Lüktetés

Lüktetés

Pompás a levegő, remek illatok. Gyöngéd érzelem töltötte el lelkét. Ránézett a polcon lévő fotóra és a fájdalom beleszúrt a szívébe.

A képen festői táj. Szeme előtt megjelentek a szalagszerű, tarka színben pompázó kertek, helyenként erdősávok, a patak és a kedves kis tó. Arany-zöld ragyogású a mező. Lüktet a tavasz. Langyos szellő susog, ringatóznak a fák, a bokrok, de még a fűszálak is. Pacsirták zengték csengő éneküket, a zsenge zöld vetésekből. A kikelet teljes ragyogása. Tavasz, szerelem.

Rózsalugas ölelte a teraszt, hűs árnyat adva. Illatár úszott a légben. A lugas sarkában kerti asztal állt. Itt szoktak ebédelni, kávézni, teázni, vagy egy-egy pohár bor mellett beszélgetni. Madarak zengték melódiáikat. Szeme gyöngéden simogatta a tájat. Szerette volna érteni, miért nem tudnak az emberek együtt érezni a természettel.

Már alkonyodott. A Nap bujkált a fák mögött, és végtelenül terült el a mezőség fölött. A sugarak még behatoltak a fák közé, átfénylettek a lombokon, a bokrokon, s meleg aranyló fénnyel öntötte el a teraszt. Szinte virítottak az orgonalombok. Fölöttük ragyogott az azúrkék horizont és vöröslött alatta a naplemente. Teljesen elcsitult a szél. Bogarak zümmögtek a virágokon. Magasan szálltak, kerengtek a galambrajok.

Ült a lugasban, - álmodozott és gondolataiba mélyedve csodálta e varázslatos világ gyönyörűségeit. Elérzékenyülten, fájó szívvel nézett az estébe, a csillagokra. Szeméből könnyek peregtek, érthetetlenül. Nem volt képes megválni az emlékektől, a hűs szellőtől, és attól a bánattól.

Kisétált a kertbe és könnyesen nézte a csillagokat. Szemeiben fényük tükröződött vissza. Romantikus, álmodozó lelke szárnyalt az emlékekben.

Arról a napról, amikor megismerte ŐT ...

Egy másik világból

Egy másik világból 

Tudod eszembe jutott, hogy azt olvastam,
hogy valaki, közülünk egy ember,
aki már átment már a folyó túlpartjára,
aki mégis visszajött erre a földi világra,
milyen szép emlékeket hozott magával.
Olyan emléket, amit elmesélni nem lehet,
amit nem lehet lefesteni, megmutatni,
amit csak érezni lehet.
Azt mondja elmondhatatlan,
de azért egy rövid szóval
mégiscsak tökéletesen leírta,
ez az emlék,
nem egy ismeretlen túlvilági táj,
nem tejjel mézzel folyó Kánaán,
hanem,
a mi földünkön is ismerős,
minden halandó által vágyott érzés,
a Boldogság.
Átment egy másik világba,
és ismerőssel találkozott,
ismerőssel,
akit egész életen keresztül keresünk,
akit, csak néha sikerül,
mint valami túlvilági szellemet,
egy-egy pillanatra megidéznünk.
Akit azután újra, meg újra elveszítünk.
Vajon kié lehetett az ottani boldogság?
A gazdagságé?
A szépségé?
Talán a sikeré?
Nem, nem hiszem, az biztos,
hogy a szerelem boldogsága volt,
a szerelemé, ami itt is megtalálható,
csak behatárolt,
mert mindig ott van a fényben
árnyként
a fenyegető végső találkozás sötétje.
Arra is gondoltam, miért jött vissza,
ha visszavágyik, ha ott megtalálta,
amit itt keresett.
Aztán arra is, hogy biztos volt valaki,
aki nagyon akarta, hogy visszajöjjön,
akiért érdemes volt visszajönnie.

Bolyongunk ...

Bolyongunk ...

