Halk dallamként ...

Halk dallamként …

Lehunyt szemem mögött

Arcod lebeg előttem

Itt élsz velem, bennem

Halk dallamként lelkemben

Az éjszaka lágyan átölel

Szemed aranylik a végtelenben

Gyötör hiányod, - fájón éget

Érted, utánad reszket a szívem

Arcom égeti záporozó könnyem

Müller Péter - Virágének

Müller Péter

Virágének 

Nélkülözni a csodát

Nélkülözni a csodát

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember a szépet
és a mennyiséget
helyezi az előtérbe,
és van hozzá tehetsége,
hogy a kevés valódit lemásolja,
nagy mennyiségben sokszorosítsa,
van, hogy szebb is lesz az előállított,
előnye, hogy van belőle sok,
és még gyönyörködteti a szemet is,
olcsóbb ráadásul,
csak épp a tőle várt csodát nélkülözi...
s mert az ember már annyira megszokta,
s mert a csoda meg nem történik általa,
a csodából, és nem a mesterségesből ábrándul ki,
hiszen valóságosnak azt hiszi...
mert talán szebb a megcsinált gyümölcs a valódinál,
talán szebben hangzik a szó, hogy szeretlek,
egy pompás vers részeként,
mint amelyik szinte akaratlanul,
sokszor a visszafogás ellenére
a maga pőreségében szinte fölböffen,
és mégis, csodára csak a valódi képes,
ha észreveszik, ha figyelnek rá,
ha nem mérgezik, ha óvják,
a kártevőket
(azok mindenhol felütik a fejüket)
róla nagy türelemmel szedegetik,
táplálják türelemmel közben:
ha a szó a valóságból érkezik,
megtörténik a csoda biztosan,
a kóró is a legszebb virágot hozza.

2014. február 2.

Színház a világ

Színház a világ

Tudod arra gondoltam,
hogyha a világ színház,
és benne az ember a színész,
a darab pedig az élet,
akkor biztosan vannak köztünk színészek,
teljesen készületlenek,
nem tanulják meg a szerepüket soha,
az előadásuk fullad a folytonos kudarcba,
csak azért szerepelhetnek,
mert az ő szerepüket átvenni más nem képes...
és vannak olyanok, akik megtanulják,
csinálni mit, hogyan kell,
jól vannak felkészülve a darabból,
minden a helyén van pont,
minden lépés ki van számítva,
nem talál kivetnivalót a kritika,
a közönség isteníti,
de ők talán érzik,
valami azért hiányzik mégis...
van, aki felületesen, rutinból játszik,
sokszor hibázik,
nem veszi komolyan az életet,
és vannak talán színészek, olyanok,
akik a lelkükből játszanak,
a szerepbe nap, mint nap belehalnak,
nekik a darabban való hitük nagy,
talán azért van,
hogy időnként nagyot zuhannak,
olyankor a hitük elszáll a semmibe,
s olyan kutyául lesznek,
mint a gazdag,
kire a szegénység zuhan váratlan,
érzik magukat ruhátlan koldusnak,
pedig talán csak a lélek
hagyta őket magukra,
azért, hogy az értelmét
nem látják már az egésznek...
hogy azután a színész
újra feltöltődjön lélekkel,
és kezdődjön minden elölről,
megint adja a lelkét az előadásba,
hogy aztán nélküle,
magára maradva, lélektelen,
a feneketlen sötétbe zuhanjon újra.

2014. február 1.

Csillogó hópihék fogócskáznak

Csillogó hópihék fogócskáznak

http://youtu.be/gcNt396jtrc

Hull a hó, fehéren, puhán, álmodón. Lelkem zenéje lágyan muzsikál. melengeti szívemet a szoba kellemes melege, mégis didergek kissé.
Nézek ki a kertbe - a fák ágain fehér hópamacsok puhán, lágyan borítják be az örökzöld ágakat. Jó bentről nézni ezt a békés világot. Belül tart bennem ez a kellemes hangulat, de a lelkem bizony zaklatott és háborog kegyetlenül. Nagyon hideg van. Hordja a szél a hópihéket, fázósan, didereg a világ is, de a kedvenc óriástuja és fenyő állják a jeges szél fuvallatát, hópapucsokat húzva ágaik hegyébe. A zöldellő ágak a fagyos kertben is melegséget árasztanak. Körülfonják a fehér vattapamacsok, csillogva, ragyogva a fákat. A hópihék fogócskát játszanak egymással.

