Shakespeare
A hű szerelem
2014. január 7., kedd
Könnyes szemmel
Könnyes szemmel
Köd szállt le a
kertre
Szomorúan turbékol a
gerle
Rezeg a fák között a
pára
A felkelő nappal
foszlik az árnya
Visszanézve fájnak az
emlékek
Gyertyám fénycsonkja
pislákol
Könnyes szemmel
figyelem a lángot
Csak a csillagok, s a
hold világol
Ha nem lenne
Ha nem lenne
Tudod arra gondoltam,
ha nem lenne az embernek tudománya,
már talán rég ki is pusztult volna,
míg az állatok az erdőben
ma is élnének vígan,
teljesen tudománytalan,
az ő tudásuk az ösztönük:
ösztönösen felismerik,
hogy mi van kárukra,
és mi a hasznos számukra...
az ember megtanulja könyvből,
melyik a mérges, melyik az ehető,
ami pedig a nagy kônyvben
megírva nincsen,
amit a tapasztalt elődök
nem hagytak rájuk örök igazságul,
amikor az igazság nem egyértelmű,
egyenesen személyfüggő,
azt az ember most is
csak szemrevételezi: ez tetszik,
ez nem, ezt fogyasztom,
ezt pedig a kukába dobom...
újra és újra meg kell tapasztalnia,
hogy az, amelyik egészségére válna,
ment a kárba,
és mérgezi az életét a kívül piros,
belül, számára méreg alma,
alma, ami akár lehet
egy másik ember,
talán szép, talán az se,
de nem neki teremtett lélek,
csak, mert nem illik
a kulcs a zárba,
azért nem nyílik,
egy életre becsukva
az ember azért marad...
nem segít az okos,
a kívülről jövő tanács,
mert, ami az egyik számára méreg,
lehet a másiknak orvosság:
nehéz dolog a választás,
ha nem bárány és farkas közt,
de ember és ember közt kell dönteni,
hogy melyik lesz végül a kárára,
és melyiket lehet igazán szeretni,
melyiknek van ő a hasznára,
melyik válik az ő egészségére...
jaj, de sok mindennek kellene megfelelni,
amit nem lát az ember szeme,
azt az idő dönti el,
a rossz választásra
sokszor rámegy az egész élet,
és az ember talán,
(ha van olyan)
kezdheti elölről a következőben,
míg nem egyszer
mellé nem szegődik a szerencse.
ha nem lenne az embernek tudománya,
már talán rég ki is pusztult volna,
míg az állatok az erdőben
ma is élnének vígan,
teljesen tudománytalan,
az ő tudásuk az ösztönük:
ösztönösen felismerik,
hogy mi van kárukra,
és mi a hasznos számukra...
az ember megtanulja könyvből,
melyik a mérges, melyik az ehető,
ami pedig a nagy kônyvben
megírva nincsen,
amit a tapasztalt elődök
nem hagytak rájuk örök igazságul,
amikor az igazság nem egyértelmű,
egyenesen személyfüggő,
azt az ember most is
csak szemrevételezi: ez tetszik,
ez nem, ezt fogyasztom,
ezt pedig a kukába dobom...
újra és újra meg kell tapasztalnia,
hogy az, amelyik egészségére válna,
ment a kárba,
és mérgezi az életét a kívül piros,
belül, számára méreg alma,
alma, ami akár lehet
egy másik ember,
talán szép, talán az se,
de nem neki teremtett lélek,
csak, mert nem illik
a kulcs a zárba,
azért nem nyílik,
egy életre becsukva
az ember azért marad...
nem segít az okos,
a kívülről jövő tanács,
mert, ami az egyik számára méreg,
lehet a másiknak orvosság:
nehéz dolog a választás,
ha nem bárány és farkas közt,
de ember és ember közt kell dönteni,
hogy melyik lesz végül a kárára,
és melyiket lehet igazán szeretni,
melyiknek van ő a hasznára,
melyik válik az ő egészségére...
jaj, de sok mindennek kellene megfelelni,
amit nem lát az ember szeme,
azt az idő dönti el,
a rossz választásra
sokszor rámegy az egész élet,
és az ember talán,
(ha van olyan)
kezdheti elölről a következőben,
míg nem egyszer
mellé nem szegődik a szerencse.
