2014. március 3., hétfő

Wass Albert - A hóvirág



Wass Albert
A hóvirág

/Te és a világ /

Testvér! Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak. A világ szép s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül.
A világot? A Te világodat. De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ is és ez az igazi világ. Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik.
Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van. Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég. Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint. Miért? Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben.
Így van ez veled is, testvér. Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál, és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai: Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág. Mert nincsen különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban. Ez a kis írás arra szolgál, hogy megismerd, kendő és festék nélkül, anatómiai egyszerűségében a világot, melybe beleültetett az élet, akár egy palántát. Az igazi világot, melyről látod, a tűz leperzselte az avart s Téged visszaűzött a természet ősi talajába.

A hóvirág



A hóvirág

Az égbolton hófelhők úszkálnak
Holle anyó párnájából rázza a tollakat
Ezüstszürkén világlik a horizont
Angyalok serege fázósan szállong
Hópelyhecskék örvénylenek, kavarognak
A szélfútta, didergős ég alatt
A sziklakert deres kövei között
Hóvirágok vágyóan csalogatják a tavaszt

Csitáry-Hock Tamás - A pillanat ...



Csitáry-Hock Tamás
A pillanat ...
 
Van, hogy csak egy pillanatot kapsz... Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.

A barátság ...

A barátság ...


2014. március 1., szombat

Kikeleti - márciusi ringató




Kikeleti – márciusi ringató



Március a szabadság, a szerelem hónapja – március ifjainak emlékével, reménysugarával.
Az első tavaszias napok kicsalogatják az embereket a szabadba. Átadhatjuk magunkat a melengető napsugaraknak.
Még lombtalanul állnak a fák, de szürkés ágaikon már zöld színek ébrednek a tavaszi széltől rezegtetve. Tavasztündér után sóhajtozik a Föld, élő zöld takarót fest körénk a természet.
A tónál, a patakparton nyüzsög az élet. Ugrálnak, tolonganak a kis állatok.
A márciusi napsütés bimbót, rügyet pattant, kihajt a Föld mélye, majd virágot ölt a fákra, bokrokra.
A télvégi, tavaszt köszöntő hóvirágok kidugják fehér fejecskéjüket, követve őket a sokszínű tavaszi virágözön: a téltemető, az ibolya, a krókuszok, az aranyló pitypangtakaró.
Az égbolton bárányfelhők úsznak, táncolnak, kergetőznek, vidáman játszadoznak a széllel. Tavaszi eső üdíti a levegőt friss illatáradattal.
Selyemszálat szőnek a pókok. A természetből lágy dallamok zsongnak.
A hajnal csókja rideg, s olykor ködösek, párásak a reggelek. Az ébredő Nap hamar felszárítja a harmatgyöngy-szemeket.
Madárkoncert zeng a reggelekben, színes, vidám dallamokat küldenek hangjukkal a végtelen felé, a szívünkbe. Himnuszt zengnek az ébredő, erőt adó, simogató napsugár aranyának, az azúrkék égboltnak, az új reményeknek. A rigók, a gerlék egymással évődnek szerelmes trillázással.
Építik fészkeiket új kis életek reményében.
Enyhék, kellemesek a nappalok, de a márciusi kis tündérek fáznak a holdfényes éjszakákban. Milliónyi csillag ragyogja be a bársonyselymű horizontot, sziporkázva a csöndes mámorban.
Zöld-arany Kikelet ébred – megérkezett március.