Lehullt a hó - ezüstbe öltözött a világ
fehér, fénylő hókristály vakít
didereg az egész világ
hógolyók repülnek a kezekből
a téli szél most vad táncot jár
lengeti a fák jeges, deres koronáját
angyalok szállnak a téli hóesésben
melegséget hozva a didergő szívekbe
Bizony, most fázósan állok még belül is - az ablaknál, de csoda szép a világ

Február - a tél utolsó hónapja

Február - a tél utolsó hónapja 

http://youtu.be/LSzDrfaeLXA

Bizony, minél lángolóbb a szerelem,
a búcsú annál keservesebb,
még akkor is, ha tudjuk biztosan,
hogy a kedves visszatér egy napon,
s legyen bármilyen fagyos is,
távozik a tél februárban mégis,
ami keserűség az ő szerelmesének,
de a várakozás gyönyörűsége
a másiknak,
a tavasz hűséges imádójának,
kinek ez az utolsó a reménytkeltő,
szerelmes, aki türelmetlenségében
messzire ijesztené a telet,
hogy a átadja a helyet a kedvesnek,
a kedvesnek,
aki itt van már a kertek alatt...
a február nem húzza sokáig a búcsút,
ő csak egy rövidke, szerény hónap,
a télben is csak utolsó,
nem áll hosszan útjába
sokak kedvesének,
a virággal köszönő tavasznak...
az egyiknek szomorúság:
a búcsú napjai hamar elszállnak,
sokat kell várni a következő találkozásra,
a másiknak ez a rövidke,
reményteli hónap
végtelennek tűnik...
valaki búcsúzik szomorúan,
valaki készülődik a találkozásra,
februárban, a tél utolsó hónapjában.

2014. január 31.

Február - télutó

Február – télutó

http://youtu.be/S-0nfYSnKDM

Szállingózik, hull a hó

Vastagodik a hótakaró

Hópelyheket fú a szél,

Vízfagyasztón itt a tél

Dideregnek a madarak

Jégcsipkések a kopár ágak

Jégvirág az ablaküvegen

Jeges felhők az égen

Még nincs vége a télnek, és bármeddig is tartson, nem örök.

A tél – remélve, az utolsót – kemény támadást indított. Havazás, hó, jég  – dermedt hideg, fölöttünk fagy, a vizeken jeges ár. Jegesek a reggelek, megfagynak, jéghártyába dermednek a nappali sugarak.

 A havon át szél zúg, kavarogva tűnik tova, a havat is összetorlasztva.

Most vastag hótakaró borít mindent. A hírekben halljuk: hófúvások, akadályok ország és világ szerte, de a téli sportok szerelmeseinek örömet nyújtva. Hósapkások az autók, a házak, a fák, a bokrok kesztyűt és vastag hópapucsot húztak, a lombtalan ágakon jégcsipkék díszelegnek. Vakít a hó, szinte számolhatóak a hópelyhek, most cidrizve örvénylenek a végtelenben, a februári hideg szélben kristálygyöngyökként libbenve. Az ablakon túl játszi hófüggönyt húz a sűrűn szárnyaló hópihe, fehérré varázsolva a tájat és az életünket is.

A hanyatló februári nap – ha mutatja magát - érdekessé varázsolja a horizontot.. Az éjszakai égbolton ezüst fényével csípősen bújik ki a hold.

Ez az időszak kicsit a szórakozásé, hiszen farsangi időszak van, de lelkünk mélyén már szárnyal a megújulás, az új kikelet, megolvasztva a jégüveget, a dermedtséget. Elhozva az újat, a természet ébredését.

A világon egy hely...

A világon egy hely ...