Vénül a szívünk

Elszállnak az éltető remények

Figyeljük rendszertelen ritmusunkat

Kusza érzések, fájó emlékek, elhomályosuló fények

Már csak árnyak kísérnek

Utunkat bolyongva járjuk

Míg víg a Nap, ahogy ragyogva kél a keleti égen,

de már meleget nekünk nem ad, ha olykor meg is simogat

Szárnyalunk a fénnyel

Szárnyalunk a fénnyel

Az élet egy törékeny porcelán

Ijesztő réme a magány

Szimfóniák sora a sorsunk,

lágy vagy vad melódiák közt

Üzenetekkel szárnyalunk

az alkonyi égen a fénnyel,

a naplemente bíbor palástján,

az égi csarnok izzó látványában,

e ragyogó színpompában

Örök igazságok

Örök igazságok

Tudod, arra gondoltam,

az életben vannak örök igazságok,

amik a felszínen jól hangzók,

de a mélyen

talán nem is annyira igazságok,

újra elgondolkodtam a hűségről,

mint az egyik legszebb erényről,

hogy mikor van szükség

őrá, a hűségre,

talán, mikor kiderül a tévedés,

mert ha én téged szeretlek,

akkor nincs szükségem

hűségesnek lennem,

mert ha akarnék, se tudnék

tőled messzire elmenni,

nem kell semmit se tennem,

elég egyszerűen csak szeretni,

nem azért vagyok Neked,

mert ilyen a természetem,

a maradásom szeretetből fakad,

ehhez nem kell akarat,

az ember sok minden mellett kitart,

az erényes embernek kitartó a természete,

kitart mindhalálig a tévedése mellett,

kezdetben nincs is szükség a hűségre,

a hűség harc a hűtlenség ellen,

miért is lenne valaki hűtlen,

míg hiszi az eszmét,

bízik a saját kimondott szavában,

az egyedül üdvözítőnek hitt vallásában,

ehhez még nem kell hűség,

hűségre akkor van szükség,

amikor bizonytalan lesz a biztosnak hitt,

amikor a feje tetejére áll minden,

s ettől minden olyan bizonytalan lesz,

később már biztos a tévedés,

szíve szerint változtatna az ember,

mikor kiderül,

tévedés volt az őszintének gondolt szó,

téves volt a hit,

vallásának egyedül üdvözítő voltában,

ilyenkor fordul a hűséghez,

azt hiszi, önmagához hűséges,

mikor kitart a tévedése mellett,

nem is gondolja,

a felismert tévedéshez való ragaszkodás

már nem tévedés,

hanem valódi hazugság,

hazugság kitartani amellett,

ami már nincs,

a hűség akkor kap főszerepet,

mikor elfogy a HIT,

a Remény,

és a Szeretet,

amik nélkül hazugság a maradás,

a rosszul választott úthoz ragaszkodás,

az ember azt hiszi,

ha törik, ha szakad,

már azon kell végigmenni,

legyen az göröngyös, szeretetlen,

csak mert egyszer tévedésből arra tévedett,

hogy hű maradjon önmagához,

eggyé válik az úttal, azzal,

amelyik nem is a része,

csak kísérője,

pedig, ha utat cserélne,

levetné, mint a rossz kabátot,

nem önmagához,

csak a tévesen választott úthoz lenne hűtlen.

A szerelem nem múlik

A szerelem nem múlik

Szárnyalni szárnyak nélkül

Szárnyalni szárnyak nélkül

http://youtu.be/h8VGQTtENSs 

Szárnyalni szárnyak nélkül.

Belekapaszkodni a csillagokba.

Fogni egy segítő, szerető kezet,

mely megvéd a zuhanástól.

Féltő karok ölelésében elsimulni.

Beleborzongani ebbe az érzésbe.

Szívünkből kiűzni a szomorúságot.

Visszaemlékezni a szép pillanatokra.

Hálát adni az éltető napfényért

és életünk minden egyes percéért,

sorsunk ösvényein – a célbajutásért.

Szárnyak nélkül, a szeretet szárnyain repülve

Szárnyak nélkül, a szeretet szárnyain repülve 

Hányszor figyeltük fájó szívvel az ég madarait,

hányszor sóvárogtunk,

kívántuk magunkat a helyükbe.

Irigyeljük szegényektől azt a keveset,

ami jut nekik, mert fáj,

hogy mi földhöz ragadtunk,

fáj, hogy nem repülhetünk a csillagokig.

Pedig, ha saját szárnyainkon szárnyalhatnánk,

egyszeriben nehéz teher lenne,

fájna, és fárasztana, a színe se tetszene,

kevés lenne a sebesség, akkor a fényt irigyelnénk,

mert gyorsabb, mert ragyogóbb,

mert messzebbre hatolóbb.

Észre se vennénk, milyen gyönyörű dolog a repülés,

mint ahogy azt se vesszük észre,

milyen csodás, hogy élünk,

hogy vagyunk, hogy szeretnek,

és szeretünk, hogy milyen gyönyörűséges,

milyen csillogó a fény sebességével

a szeretet szárnyain

szárnyak nélkül is repülni.

A világ olyan ...

A világ olyan ...

Tudod, arra gondoltam,

talán a világ olyan,

mint egy gyönyörű lelkű,
tökéletes hallású,

a zene minden magaslatát,

és minden mélységbe vivő dallamát ismerő,

talán ma még meg sem született szerző műve,

zene, ami olyan tökéletes,

amit mi tökéletlenek nehezen értünk meg,

vakságunkban azt gondoljuk,

a hiba benne van,

pedig mi nem vagyunk elég érettek hozzá,

kicsi a tudásunk, süket a fülünk,

a ritmusát se érezzük,

sokszor az előadás is tökéletlen,

hamisak az orgonából kicsalt hangok,

égi zene, földi orgonából,

isteni zene, ember szájából,

ami nem a mű,

az, az előadás hibája,

van, hogy az előadó üzletel vele,

pénzzé teszi a megfizethetetlent,

de a zene nagyságán nem ront a meg nem értés,

attól a tökéletes tökéletes marad,

ha a hozzá nem értő nem veszi észre,

de ha egyszer a fájdalomtól elnémul az ember,

amikor már azt hiszi, semmi jó nem érheti,

mikor már mindenről lemondott,

akkor abban az üres csöndben,

amiben nincs más csak szenvedés,

talán elér hozzá a teremtés,

a mennyei zene csodás üzenete.

