2014. március 25., kedd

Vagy? - vajon? ...



Vagy? – vajon? …

Azt olvastam valahol:

- boldog a fa, - mert nem érez, ahogy mi
- boldog a kő, - mert nincs szíve, - de
- boldog a szél,- mert fújdogál szerte szét.
*
Bár sírni a szél is tud, szerintem - sőt zokogni.
Mert a legnagyobb bánat az, ha élni kell szívünkben maró kegyetlen fájdalommal.
Fájdalommal, ha szeretünk és viszont szeretetet nem kapunk.
Szeretet? - bánat?  - fájdalom és kín.
Szeretni, gyötrődni, gyötrődve szeretni.
A fájdalom - marcangoló kín, égető érzés.
Szeretettől, - az érzésektől, - a csalfaságtól, - a hazugságoktól óvni a szívet, meg kellene mindettől óvni a szíveinket. Megmenteni a kínoktól, és legfőképpen a szerelemtől - ha mindez olyan egyszerű lenne.
De vajon lehet e a szívet mindezektől megmenteni? Vagy mindezektől edződik a szív?

Mániák ...



Mániák ...

Tudod gondoltam,
hogy vannak mániák,
amik tönkre képesek vinni
az amúgy elviselhető életet:
az igazság nem számít,
ha minden ész érv ellene szól is,
ha olyan az ember,
azt hiszi rendíthetetlen,
akkor is, ha teljesen alaptalan,
hogy mások által üldözve van,
valójában világosban is
a sötét ellenséget látja,
pokollá lehet az élete...
és ha van mánia pokolba vivő,
lehet talán olyan is,
ami megszépíti
a különben nem vidám életet,
nem mindig valóság,
lehet csak mánia,
hogy az ember érzi a felé áradó szeretetet,
ha mánia, azon nem változtat semmiféle
ellenkezőjét igazoló bizonyíték...
de talán, az igazságot bizonyítani
olyan lenne csak,
mint elvenni az élet ízéből a sót,
mint kisgyermektől a karácsonyi angyalt,
mint hívőtől az Istent:
mert kell, hogy az ember érezze azt,
ami az egészet széppé varázsolja,
akkor is, ha csak mánia,
ha egyszer jobb vele,
mint amilyen lenne nélküle.

2014. március 24.

A szél vitorláiba ...



A szél vitorláiba …

Galambok keringenek felettünk,
ég és föld között kifeszített szárnyakkal
a szél vitorláiba fonódva táncolnak.

Szárnyaikon ezüst fények játszanak,
míg alant a víz hullámai csillognak

Elröppennek az örökös kékségbe,
a fények végtelen birodalmába,
egyre távolodva a csönd világába.

A legfontosabb: a miért



A legfontosabb: a miért

Tudod arra gondoltam,
az élethez való ragaszkodás
sokszor határos a csodával:
az ember megérkezik
egy folyvást forgó bolygóra
valahonnan, és tart valahova,
az is lehet, hogy a semmiből jött
és majd a semmibe érkezik,
mint a viharos tengeren a hajótörött
keres egy kapaszkodásra alkalmas pontot,
az lesz az ő éltető istene,
akik, /amik/ hagyják magára sorba...
fuldokló kapaszkodik fuldoklóba,
hogy aztán az ember újra, meg újra
maradjon magára,
keresve az újabb kapaszkodót
az ismeretlen bizonytalanságban
a száguldó bolygón,
ahol labilis az egész helyzet:
de talán csak addig,
míg valaki meg nem találja
a kapaszkodót,
az értelmet saját magában...
igaz, az tovább sem tudható,
hogy hová és hogy honnan,
és az se, hogy meddig tart,
van-e öröklét,
vagy egyszer az egész véget ér,
de, aki a szeretetet magában megleli,
annak már nem kérdés tovább
a legfontosabb: a miért...
nem harc a semmi ellen már
az életbe való kapaszkodás
a bizonytalan semmiért,
ha van csak egy biztos pont,
nem is olyan ingatag,
nem is értelmetlen az egész.