Tudod arra gondoltam,
ha lenne a világon egy hely,
ahol az emberek
mindent rosszul csinálnának,
és az öreg bölcs meglátogatná őket,
aki rámutatna a hibákra,
bizony, hamar ellenséggé válna,
ha világítana a sötétségre,
amiben élnek, ami addig jó volt,
a lehetséges legjobb,
s rossz lett minden egyszeriben:
elküldenék a bölcset jó messzire,
folytatnák ott elégedetten,
ahol addig tartottak...
és valahogy így tenne talán
a szeretettel
a világ szeretetlen része,
ha egyszer felütné a fejét,
ahelyett, hogy ünnepelné,
messzire űzné, hiszen,
amit ő tud, amellett eltörpülne minden,
s félne az ember elveszíteni azt,
amit egyszer megszerzett, akkor is,
ha az az egésznek a silányabbik oldala,
érezné vetélytársnak, nem társnak,
a legveszélyesebbnek,
ami a Földön csak létezik.

2014. január 31.

A szeretet áldott ajándék

A szeretet áldott ajándék

A szeretet ajándék. Áldva öleli lelkünket, vigaszt nyújt életünkben, a csend ölelő titkaiban
amikor szelíden leszáll az este, dallamokat dudorász. Vele az emlékek sóhajtását. Üzennek ezek a dallamok, sodródnak a pillanatok szemünk előtt, a régmúlt és a közelmúlt képei lelkünkben. Könnycseppek peregnek arcunkon, talán a fájó pillanatoké, ugyanakkor a szép emlékeké, a soha vissza nem térő kedves pillanatoké, a boldogságunkért, a szeretetért.
Ezeket a könnyeket sosem szabad szégyellnünk, mert ezek a mi igazgyöngyeink az életünkben. Lelkünket simogatják csöndesen - ezek a mi ajándékaink, a szeretet ajándékai.

Elmúlt éjfél. Szelíd az éjszaka, bár hideg érintése elér hozzám. Merengve nézek az ablakon túlra és Rád gondolok. Már biztosan alszol. Most nem gyötrődöm, elcsendesedtek a kínjaim, szívem sem sajog. Lehajtom fejem és imádkozom. Áldást kérek Rád, áldást családodra, áldást életedre, a mindennapjaidra.
Csöndes áhítattal, lelkemmel üzenek Neked.

Égig emelt szereteted. Meghatottan köszönöm, hogy vagy nekem, hogy reményt adsz életemnek. Szívem, lelkem húrjain dallamokban üzenem, hogy milyen fontos vagy az életemben, hogy mit jelentesz nekem. Lelkem szárnyal ebben a csendes, őszi, nyugalmas éjszakában. Szeretetfényben ölel az éj. Szempilláimon könnyek ringanak, és ezen a könnyfátyolon át Téged látlak, az unokáidat látom. Téged áldalak, a gyerekeket áldom, míg csendesen hozzám kúszik a hajnal, hogy álomba ringva reményt kapjak az elkövetkezendő új nappal.

Áldalak és köszönöm, hogy találkozhattam Veled. Áldalak és áldom a sorsom minden percentét ezért az ajándékokért .

Müller Péter - A szeretet szeme ...

Müller Péter

A szeretet szeme ...

Visszasírni a gyermekéveket

Visszasírni a gyermekéveket

Tudod arra gondoltam,
amikor meglett korban
az ember visszasírja
a csodás gyermekéveket,
az talán azt jelenti,
hogy útközben elromlott valami,
szép volt addig,
míg valakinek volt fontos,
míg gondozták mások,
s ahogy ezt az élet átvette,
a gondozást elhanyagolta,
mint ahogy hagynak magára
egy parkot,
ami kezdetben szép volt,
amit egy ideig még
az építők tartottak karban,
de mikorra végleg eltávoztak,
már senki nem törődött azzal,
hogy szép legyen, hagyták
a régi padokat menni tönkre
új virágokat nem ültettek,
a fákat nem gondozták,
felütötte a fejét a gaz is,
mert senkinek nem volt fontos,
benne csak a rongálók járnak...
a baj nagy, helyrehozhatatlan,
ha nem jön valaki,
akinek az a park fontos lenne,
aki a kezdeti szépet meglátja...
de ha egyszer,
egy arra járó kertésznek
a szíve ügye lesz,
még lehet szép újra,
azt a park biztosan meghálálja.

