2014. április 8., kedd

A szeretet értéke ...

A szeretet értéke ...


A kapcsolatokról ...



A kapcsolatokról ...

Tudod arra gondoltam,
hogy időnként
meg kellene vizsgálni
a kapcsolatokat.
Megtudni, mi az a kapocs,
ami összetartja őket.
Szembenézni magunkkal,
meg a körülöttünk élőkkel.
Megtudni,
nem esetleg mesterséges a zár,
nem esetleg azért zár,
mert rozsdás.
Egyszerűen berozsdásodott,
azért zár olyan szorosan.
Vagy nincs is zárva a lakat,
Csak a megszokás.
Vagy a félelem bilincse
az egyedülléttől.
De ahhoz el kéne menni,
ahhoz egyedül kéne maradni.
Talán mindenkinek kellene
egy otthon,
ahova nem hív senkit,
csak vár.
Ki jön hívás nélkül.
Ki az,
akinek hiányzik.
Ő hova menne,
ha nyitva lenne a lakat.
Talán akkor mindenki
a helyére kerülne.
Vagy megtudná,
Nem tartozik senkihez,
Nem tartozik senkinek
Talán az lenne a szabadság.

Tavasz a természetben



Tavasz a természetben



A tóparti, patakparti füzek apró leveleket bontanak, barkáik kivirágoznak.
Zöldell a fű körbe-körbe. A bokrok is friss hajtásokat hoznak
Zsonganak a bogarak, zümmög az élet a ragyogó napfényben.
Csivitelnek a madarak, a víz felett szárnyalnak az azúr ég alatt, vidáman dalolva.
A hullámok játékosan incselkednek egymással, a szél vidáman oson a lombok között.
A víztükör felett szitakötők hintáznak, a vizek vidáman csacsognak, csilingelnek.
A sűrű sás és nádas felől nyüzsgő élet zsong. Tücsökzene, békaszerenád  messzire zengedez.
A fák vidáman nyújtózkodnak a Nap felé, sugaraiban fürdetik ágaikat.

A réteken, a kertekben a fű között a pitypang apró sárga kis csillagokként élénken virít.
Álmodozásaiból ébred az egész világ. Nevet a ragyogó Nap, sugaraival simogat.
Fényt ad az eddig sötét zugokba, feltárva a mély titkokat.
Az égbolt egy vidáman nevető kék szem. Olykor tavaszi eső öntözi a friss füvet. Vidáman nevetve fut le a faágakon, gyöngyszemekként gurulva, lepottyanva az alatta lévő ágacskákra.
Galambok turbékolnak, évődnek párjukkal, majd csoportosan felröppenve ragyogtatják tollaikon a napsugarakat.
Kandúrok verekednek szerelmükért.

Ha kissé hűvösek is, de csodaszépek az esték. A Hold ezüstösen fénylik az égi kertben,
Udvarában apró kis csillagok sziporkáznak.
Puha szárnyával ringat el bennünket a nyugalmat adó,- csendes, békés álom.

Sorscsillagom



Sorscsillagom

   

Átvirrasztott éjszaka után
várom a hajnalhasadást
Figyelem az árnyakat, fényeket,
szívemben őrzöm az emlékeket
Sorscsillagom homályosodó fénye,
forró könnyeimnek utat adó érzése
Szemredőm lecsukódik szememre,
zaklatott álomban végre elpihenve

Öröm és bánat



Öröm és bánat 



Az ember tudja, ha figyeli önmagát, könnyen észreveszi, hogy nem mindig a körülmények okozzák az örömét, és a bánatát. Vannak ok nélküli örömnapok, amikor a világ szép, és vannak napok, amikor ugyanaz a világ keserűen kiábrándító.
Nem a világ lesz naponta más, hanem a mi hangulatunk a változó. Talán, ha meglátja magát az ember kívülről, akkor megtanulhatja befolyásolni, megtanulhatja szépnek látni a világot. Az ember először csak az alsó lécet viszi át, azután, ha sokat gyakorol egyre magasabbra ér.

A hegedű és az öreg vonó



A hegedű és az öreg vonó


Volt egyszer egy öreg hegedű és egy öreg vonó, akik véletlen folytán találkoztak, együtt megszólaltak, és úgy gondolták, hogy jó nekik együtt lenni, jó lenne örökre így maradni. De az öreg hegedűnek volt már vonója, és a vonónak is hegedűje. De az élet szigorú rendet rakott, mindenki menjen oda ahol eddig volt. Nem törődött azzal, hogy két szívet is összetör. Sírtak mind a ketten. Gazdái unták már a vonó nyafogását, és mérgükben kihajították az ablakon. Kihajították, de pont annak az ablaknak elibe, ahol a hegedű emlékezett különös szerelmére, és ettől az emléktől gyönyörű dalra fakadt. A vonó egy ideig hallgatta, fájt neki, hogy nélküle is megtalálta öreg szerelme a hangját, és bánatában elvonszolta magát a nagy folyó fölé a hídra. Már majdnem sikerült átdobnia magát a korláton, mikor megszólította az élet. El akarsz dobni magadtól, pedig mikor üresnek éreztél, megmutattam neked a legszebb kincsemet a szerelmet, mikor vigasztalanul sírtál, kedvesed ablaka elé kísértelek, hogy reményt nyerj a hangjából. Te mégis a hídra jöttél, hogy vízbe ölj, eldobva magadtól mindenféle esélyt.