Tavaszi, friss harmat hullong
Derengő homály a bokrok között
Édes kábulat az ábrándok mögött
Gyöngyöző égen felhő párolog
A szellő hoz felénk nedves illatot
Táncolnak a tavaszi szőke sugarak
átszövik a horizontot a fénylő sugárszálak
dallamok lebegnek a kert felett
finoman ölelik ébredő lelkünket
a föld szíve frissen dobban
ébred a természet a márciusban

Március - tavasz reménye



Március - tavasz reménye



Márciusban már lehet reménykedni,
látni alig, de már mutatkoznak
az élet egyértelmű jelei, a rügyek
hirtelen duzzadni kezdenek,
nem a kenyeret,
rügyet dagasztó hónap ez...
az egyik kicsattanóból
lesz az éltető oxigént biztosító levél,
másikból a szemet, lelket simogató virág,
hogy ő aztán
az összmunka eredményeként,
a kapott lehetőséggel élve
elengedve szirmait
adja ōnzetlen táplálékul magát...
még ilyenkor nagy a csend,
habár a madarak
egyre jobban csivitelnek,
de méhecske még virágot nem kerülget,
a természet azért nem rest,
talán figyeli izgatottan,
mi lesz belőle, a sok kis gyermekből
mennyi lesz az életképes,
mekkora lesz a család, a nemzetség,
milyen a folytatás
azt senki nem tudja még
ilyenkor márciusban...
de a titok nem marad rejtve sokáig,
a rügyek kipattannak,
és még akkor is
mennyi veszély leselkedik
az utolsó pillanatig,
de akik életben maradnak
lehetőséget kaptak,
gyönyōrűséget adhatnak a világnak,
a rejtélyes szülőnek hála
az egészet átölelő természetnek.

2014. február 27.
 

A Kikelet ölében ...



A Kikelet ölében ...

A titkokat takaró éjszaka
a pirkadat szárnyán elsuhog
Áttetsző gyöngy-harmatcseppek
a selymes fűszálakon reszketnek
Suttog a szél a fák között,
a kelő Nap szikrákat szór
Egy kismadár víg dalba fog,
a Kikelet ölében ringatóz

A lélek ...



A lélek ...

Lelket csak egyszer kapunk.
*
Ha fizikailag messze is vagy valakitől, lelkileg attól még közel állhatsz hozzá.
*
A lelkem tétovázó lélek, olyanformán, mint ahogy más emberek bicegő járásúak. Az Istennek, azt hiszem, szüksége van béna emberekre.
*
A lélek önmaga útján jár, s ezért nincs olyan helyzet, amiért ne lenne felelős. Ha nem látod az okát, keresd a múltadban vagy a régmúltadban - de tudd, hogy olyan fa gyümölcsét is megeszed, melyet régen ültettél. Lelked nem tegnap született.

Elmúlik minden





Elmúlik minden

Télre tavasz, tavaszra nyár jön.
Álmomban pihenek karjaid közt
A felhőket halk szél sodorja
a csillagok alatt a horizontra.

Szemed átfénylik az árnyon
Csillagok közt rátalálok
Könnyeim nyoma marad arcodon,
szívvel és lélekkel búcsúzom.

Elmúlik minden egyszer, s mindenkor
Csak szívem sajog újra vándorutamon.

Múlt és jelen



Múlt és jelen 

Tudod arra gondoltam,
az ember talán azt gondolja,
ha az összegből kivonja a múltat,
a jelen akkor eredményként ott marad,
pedig talán, a múlt és jelen
egymással úgy függ össze,
mint ahogyan összetartoznak
az egyazon tárolóban elhelyezett,
nem különválogatható dolgok,
amik lehetnek értékek,
de kerülhetnek bele szemetek...
az emberbe akaratlanul is,
az értékeken kívül,
mint egy edénybe,
belekerülnek szerves,
és szervetlen eredetű dolgok:
az egyik, a felesleges,
soha nem lebomló szemét,
a másik, a szerves,
az lehet ocsmány hulladék
látszólag,
de, ha kezelve jól van,
mégis esélyt ad,
hogy egy idő után komposzttá váljon,
és ha jó mag kerül belé
a kiváló termést meghozza...
a múlt szemete szerencsés esetben
így borul virágba,
vagy ott bűzölög orrot facsaróan,
a jelenben is letagadhatatlan.

2014. február 26.

"Sír a főzike!"