2014. január 5.
Kincsekre vágyni
Kincsekre vágyni
Tudod arra gondoltam,
aki beleszületik a gazdagságba,
annak az a természetes,
nincsen különleges értéke:
talán vágyik is
másféle,
ismeretlen kincsekre...
s az ember, aki maga
csodaként érkezik
a már meglévő csodába,
tán azért, mert benne van,
mert a születésnek nem volt tanúja,
a nagyszerűségét nem látja,
nem látja a csodát a csoda
a csodában,
s mert észre nem veszi,
nem is hisz benne,
újabbra van szüksége,
amelyik születésének
ő is a részese...
hogy hívő lehessen,
a csoda születését
kell megtapasztalnia,
amíg nem történik,
addig hiába van az,
hogy maga is benne van,
a csoda a csodában
csodát nem látja...
de, ha a szeretet
különleges varázsa,
sok kis apró jellel mutatja,
nap, mint nap látva,
hogy csoda igen is létezik,
akkor már elhinni nem nehéz,
hogy a világnál,
benne az életnél, talán,
csak egyetlen nagyobb csoda van,
az a Földön született szeretet.
aki beleszületik a gazdagságba,
annak az a természetes,
nincsen különleges értéke:
talán vágyik is
másféle,
ismeretlen kincsekre...
s az ember, aki maga
csodaként érkezik
a már meglévő csodába,
tán azért, mert benne van,
mert a születésnek nem volt tanúja,
a nagyszerűségét nem látja,
nem látja a csodát a csoda
a csodában,
s mert észre nem veszi,
nem is hisz benne,
újabbra van szüksége,
amelyik születésének
ő is a részese...
hogy hívő lehessen,
a csoda születését
kell megtapasztalnia,
amíg nem történik,
addig hiába van az,
hogy maga is benne van,
a csoda a csodában
csodát nem látja...
de, ha a szeretet
különleges varázsa,
sok kis apró jellel mutatja,
nap, mint nap látva,
hogy csoda igen is létezik,
akkor már elhinni nem nehéz,
hogy a világnál,
benne az életnél, talán,
csak egyetlen nagyobb csoda van,
az a Földön született szeretet.
2014. január 4.
2014. január 5., vasárnap
Elsírt könnyek ...
Elsírt könnyek …
Sosem feledlek el,
Velem vagy az
emlékekben.
Előttem szemed fénye,
Átölel hangod selyme.
Elsírt könnyek
égetnek,
Élsz tovább a
szívemben:
Sosem feledlek el
Tárd ki ...
Tárd ki …
Leld meg önmagad
Töröld le a könnyeket
Minden síró arcról
Nézd a végtelent,
Óvd a természetet,
Hogy újra örömöt
adjon
Mikor a tavasz
közeleg,
Nyisd meg szívedet,
Tárd ki a csendedet
A szeretet mesél
A szeretet mesél
Tudod arra gondoltam,
hogy a szeretet talán
azzal is szépíti meg az életet,
hogy megváltoztatja a meséket...
a meséket, amiket az ember
rossz pillanatában
talál ki magának,
nyomasztóak tudnak lenni azok,
amik esetleg nem többől,
csak születtek
egy rossz hangulatból,
de a mese, a belőle szőtt
rémisztő tud lenni...
s ami először csak feltevés,
a mese által életre kél,
rossz hatású az olyan,
ahol az áldozat maga,
a magának mesét mondó...
de ha a szeretet kifelé igyekszik,
akkor a mese is megváltozik,
már az ember, a mesélő,
nem magának festi a világot,
s ha az marad is a régi,
(együtt a széppel, együtt a csúnyával)
a szeretet mesevilága
a rútat is megszépíti,
nem csalással, nem ámítással,
nézve a saját látásával:
az a mese nem a gonosz,
de a boldogságos lelkek
csodás életéről mesél...