2014. április 2., szerda

Pitypang



Pitypang

Pitypang élénk vidám színe
Susogó pillanatok szétterülő meséi,
Árnyak, érzések tavaszi neszei.

Színek, fények, illatok
Falevelek lágy zizegése,
Lombok között madarak zenéje.

Tengernyi, ömlő könnyáradat
Örök, múlhatatlan hűség a szívemben
Lángoló, átölelő szerelem.

Ó, Április!



Ó, április!

Nahát az április!
mint egy neveletlen kamasz,
azt se tudja, mit akar,
hol kacag,
hol meg sír,
levelekkel kergetőzik,
a tojáshéj
a fenekén ott van még,
de nagynak képzeli magát,
hol van ő még a májustól,
és mégis szerelmes,
kiszámíthatatlan,
gyermek,
aki majdnem felnőtt már,
de ki magával se tudja,
mit is kezdjen, oly bolondos,
néha meg borzasztón komoly,
sírásában is elneveti magát,
nevetés közben is könnyezik,
szivárványt játszik...
bolond,
egyszer hideg, másszor meg forró,
és olyan szeles is,
utálatos, mégis oly aranyos
azzal a setesutaságával
megbolondítja az embert,
eszébe jut: kabátot parancsol,
máskor meg a póló sok,
jaj, csak már felnőne,
az esze megjönne…
ha belép a májusba,
talán megkomolyodik,
vagy mégse,
marad ő mindig az április,
a feje lágya soha se nő be.

2012. március 29.

Köszöntünk Áprilisi sugarak



Április - Tavaszillat




Áprilisi sugarak




A messzi végtelenből ránk hajol a távoli azúrkék égbolt.

A csendesen kelő Nap fénye beragyogja a horizontot.

Az összefonódott ágak között játszva csillámlik át a fény.

A fű, a bokrok és az ébredő virágok nedves harmattól csillognak.

Szellő szárnyal, táncolnak a sugarak, libegnek a táj felett.

A Föld átható, tavaszi illata részegítően lengedez a levegőben.

*

Bolondos, ravasz nappal kezdődik a hónap. Fodrozódó felhők a horizonton. Zöld-aranybársony fű, kipattant rügyek, szirmot bontó virágok a tavaszban. Korán ébredők, hűvösek a reggelek, didergő az ébredés, de a pironkodó, szivárványszínekbe öltözött   napsugár tűzben ég, gyorsan felszárítja a harmatot és enyhet nyújt. Ragyogó fénysugár melengeti lelkünket, szívünket, a természetet, feledtetve velünk a telet. Igazán nagy festőművész a tavasz. Minden színt újra fest, átfest. Hamvas ibolya, tavaszi virágok ezernyi színben, szirmot bontanak a virágzó fák, bokrok. Aranyeső fényszikráit szórja, mint apró, pici aranyló pillangók. Csupa szín, ragyogás a természet. A patakok vize vígan csörgedez, fut az erdőn, a virágzó réten át. Víg szellő játszadozik a lombok, a virágok között. Kikelettől ittas madarak zengik dalaikat, ébresztik a hajnalokat. Rigók fütyülnek, pacsirták zengedeznek. Keltetik pici fiókáikat. Lenge szellő, vagy vad szél szalad a tájon. Bolondos esőcseppek szállnak a szél szárnyán, szomjat olt a vetés, minden egyes fűszál. Kövérít, gazdagít az éltető víz vetést, fákat, gyümölcsöket, virágokat. A tócsákban gyönyörködik magában a napsugár, az égbolt azúrkékje világlik vissza tükrében. Tündérdal minden egyes pillanat, az égbolt azúrkék ablakából, fényhíddal összekötve a Föld és a Végtelen.
Bíbor-arany a naplemente. A Holdsugár ezüstösen, vagy tüzesen világít.
Április! Köszöntünk április, fecskecsicsergős április! Szárnyaló hárfadallamokban – bontsd ki a természetet!

*

Záporoznak a napsugarak

A vizek visszatükrözik a fényt

Szemünk öleli a messzeséget

Tavasz illatát hozza a szél.

Meleget adó ...