„Sír a főzike!”


Hír: "Tűzoltók mentettek ki egy megsérült őzet a jég fogságából"

Kemény, nagyon kegyetlen volt az a tél. Az erdő szélén lévő, körülkerített kis tanya felől mégis melegség, a szeretet melege áradt. A kéményből vidáman tekergett a füst, friss sült kenyér illata szállt a levegőben. Napközben a kutyák vidám csaholása, hancúrozásuk hallatszott, míg estére, éjszakára elcsendesedve – a nagy hideg elől ők is behúzódtak az istállóba. Ebben a zord időben a vadak sem találtak maguknak táplálékot, így a tanya gazdája az egyre közelebb merészkedő őzeknek takarmányt rakott ki az erdő szélén.
Ezen a reggelen óriási havazásra ébredtek. Nagy fehérség borította be a tájat, ellepve a fákat, vastag hó bundát terítve mindenre. A gazda az ablakon belülről, aggódva kémlelte a távolt. Harmadik napja nem látta a már így is csonka őzcsaládot, a sutát és gidáját.
A tanyán minden megoldott volt. Így a távolabban lévő faluba ritkán kellett bemenni. Ha mégis, - póniját befogva - három éves kis keresztlányát bebugyolálva, a kocsiderékba bepakolva - vidáman siklottak a kis szánnal, a téli, hólepte tájon.
Míg a jó meleg házban végezték a napi dolgaikat, a kislány kérdezgetésére válaszolva, egyszer csak keserves sírásra figyelt fel. Kinézve látta, hogy a régen látott őz állt a kerítés mellett és a panaszos hang felőle érkezett. De hol lehet a másik?
Amikor egy vad ilyen közel merészkedik az emberek lakta területhez feledve éberségüket, - ez már nagy bajt jelent. Érezte, hogy valami történhetett. Kinyitva az ajtót, elindult az őz felé. A kutyák - bár úgy voltak nevelve, hogy nem bántották a vadakat, azonnal éktelen ugatásba törtek ki, de a gazda csitítására csendesedtek. Közelebb érve látta, a gida volt az  mintha csak kérte volna a segítséget. Rémülten jajongott, és reszketve ugrándozott. A gazda visszamenve a házba, felöltözve, majd befogva a kis pónit a szán elé - követte a gidát. Hamarosan meglátta a sutát, amint a hó tetején feküdt, lába beleakadva egy szöges dróthálóba, ahonnan riadtan próbált kiszabadulni. Körötte a fehér havon vérfoltok piroslottak. Megsérült. A gazda óvatosan bogozta ki a drót közül a suta lábát, felrakta a vadul kapálózó állatot a szánkóba, és indult vissza a tanyára, hogy ott ellássa a sérülését. A gida tisztes távolból követte őket. Hazaérve,  az istállóba vitte az őzmamát. Lefektetve a szalma alomra, sérülését lekezelve, bekötve, az állatot megetetve, megitatva  - nyugalomban hagyta az istálló oltalmában. Próbálta a gidát is becsalogatni, de az most nem jött közelebb. A kerítés túloldalán állt, figyelve a mozgásokat. Eljött az este. A gazda még egyszer ellátta az állatokat - az istálló ajtaját nyitva hagyva, hátha a gida is bemerészkedik.  A ház elcsendesedett, elpihentek lakói.
Másnap reggel örömmel vette észre, az istállónak új lakója is volt - az őzgida.
Így múlt el a tél. A suta gyógyulva, gidájával az istállóba töltve a telet.
Február vége felé kezdett a fagy foga engedni, olvadni a hó. Megújult a Föld. A szürkészöld árnyalatok élénkültek. Az aranyló napsugarak víg táncot jártak, a kopasz faágak rügyeket bontottak, zöld selyemhajat, lombot növesztettek. Megérkezett a tavasz! Az őzek egyre több időt távol töltöttek a háztól, míg az egyik este már nem tértek vissza az istállóba.
Alakjuk sokszor megjelent a távolban! Figyelve a házat, és mintha köszönetet mondtak volna a gondoskodásért, és a gyógyításért.
Amit megtapasztalunk, amit megismerünk, másként látjuk. Lehet, csalódunk, de anélkül nem lenne teljes az életünk, - ha ugyan van teljes élet. Azt hiszem, teljes élet - talán van - a szeretetben. Vagyis inkább úgy mondom - nincs élet szeretet nélkül.
Az emlékek bennünk élnek - és mindig a szívemben van az érzés, amikor keresztlányom hangját hallom:
Keri, hallod? -sír a főzike.