a mesélő is elhiszi végül,
hiszen az egész logikus,
és maga körül
nem lát mást,
a szeretete folyton
csak a szépet mutatja,
belé kerül abba a világba...
az a mese a békességről,
a szeretetről szól,
nincs benne emberevő,
és nincsen boszorkány,
csak, hogy elérje a célját,
békés legyen a másik álma.
hogy a szeretet talán
azzal is szépíti meg az életet,
hogy megváltoztatja a meséket...
a meséket, amiket az ember
rossz pillanatában
talál ki magának,
nyomasztóak tudnak lenni azok,
amik esetleg nem többől,
csak születtek
egy rossz hangulatból,
de a mese, a belőle szőtt
rémisztő tud lenni...
s ami először csak feltevés,
a mese által életre kél,
rossz hatású az olyan,
ahol az áldozat maga,
a magának mesét mondó...
de ha a szeretet kifelé igyekszik,
akkor a mese is megváltozik,
már az ember, a mesélő,
nem magának festi a világot,
s ha az marad is a régi,
(együtt a széppel, együtt a csúnyával)
a szeretet mesevilága
a rútat is megszépíti,
nem csalással, nem ámítással,
nézve a saját látásával:
az a mese nem a gonosz,
de a boldogságos lelkek
csodás életéről mesél...
a mesélő is elhiszi végül,
hiszen az egész logikus,
és maga körül
nem lát mást,
a szeretete folyton
csak a szépet mutatja,
belé kerül abba a világba...
az a mese a békességről,
a szeretetről szól,
nincs benne emberevő,
és nincsen boszorkány,
csak, hogy elérje a célját,
békés legyen a másik álma.
2014. január 3.
Az ég felé ...
Tudod arra gondoltam,
ahogy nyújtózik az ég felé a fa,
úgy nyújtózkodik az ember is oda:
de ami a Földből vétetett,
onnan táplálkozott,
az vissza is kerül oda...
ahogyan gyökere a fának,
gyökere van az embernek,
(a szemnek az se látható,
a valódi ott van a mélyben)
de az igazi gyökere talán
nem a földben, ahogy a fának,
hanem a lélekben van,
földbe tér vissza,
ami onnan nőtt ki,
lélekbe tér a lélek virága...
aminek nincs gyökere: az halott,
csak feldíszített,
hamar lehulló karácsonyfa,
ráaggatott dísz a virága,
giccs az ünnep múltával:
a gyökértelenre aggatott díszek
az időt nem állják, hamar lehullnak,
csontvázként
csak a kopasz ágak maradnak...
a valódi, az élő,
az táplálkozik a lélekből,
az az étek
csodát tesz azzal a fával:
s ha az a fa emberből van,
de a lélekből táplálkozik,
virágai talán még kiállják
az idő nehéz próbáját is.
ahogy nyújtózik az ég felé a fa,
úgy nyújtózkodik az ember is oda:
de ami a Földből vétetett,
onnan táplálkozott,
az vissza is kerül oda...
ahogyan gyökere a fának,
gyökere van az embernek,
(a szemnek az se látható,
a valódi ott van a mélyben)
de az igazi gyökere talán
nem a földben, ahogy a fának,
hanem a lélekben van,
földbe tér vissza,
ami onnan nőtt ki,
lélekbe tér a lélek virága...
aminek nincs gyökere: az halott,
csak feldíszített,
hamar lehulló karácsonyfa,
ráaggatott dísz a virága,
giccs az ünnep múltával:
a gyökértelenre aggatott díszek
az időt nem állják, hamar lehullnak,
csontvázként
csak a kopasz ágak maradnak...
a valódi, az élő,
az táplálkozik a lélekből,
az az étek
csodát tesz azzal a fával:
s ha az a fa emberből van,
de a lélekből táplálkozik,
virágai talán még kiállják
az idő nehéz próbáját is.