Reggeli ragyogás

Reggeli ragyogás

A kert reggeli ragyogása

az azúrkék égbolt alatt,

madarak szárnyalása,

víg ébresztő csicsergése,

a lombok közt a fény játéka,

zöld fűszőnyegen harmatcseppek

Köszöntik az új reggelt

Titkok osonnak ...

Titkok osonnak..

http://www.youtube.com/watch?v=-tA8xvMKfa4

Gyönyörű, ragyogó szemsugár. Benne virágok nyílnak, a Nap aranylóan ragyog. A vizek vidám dallamot zengnek, minden fűszál zenél. Elringatnak az esti égbolt csillagai. A lelkekre az éjszaka égi fényt terít. A végtelen óceánját ezüst holdfény fonja át. Tündérek szárnyalnak, a szemekre álomport szórnak, versenyre kelnek az érzésekkel – otthonod őrzőjévé lesznek. A felhők felett, s a felhők alatt titkok osonnak, az elcsendesült bánat elsimul. A hajnali pír új fényt ad az új napnak – reménnyel, szép dallamokat átölelve, madarak szárnyalása, vidám csivitelése a harmatos reggelben.

Az életünket kényszerek alakítják

Az életünket kényszerek alakítják

Tudod, arra gondoltam,

az életünket kényszerek alakítják,

van külső, és van belső belőle,

az elvárás, a kívülről érkező

megmondja, milyennek kell lenni

annak, aki azt szeretné,

mások elfogadják, befogadják,

s nekünk ez valamiért fontosabb,

ezért maradunk a felszínen,

s hogy mit mond a mély,

azt meg se halljuk,

talán mert azt hisszük,

az nem olyan fontos,

vagy mert nincs rajta a pecsét,

hogy megfelel mindenkinek,

mintha a komoly beszéd hidegen hagyná,

csak a fecsegést hallaná meg az ember,

fontos csak tökéletesnek látszani,

az elvárás mondja meg,

mi van hasznára az embernek,

milyennek kell lennie,

hogy megérdemelje nagybetűvel

a szót, hogy Ember,

a kívülről jövő hang mindent tud,

azt is, ki mennyit ér,

milyen a jó, milyen a rossz ember,

és az ember igyekszik megfelelni,

vagy éppen ennek szembe menni,

de az élete mindig az elvárások körül zajlik,

nem a mélyről jövő szó az uralkodó,

akkor igazán értékes az ember,

ha sokakat szeret,

s mert az akar lenni,

egymás után ássa a szeretet-kutakat,

nem marad ideje, energiája,

s ezért nem jut le a mélyre,

mindig csak a talajvíznél marad,

nem jut az éltető, tiszta forrásig,

a mennyiség a minőség rovására megy,

s az ember elhiszi,

a sok felszínen lévő érzés többet ér,

mint az egy, mélyből gyökerező,

a szót, hogy szeretlek

elvárásból többször ejti ki,

mint ahányszor belülről feszíti,

talán ezért van, hogy sokat beszél,

mégis keveset mond az ember.

Wass Albert - Vízcsepp ...

Wass Albert

A természet mosolya ...

A természet mosolya...

http://m.youtube.com/watch?v=EJ6O9eDXOSk

A leveleket a tavasz hozza,

az ősz sárgán elhullassza,

a Nap élteti, eső öntözi.

Minden fűszál életre kel,

minden kis mag újra pattan,

kinyílott ibolyák virítanak,

a természet mosolyra fakad.

Vidám dalt susog a szél is,

kivirágoznak a sétautak,

neked zengnek a madarak.

Változunk ...

Változunk ...

Tudod, változnak az idők,

változunk mi is, emberek,

míg nagyon fiatal a fiatal,

szeretné, ha önmagáért,

nem csak a testéért szeretnék,

pedig akkor

talán még nem is önmaga,

ahogy változik az idő,

az ember egyre jobban elhiszi,

maga miatt szeretik,

de nem hiszi el,

hogy a testéért is szerethetnék,

pedig, ha a tükörbe belenéz,

nem elégedetlenebb,

mint akkor,

mikor csak húsz éves volt,

de akkor a tükör előtt

a tökéletest hiányolta,

később, sokkal később,

 â01Eahhozâ01D képest elégedett.

Tudod, változnak az idők,

változunk mi is, emberek,

míg nagyon fiatal a fiatal,

szeretné, ha önmagáért,

nem csak a testéért szeretnék,

pedig akkor

talán még nem is önmaga,

ahogy változik az idő,

az ember egyre jobban elhiszi,

maga miatt szeretik,

de nem hiszi el,

hogy a testéért is szerethetnék,

pedig, ha a tükörbe belenéz,

nem elégedetlenebb,

mint akkor,

mikor csak húsz éves volt,

de akkor a tükör előtt

a tökéletest hiányolta,

később, sokkal később,

ahhoz képest elégedett.