   
Tudod arra gondoltam,
napfény nélkül
nem csírázna ki az élet sem,
nem lenne fű, fa, virág,
és nem lenne,
ki örülne mindennek …
és talán,
mint a fény az életnek,
a léleknek a szeretet olyan,
nélküle szegény sötétben van,
megdermed, mintha csak
nem is létezne,
számára
a szeretet fénye nélkül
élet nincsen…
de ha felragyog a sugara
az éltető napjának,
a legridegebb lélek is felenged,
s magából ontja
a szebbnél szebb virágokat…
virágok,
miknek a gyökerei
a szeretetből táplálkoznak,
attól növekszenek, illatoznak,
virulnak, életben őket az tartja …
akkor már látható szemmel is:
egyértelművé válik,
hogy a vád hamis,
a lélek igen is létezik,
életre kel,
megmutatja magát
teljes pompájában,
ha ragyog rá
a meleget adó fényesség.

Csillogó gyöngyökként ...



Csillogó gyöngyökként ...

Lelkem tartod tenyeremben
Lelked tartom tenyeremben
Belesimuló - lelkem rebben
Belesimulsz – lelked rebben

Az ágakon a madarak tollai libegnek. A galambdúcok körül tojáshéjak – a keltető madarak alól repedezve – lehullva. Szeretem az ébredő tanyavilágot, a kanyargó, homokos földutakat, az utak felett összeboruló falombokat, a madarak trillázását. A felhők vándorútjukat járják, robognak az égi utakon. Közöttük azúrkéken átsejlik az égi tenger. A földből könnyű dallamként szállnak az illatok. Esik és süt a nap. Érdekes kapcsolat. Az ég fél szeme sír, másik ragyogóan fénylő. Mélyen beszívom az eső és a föld illatát. A fű zöld selyemsálként teríti be a határt. Csillogó gyöngyökként játszik a napfény az esőcseppekkel. A lombok susognak, s a már elvirágzó fákról sziromzápor hull a földre. Békák csobbannak a tóban, a nádasba madarak trilláznak. Különleges varázsú a természet. Színes a rét, virágok tarka kavalkádján igazgyöngyként csillognak az esőcseppek. A pitypang arany virágai, mint fénylő, sugárzó nap.
A leszálló estében a fák szinte a csillagokig érnek. Lelkem mélyéig hatolnak az érzések. Fények, - árnyak, - álmaim álmok, - ízek, - illatok.
Fénylő, csillogó ezüst holdsugár. Új fények ragyogják be szívemet, de az érzés örök: SZERETLEK!

Két félből elválaszthatatlan egész



Két félből elválaszthatatlan egész

Tudod arra gondoltam,
hogy az almából egy fél is alma,
a fontos tulajdonságait
az is magában hordja,
de a napot, ha elfeleznék,
csak kapná meg az egyik felét,
ha birtokában csak az éjszaka,
vagy övé lenne csupán a napos rész,
hamar bele pusztulna az ember abba,
azt az egészet a két különböző fél alkotja,
és az úgy a tökéletes, úgy az élhető...
és, mint a nap,
amelyiknek a huszonnégy órája
két félből,
éjszakából és nappalból áll,
úgy a szeretet is akkor egész,
ha az ember tulajdonában van
mind a két rész,
abból áll az ōsszetartozás össze...
ha csak az egyik az övé,
akkor jobb,
ha meg se születik, mert,
mint a folytonos ébrenlét,
vagy az örökös sötét
csak kínozza,
bele is pusztulhat abba,
aki magában hordja:
a szeretet boldogsága
az önmagában
csak bánatot okozó
két félből világrajött
elválaszthatatlan egész.

2014. március 27.

A szeretet azaz energia ...


A szeretet azaz energia, ami összeköt mindent... és minden darabokra hullik nélküle. Ha a saját életed valamilyen szinten "darabokra hullik" talán itt az ideje, hogy hozzáadj némi szeretetet. De ne várd hogy kapj. Tégy úgy, mintha nem bírnád kivárni hogy adj. Burkold az életet szeretetbe és figyeld ahogy minden újra összeáll.

Neale Donald Walsch

Jól dönteni ...



Jól dönteni ...

Tudod arra gondoltam,
ha a madarakon, az erdei állatokon,
a virágokon múlana,
a Föld a kezdeti állapotban
megmaradt volna,
nem romlott volna,
igaz, előre se lett volna haladás...
a kezdet tökéletes,
de, mint egy festmény, ami csodás,
mozgás nélkül
olyan lett volna az egész:
talán az ember azért kapott
gondolkodásra kész agyat,
hogy az egészet fejlessze tovább,
azért kapott szívet,
hogy jóvá hagyja az okoskodást,
és azért kapott dolgos kezeket,
hogy végrehajtsa a tervet...
az adottságaival, (a kapottságaival)
építhetne csodálatos paradicsomot,
olyat, ahol unatkozni nem kell soha,
ha nem tartaná az észt oly nagyra,
nyoma sem lenne a romlásnak,
ha nem hinné azt,
hogy jól dönteni szív nélkül is lehet.

2014. március 27.