Szemed tükre



Szemed tükre

A szél öleli a fűzágakat,
Árnyékot vetnek a tópartra,
Zengik a susogó, síró dallamot
Könnyet csal szemembe az emlék,
Szempillámon táncol gyöngyként
Szívembe lopta szeme ragyogását
Ő a könnyem, s ő a mosolyom,
Felé száll minden dallamon
Szívem is emlékezik fényedre,
Tükörként ragyogják szemedet,
Szétguruló gyöngyszemek a könnyek,
Homályos fátyolként reszketnek
Hol vagy? Sóhajban kereslek
Harangszó zengi túl hangodat,
Remegve ring a táj felett a szó
Minden a régmúltba szakadt
Szíveink tükrében visszfények,
Villódznak a hidegfényű csillagok,
A Holdsarló is ezüstösen ragyog
Rám borul a sötételő magány,
Sajgó szívvel – így alszom el

Magasan tartó szeretet



Magasan tartó szeretet

 
Tudod arra gondoltam,
ahogy kialakul, ahogy egy idő után
nem lesz az ember magasabb,
úgy a legmagasabb fokát
idővel talán eléri az embersége is,
azután legfeljebb csak tehet annyit,
hogy belé jól megkapaszkodik,
nehogy már lejjebb süllyedjen:
az se könnyű feladat,
de visszatérni sokkal nehezebb,
könnyebb maradni azon az alsó szinten...
ha az ember próbálkozik is
azzal, hogy jobbá legyen,
ha néha önmagától el is rugaszkodik,
feljebb lenni hosszan,
kapaszkodó nélkül megtartani,
magasabbra emelni önmagát
sehogy sem képes,
hamar visszahúzza a valóság...
hogy a fejlődésben meg ne álljon,
hogy önmagánál jobb lehessen,
abban segíteni talán egyedül az erős,
a magasan tartó szeretet képes.

2014. február 27.

Szív-hangok...



Szív-hangok ...

"A szív akkor a legboldogabb, ha másokért doboghat."
*
A szív üzenete nem a dobbanás, hanem a dobbanások közötti időtlen csend.
A szív kapui csak a csendben nyílnak meg!
Biegelbauer Pál
*
A szív hangjai sokszor hallhatatlanok - éppen ettől halhatatlanok
Tatiosz
*
A szív gyűlöl gyűlölni, csak szeretni szeret
Lope de Vega

Ajándék a külsőnk



Ajándék a külsőnk

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember a külsejét,
csúnyaságát, szépségét,
mint egy levágott mezei virágot
kapja ajándékba születésekor,
s mert a mezőn virág
sokféle van,
azért lehet talán,
hogy a széptől a csúnyáig
megtalálható mind,
kinek ilyen,
másmilyen jutott belőle másnak...
de hát csak levágott virág az,
a legszebbje is hamar elhervad,
ha meg nem gyōkerezik,
ha nincsen öntözve
a jóság vizével,
a szeretet fényével...
ha gondozva jól van,
akkor idővel
a csúnyát is megszépíti
a szépségével kitűnő jóság,
(hiszen a gyökér azt szívja magába)
és a szeretet fénye csodát tesz
a legcsúnyább virággal,
amikor az a szirmain átragyog,
az csodálatosabb tünemény mindennél.

2014. február 26.