2014. január 3.
Melegség, kedvesség ...
Melegség, kedvesség …
A tóparton homályos
fények a feltámadó szélben.
Sodródó kövek, a fák
mély hajladozása.
Két lélek – együtt
élték csendes életüket.
Holdfényes éjek,
csillagok sokasága az égi udvaron.
A hajnali párát
szétoszlató fény, a szél által szétoszló felhők,
a felhőtakaró
szétnyílása az alvó város felett.
Virágok illata,
halkan cirpelő tücskök az éjben.
A lámpák arany,
homályos sugarai a vízben visszatükrözve.
A part menti fák
titkos suttogása, az éjszaka neszei.
Meghitt, kis otthon –
melegség, kedvesség.
Az álmok
szárnyalásával, a hajnali ébredések,
a fénnyel átszőtt
horizont azúr kéksége az égbolton.
Ez is egyfajta
boldogság az élet palettáján.
Soha ne aludj álom nélkül ...
Soha ne aludj ...
"Soha ne aludj
álom nélkül, soha ne kelj cél nélkül. Ne élj senkiért, aki nem kész arra, hogy
érted éljen. Emlékezz: egyetlen nap sem olyan, mint a másik, és senki nem
olyan, mint te. Egyetlen ember van, aki egész életedben boldoggá tud tenni, és
ez az ember
TE MAGAD vagy."
TE MAGAD vagy."
2014. január 2., csütörtök
Január lehetne ...
Január lehetne ...
Tudod arra gondoltam,
hogy a legtisztább hónap
lehetne a január,
ha ez a születés valódi,
és az év hosszát
nem az ember szabta volna ki
saját ízlésére,
mint a szabó az anyagot,
úgy a végtelennek tűnő időt,
hogy kezelni könnyebb legyen,
s lett az évnek eleje és vége...
így aztán az év első hónapja
az utolsóhoz képest
lett szennyesebb egy kicsit:
az ember által kitalált dolgok
sajnos, csak így alakulnak,
ennek a születésnek
a csodához köze nincsen,
nem vezetett idáig csillag,
nem mutatta semmi,
hogy hol a régi vége,
s hol kezdődik az új eleje,
nem volt csodás égi jelenség,
minek hatására megnyílottak volna
a szívek sorra,
nem érkezett harsonaszóval
a szeretet a világra...
csoda nem lévén
nincs megtisztulás az új évben,
a születés csak a látszat,
nem hófehér a január,
ha csak egy kicsit is,
de piszkosabb talán,
mint volt az előző évben.
hogy a legtisztább hónap
lehetne a január,
ha ez a születés valódi,
és az év hosszát
nem az ember szabta volna ki
saját ízlésére,
mint a szabó az anyagot,
úgy a végtelennek tűnő időt,
hogy kezelni könnyebb legyen,
s lett az évnek eleje és vége...
így aztán az év első hónapja
az utolsóhoz képest
lett szennyesebb egy kicsit:
az ember által kitalált dolgok
sajnos, csak így alakulnak,
ennek a születésnek
a csodához köze nincsen,
nem vezetett idáig csillag,
nem mutatta semmi,
hogy hol a régi vége,
s hol kezdődik az új eleje,
nem volt csodás égi jelenség,
minek hatására megnyílottak volna
a szívek sorra,
nem érkezett harsonaszóval
a szeretet a világra...
csoda nem lévén
nincs megtisztulás az új évben,
a születés csak a látszat,
nem hófehér a január,
ha csak egy kicsit is,
de piszkosabb talán,
mint volt az előző évben.
2014. január 2.
Január - tél idusa
Január – tél idusa
A fákon virágzik a
zúzmara,
álmodó csend lapul a
kert felett
Szürke palást terül
fölénk,
ünnepies a januári
csend
*
Elmúlt a
karácsony, elbúcsúzott az óesztendő is.
