült
bánat rejlik
Édes-bús
lélekdallamok zengnek
Sötéten borul ránk a
komor ég,
nem ragyog most csillagfény,
a felhők is komoran
sodródnak
A szeretet igaz, örök
ölelésében
megérint az
elvarázsolt éjszakában,
egy új nap
remény-hajnalában
Lélekbolyongás
Lélekbolyongás
... és ott állsz az
éjszakában, a holdsugártól fénylő horizont alatt.
Sziporkázó, millió
csillag körötted, mégis a kegyetlen magány gyötör.
Lelked sajog az
emlékektől, szívedbe éles tüskét szúr az idő.
A szavak magadba
fojtanak, arcodat forró könnyek égetik.
Szemed előtt végig
suhannak a pillanatok.
Az árnyak kertjében
vagy, ahol fojtogató a csend.
Bolyong a lelked a
végtelenben, de az ösvényre már nem talál.
Lüktet őszülő
halántékod.
Az élet
kegyetlenségeit rég megbocsátottad, és bár félsz az újtól,
mégis vágyod a
szerelmet, egy szerető kéz ölelését,
egy ragyogó szempár
simogató mosolyát.
Feloldozást nyer
Feloldozást nyer
Tudod arra gondoltam,
feloldozást nyer a bűn
bűnbánat által,
de, ha nem okoz égető fájdalmat,
az ember homokot szór rá inkább,
hiába is szeretné, nem képes
mélyen, lelkéből,
megbánni úgy istenigazából...
így aztán soha nincs megtisztulás,
a meglévőre mindig kerül újabb:
míg hordja magában a bűnt,
a lélek nem könnyebbül...
talán, a szeretet kertjébe eljutva,
ahol lehet minden olyan tiszta,
minden olyan földöntúli,
olyan ragyogó,
ott érezhető csak jól,
hogy szentségtörés lenne
beszennyezni azt a tisztaságot...
s valaki
minél tovább időzik ott,
annál könnyebb lesz a lelke:
a bűn talán messzire kerüli
még az álmait is,
a tiszta szeretetet érinteni
szentségtörés lenne
akárcsak
egy tisztátlan gondolattal.
feloldozást nyer a bűn
bűnbánat által,
de, ha nem okoz égető fájdalmat,
az ember homokot szór rá inkább,
hiába is szeretné, nem képes
mélyen, lelkéből,
megbánni úgy istenigazából...
így aztán soha nincs megtisztulás,
a meglévőre mindig kerül újabb:
míg hordja magában a bűnt,
a lélek nem könnyebbül...
talán, a szeretet kertjébe eljutva,
ahol lehet minden olyan tiszta,
minden olyan földöntúli,
olyan ragyogó,
ott érezhető csak jól,
hogy szentségtörés lenne
beszennyezni azt a tisztaságot...
s valaki
minél tovább időzik ott,
annál könnyebb lesz a lelke:
a bűn talán messzire kerüli
még az álmait is,
a tiszta szeretetet érinteni
szentségtörés lenne
akárcsak
egy tisztátlan gondolattal.
2014. július 29.
A szálló időben
A szálló időben
Bánatban élem életem,
szomorú dallamok
lelkemben,
bánatosan zengnek
bennem,
fájdalmasan
összeszorul szívem
Súlyosan nyom életem,
De a remény fénye
megcsillan,
Felolvasztja dermedt
szívemet,
Elgörgeti előlem a
súlyos köveket.
Szép virágok fakadnak
balzsamosan,
A szálló időben
kincsek ragyognak
A szakadék ...
A szakadék ...
Tudod arra gondoltam,
hogy van
a hatalmas tátongó szakadék,
és van az ember, akinek
a szakadékra nincsen szüksége,
időnként mégis találkozik vele,
vissza utat nem lát,
arra kell haladni tovább:
az egyik beleesik, a másik átugorja,
az egyiknek lesz tragédiája,
a másik, milyen csodára képes,
megtudja
a szakadék segítségével...
és van az ördög,
(sokféle arccal jelenhet meg)
és van az ember,
akinek rá nincsen szüksége,
de talán ő is csak annak van kárára,
annak a tragédiája,
aki gyáván borúl ölelő karjába,
de, aki a gonoszt leküzdi,
kerûl győztesként ki,
annak érdemes volt vele találkoznia,
mert ő az erejét kipróbálta,
nem csak képzeli,
hogy meg tudja tenni...
van, aki a szakadékba belezuhan,
van, aki átviszi magasan.
hogy van
a hatalmas tátongó szakadék,
és van az ember, akinek
a szakadékra nincsen szüksége,
időnként mégis találkozik vele,
vissza utat nem lát,
arra kell haladni tovább:
az egyik beleesik, a másik átugorja,
az egyiknek lesz tragédiája,
a másik, milyen csodára képes,
megtudja
a szakadék segítségével...
és van az ördög,
(sokféle arccal jelenhet meg)
és van az ember,
akinek rá nincsen szüksége,
de talán ő is csak annak van kárára,
annak a tragédiája,
aki gyáván borúl ölelő karjába,
de, aki a gonoszt leküzdi,
kerûl győztesként ki,
annak érdemes volt vele találkoznia,
mert ő az erejét kipróbálta,
nem csak képzeli,
hogy meg tudja tenni...
van, aki a szakadékba belezuhan,
van, aki átviszi magasan.
2014. július 27.
2014. augusztus 3., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)