2014. március 24.

Wass Albert - Az aranymadár



Wass Albert
Az aranymadár

, , . . . Amikor már nagyon fáradt leszel,
és nagyon céltalannak érzed a sorsodat:
egyszerre csak érted üzen a zöld erdő.
Először csak egy kis szellővel,
mely csak úgy végigsurran melletted az utcán.
Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit,
de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák. . .
illatukat neked gyűjtik a rét virágai. . .
jöttödet lesi az ösvény. . .
jöjj, siess. . . !

Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy.
De nem mehetsz.
Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen,
és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő.
Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat,
és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét.
Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán,
és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor.
Szemedből előtörnek a könnyek,
elmossák rólad a láthatatlan láncokat,
kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken,
bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen.
Keletnek, mindig csak keletnek,
amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint

2014. március 22., szombat

A barátságról ...

A barátságról ...


Örök körforgásban ...




Örök körforgásban …

 Hírhozó, daloló madarak a sodródó felhők alatt. Táguló horizont, azúrkék világ.
Duzzadt, kipattanó rügyek a természet ölén, arany-zöld lombok bujaságában.
Fújdogálja a szél az apró levélkéket bontó ágakat, a tavaszi duzzadt rügyeket.

Elmerülünk az ébredés csodáiban.

Üzenetet hoz-visz a tavasz - szerte a világban – szívektől szívekig.
Hogy mi is van bennünk?
Minket is kicsomagol, a rejtélyek megnyílnak, akár a Kikelet.

Minden tavasszal újra kezdünk – kíváncsisággal - a természettel együtt.
Libegünk a széllel, sodródunk a felhőkkel, ragyogunk a fénysugarakkal.
Mosolygó fények – színek kavalkádja az alkonyban, majd a sejtelmes este sötét bársonya.
Az éjszakában a Hold ezüst fénye a csillagporos égbolt végtelen horizontján.

Örök körforgásban…

Tavasz az ideje ...



Tavasz az ideje ...
Tudod arra gondoltam,
a természet, ha egyáltalán
a szerelemre képes,
annak a virágba borulásnak
a tavasz lehet az ideje,
azt a virágok tudják,
s mint egy adott jelre,
úgy kezdődik az öltözés
az ünnepi díszbe...
tudják,
vagy inkább az összetartozóknak
dobban meg a szívük egyszerre,
s a lelkük olyankor borul virágba...
az ember azt gondolja,
tetszeni neki akarnak,
pedig csak haszonélvezője
a virágok gyönyörű szerelmének...
és talán van úgy is,
hogy egy virág eltéved,
s az ember mosolyogva,
meghatva nézi
a novemberben érkező ibolyát,
pedig talán szomorú a történet,
mert, hogy neki
egyedül dobbant a szíve,
s a rideg magányban
megfagy a lelke...
talán az ember szerelmének is
megvan a virágba borulás
pontos ideje,
amikor két összetartozó szív
dobban meg egyszerre,
de, mint a novemberi ibolya,
könnyen téved el az ember is,
s marad a szerelmével magára.



2014. március 22.

Csitáry-Hock Tamás - Van a tavasz ...



Csitáry-Hock Tamás
Van a tavasz …

A tavasz nem csak önmagában szép, nem csak önmagáért szereted. (...) A tavaszban ugyanis már ott van a nyár ígérete. A ragyogó napsütésé, a melegé, az életé. Még nincs nyár, de már tudod, hogy jön, hogy az következik. Így a boldog várakozás ideje is a tavasz. És így kétszeresen szép. De van egy még szebb tavasz. Ami a szívedben, a lelkedben ébred. És ez a tavasz a legszebb, a legfontosabb. Mert ha a szívedben, a lelkedben tavasz él, akkor az ablakon túl lehet tél, lehet vihar, lehet bármi... ha kinézel, te csak virágzó magnóliát, nyíló virágokat, repdeső katicákat, csörgedező patakot látsz. Mert a lelkedből látod. A tavaszt. Szíved tavaszát.