Elköszönt december. Januárral bekopogott az újesztendő. Tél van, alszik a táj,
bár az utóbbi napok enyhe időt hoztak.
A napfény hiánya
szomorúvá teszi a hónapot, az esték csendes hidegséget sugároznak.
Ködös, párás,
dérlepte a táj, a fű, a bokrok, a kövek. Madárdal régen nem hallható.
Ha a Napocska mégis
kidugja sugárszálait takarója alól, a fenyőóriás tűlevelein átbök a fény.
Búsak a kopasz fák,
zörgő ágaik sírnak, dideregnek a télben.
Ködvirágok borítják a kertet a szállongó
hópihe-szirmoktól. Vagy hópamacsok takarják a fák dérlepte, csörgő ágait, vagy hóbundától
terhesen hajolnak mélyre a tuja lombjai.
Kemény fagyokat
hozhat a januári szél, elhagyott tájon fújja énekét. Jégvirágokat nevelget az
ablakokon a dermesztő hideg. Korán alkonyodik, de már egy percenttel hosszabbak
a nappalok. Zimankósak az éjszakák.
Január bontja a
karácsonyfákat. Tavaszt vár a természet.
Az új évbe érve
Az új évbe érve
Hogy mit csinálnak az
emberek
az ó-év utolsó napján?
esznek, isznak, úgy mulatnak,
évet búcsúztatnak,
és utána,
az első napján az újnak,
hogy meggazdagodjanak
lencsét esznek sokan,
közben, az utolsó,
és az első percekben
sűrű fogadalmakat tesznek,
hogy azután mindent
okosabban tesznek...
és vajon, mi történik,
mi változik érve az új évbe?
valójában semmi sem,
az ünnep után a hétköznapok
változás nélkül folytatódnak,,
ami kicserélődik, az nem az ember,
neki új életet kezdeni
lehetetlen a régit a szemétbe dobni,
talán mind közül egyedül a naptár az,
amelyik új életet kezd
teljesen tiszta lappal,
amire az ember sajnos nem képes...
de talán, ha gyökeresen nem is változhat,
életet a szemétbe nem dobhat,
talán egy nagyobb takarítást
a lelkében végezhet:
kisöpörheti kíméletlenül a a rosszat,
a haragot, a gyűlöletet,
mert sajátja, azt tesz vele, amit akar,
akár még felismerhetetlenségig
be is mocskolhatja...
miért is tenné, mikor jobb érzés tisztán,
tágas helyet adva azzal is a jónak,
hogy így rendbe téve
már érdemes legyen vigyázni rá
az új év többi napján.
az ó-év utolsó napján?
esznek, isznak, úgy mulatnak,
évet búcsúztatnak,
és utána,
az első napján az újnak,
hogy meggazdagodjanak
lencsét esznek sokan,
közben, az utolsó,
és az első percekben
sűrű fogadalmakat tesznek,
hogy azután mindent
okosabban tesznek...
és vajon, mi történik,
mi változik érve az új évbe?
valójában semmi sem,
az ünnep után a hétköznapok
változás nélkül folytatódnak,,
ami kicserélődik, az nem az ember,
neki új életet kezdeni
lehetetlen a régit a szemétbe dobni,
talán mind közül egyedül a naptár az,
amelyik új életet kezd
teljesen tiszta lappal,
amire az ember sajnos nem képes...
de talán, ha gyökeresen nem is változhat,
életet a szemétbe nem dobhat,
talán egy nagyobb takarítást
a lelkében végezhet:
kisöpörheti kíméletlenül a a rosszat,
a haragot, a gyűlöletet,
mert sajátja, azt tesz vele, amit akar,
akár még felismerhetetlenségig
be is mocskolhatja...
miért is tenné, mikor jobb érzés tisztán,
tágas helyet adva azzal is a jónak,
hogy így rendbe téve
már érdemes legyen vigyázni rá
az új év többi napján.
2014. január 1.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)