2014. január 30.

Hozzád száll ...

Hozzád száll…

Fáradtan nézek a távolba

Hozzád száll sóhajom, Kedvesem

Hidegen kacsint rám a telihold,

Hunyorognak a sápadt csillagok.

Dobban a szívem, dallamokban üzen,

Lelkünk ölelkezik a végtelenben

Belső világunk

Belső világunk

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember nem tudhatja,
mennyi idő van számára kiszabva,
így aztán jól meg kell gondolni,
szűkre szabott idejét mire költi...
nem csupán a cselekedeteiben,
de a gondolatai szintjén is,
hiszen úgy lett megalkotva,
hogy gondol valamit mindig,
de egyszerre csak egyet tud gondolni,
kár azt a kis időt rosszra pazarolni...
ácsolhat valaki egy életen keresztül
koporsót magának, de ültethet gyönyörű,
szívet, lelket gyönyörködtető virágokat,
háborúzhat is abban a kevéske időben,
vagy lehet a gondolata békés,
talán, aki a szépet keresi,
az a szépet találja...
minden, ami rossz: időpocséklás,
okoz helyrehozhatatlan kárt,
mert a gondolatok olyan téglák,
amelyikből épül a belső világ,
téglák, amik lehetnek túlnyomóan feketék,
lehet a hatás közömbösen szürke is,
de ha a belső házát az ember
szeretettel teli gondolatokból alkotja,
(ha a képzeletbeli koporsó faragására
ideje nem marad)
akkor biztosan jól érzi magát abban,
a talán legfontosabb világban.

2014. január 30.

Fehér könnyet hullat az ég

Fehér könnyet hullat az ég

http://www.youtube.com/watch?v=xTb-dgLNjUY

A délutáni órákban indult el a havazás - olyan nagy intenzitással, hogy rövid idő alatt beborította fehér, vastag bundatakaróval a kertet, a fák ágait, a bokrokat, a háztetőket.

Kis madarak dideregnek, fázósan csivitelnek, borzolva tollruhájukat.

Fehér könnyet hullat az ég, mindent csendesen beborítva. Szemeim gyermeki ragyogásával nézem az ablakon túli tájat. Figyelem a szállingózó hópelyheket. A háztetők összefolynak lassan a kert borította fehér lepellel. Az örökzöld fáink vastag hó papucsot húznak.

Vonz a messzeség – csendes béke száll a kinti világra, halkan oson a városra.

Puha, bársonyos érzés fedi szívemet. Gyönyörű ez a világ! Ebben a világban az árnyak is puhává válnak, és még a harangszó is olyan lágyan zeng.  A fákról, az ereszről a jéggé fagyott hókristályok nyújtóznak.

Az ablak fénykörében ragyogó szemeidet látom magam előtt, bársony mosolyod simogatását, mely melengeti szívemet, lelkemet.

A felgyúló lámpák fénye ragyogóan verődik vissza a szikrázó hóban. Csendben a téli alkony úszik felém, elhozva a hosszú estét, éjszakát, ugyanakkor angyalszárnyakon hozzám repítve a békességet, a nyugalmat, szomorkás szívemre szeretetet hintve, lélekszárnyakon az álmok birodalmába elvezetve.

Nagyon vágyom a tavaszra, a napsugár kacagó játékára, a viruló rózsák illatára, a  pillangók kecses táncára.

Álmaim, vágyaim, melyek most a hótömeg alatt szunnyadnak teljesen belepve az égből hulló fehér könnyekkel.

Csöndfátyol ölel

Csöndfátyol ölel http://www.youtube.com/watch?v=_Vj67kNrEYM

Szürke az égbolt óceánja
A napsugár beburkolózott
Az öröm most elillant tőlünk
Halk melódiaként a végtelenbe
Szelíden susognak a fák
Lombtalanná vált árnyaikban
Csöndfátyol öleli lelkemet
Édesbúsan bújok emlékeimbe
Szemem fénye a csillagokkal elveszett
Szívem vad dobbanása is elcsendesedett
Kedvesem itt legbelül, megpihenek veled