A természet dallama



A természet dallama




A szerelemvirágok titkokat súgnak,
Széthintik kincsüket szívünk felé.
Kikelet szellői simítják arcunkat.
Mosolyt varázsolva ajkunk köré.

A napsugár ezer színt varázsol szerte,
A természet lágyan dúdol egy dallamot.
Cseng-bong a patak, ragyog a víz tükre,
A fű dús selyemsálként borítja a partot.

Azúrkékre festi a tavasz az égboltot,
Sugárszálak szúrják át a horizontot.
Meghitt titkokról lebben fel a fátyol,
Szerelmes szerenád zeng a csalitból.

Visszavágyunk ...



Visszavágyunk ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember szereti a különlegeset,
és van úgy, hogy megpillant
egy szép, addig ismeretlen tájat,
benne beteljesedni álmai vágyát látja,
azért úgy dönt, vele az életét összeköti,
a házát odaépíti,
mutatja barátainak büszkén...
reggelente kiül a tornácra,
gyönyörködik benne onnan,
míg egyszer csak azt veszi észre,
nem is különleges,
lehet annál sokkal szebb is,
időnként mellette már unatkozik,
más tájakra vágyik,
csak, mert nem szereti annyira,
zegét zugát be nem járja...
a táj, amelyik szeretve van,
mindig mutat valami újat,
aki őt szeretve
összeköltözik vele,
soha meg nem unja,
minden apró forrását,
kicsinyke fűszálát,
még a hervadását is csodálja...
megismeri minél jobban,
annál inkább azt gondolja,
hogy nincs a világnak
még egy olyan csodás,
megunhatatlan pontja,
ahova. ha az élet vihara
máshová sodorja,
vágyik mindig vissza.

2014. március 21.

Boldog, aki ...



Boldog, aki…

Boldog,
aki a napkeltét veled éli
boldog,
aki a felhők játékát veled nézi
boldog,
aki a szivárványt veled csodálja
boldog,
aki benned lel örök otthonra
boldog,
aki veled örül és féltőn ölelhet át
boldog,
aki téged várt és rád talált
boldog,
aki a naplementét a szemeddel látja
boldog,
ki az éjszakát veled együtt álmodja

A boldogság különleges ajándék



A boldogság különleges ajándék 

Tudod arra gondoltam,
hogy a boldogság az életnek
különleges ajándéka,
de, ahogy az élet adja,
úgy vissza is veszi, tán,
hogy örökké vágyjanak rá...
az igazi csak egy pillanat talán,
az ember azt a magas pontot eléri,
a következőben már,
mint az ejtőernyős ereszkedik vissza,
(szerencsés, ha a körülmények
még soká lebegtetik)
de előbb, vagy utóbb kerül újra
a földközeli állapotba,
és még jó, ha szerencsésen megússza:
olyan magasról a zuhanás
lehet végzetes ...
ahogy az idő múlik,
a repülés képessége is
lecsökken rohamost,
már nagyon ritkák
az oly fontos
boldogságpillanatok,
s ha a szám a nullára csökken,
az egésznek az értelme is minimális,
akkor érdemes leadni a a régit,
s benevezni egy új életre.

2014. március 20.

2014. március 19., szerda

Mind boldog ...

Mind boldog ...


Az Élet szálain ...



Az Élet szálain ...

törékeny életem csatázik,
lépcsőakadályokon kúszva,
utamra homályt borítva
látatlanul velem vagy,
így kísér emléked árnya:
te már örökre megállva

Elmúlást hoz a sodró szél; utolsó játékait az elszállt nyárnak. Az évszakok forgása még megállít, az Élet szálain fut tovább az út. Örülünk minden ajándéknapnak, de a megélt napok már csakis miénk maradnak.
A felhők a légben tovább robognak. Mi is felülünk a hintára, a lassan sötétülő percek csöndjében. Nem várunk már bocsánatkérést senkitől. Bár sokan tartoznak könnyekkel, vagy a fájdalmakat enyhítő simogatással, - keserédes, zaklatott életünkért. Érintve öregedő  kezünket és szívünket.